Az akh-tiári fogoly. – Elbeszélés Jókai Mórtól.

(Folytatás.)

Szegény, szegény hősök!

Ti, kik ott feküsztök Tauria krétás földjében, huszával, harminczával egy rakáson, egy sírban.

Ha ez nagy diadalmas csatában hullottatok volna el, fegyverrel a kézben, harczkiáltással az ajkon, mámorral a szívben; ha ott ama sánczárkoka temettétek volna be hulláitokkal, egy véres, elkeseredett ostromban; azt mondaná rólatok a világ: „dicső, dicsőhősök!” De ti elestetek éhségtől, hidegtől, utált betegségtől, mint valami árva juhnyáj, mellyet pásztorai vad vizre tereltek; s szomoru a sírban feküdni a jó katonának, a kit szánni kell, hogy meghalt.

Már hónapok óta folytak az ostrom előkészületei Akhtiár alatt, az ellenséges csapatok kezdtek egymással kölcsönösen ismerkedni.

Angolok és francziák saját neveket adogattak a halmoknak és ornyoknak, miket maguk előtt láttak, valamint egyes alakoknak is, kiket megjegyezhettek maguknak.

Igy lett ismeretes a „fehér kantus” czim alatt ama tréfás orosz öreg úr, ki délutánonként kiviteti magát zsellyeszékén a sánczokra, egy gyalog-ágyut maga elé huzat, ráteszi a kávésfindzsáját, s míg más embernek az a szenvedélye, hogy kávéhoz pipafüstöt szívjon, ő elsőbbséget ád a lőpor füstnek; minden korty kávé után, egyet lőve ágyujával az ellenség táborára. A hamis afrikai vadászok jó vont csővü puskáikkal le-lecsipnek egyet kettőt az öreg úr szolgáiból, kik mellette forgolódnak, hanem ez a „fehér kantust” egy cseppet sem háborgatja; ő iszsza csendesen a kávéját, s rágyujt, mikor kedve tartja.

Másik ismerős alak: „a piros ciganó.” Ez egy délczeg amazon, ki a legőrültebb ágyuzás közepett ott jár kel a lövegek között, s oldalán hordott átalagból pálinkát oszt a tüzéreknek, s saját fehér kezeivel hordogatja el a sebesülteket onnan.

Azután az „angol zserzsent.” Az valami bohó orosz fiu, ki azt a mulatságot találta ki, hogy egy elesett angol egyenruháját vette fel magára, s ugy mutogatja magát a sánczok tetején. – Bizonyosan rendkivül hizelgőnek találja, hogy mindenünnen csak ő reá lövöldöznek.

Illyenforma ismerős alak kezdett lenni végre az „ágyus kutya.”

Igy neveztek el a bohó gúnyolódó frankok egy különös alaku vén embert, ki orosz fegyenczi ruhában egyikéhez a vetőmozsaraknak éjjel-nappal oda volt lánczolva lábánál fogva.

Ezért nevezték el ágyus kutyának, mert ugy oda volt lánczolva, mint valami harapós kutya.

Más katonát legalább fölváltanak őrállásából, az ágyus kutya éjjel-nappal ott áll, ott alszik mozsara mellett, egyik nap, ugy mint a másik nap; ha záporhull, ha kartács hull, egyaránt.

Más katona legalább elhal, elhull a folytonos sanyaruság alatt, s aztán belevetik valami gödörbe s megpihen; az ágyus kutyán nem fog semmi; neki parancsolatja van a czártól, hogy nem szabad meghalnia.

A francziák néha megsajnálják: „szegény ördög, gyerünk, lőjük le onnan!” de a golyó sem fog azon; tartós ember ez az ágyus kutya.

Pedig ha jobb távcsöveik volnának, mindjárt nem neveznék őt ágyus kutyának, mert megláthatnák a pofáján, hogy öt numeró 725-nek hiják.

A numeró 725 most különösen jó szolgálatokat tesz a váruraknak. A legelső tábornokok nem restellnek leereszkedni hozzá, s kérdezősködni egyről, másról. A fogoly tapasztalt ember. Annyi időt, mint ő csakugyan nem töltött senki Akhtiár környékén, ugy nem ismeri azokat a halmokat, gödröket a legbölcsebb mérnöktiszt sem, a hogy ő. Puszta látásra megmondja itt és ott az ellenség hány lépésnyi távolban áll? jobban mintha lánczczal mérte volna meg. Minden ágyut meg tud becsülni: mennyire veti el a golyót, hogyan hord, mennyit rug hátra; hány font lőport bir meg.” A föld felszinén kimutatja, millyen járásuk van a földalatti tüzaknáknak, jár e azokhoz közel az ellenség? Bámulni lehet rajta, milly pontosan irányozza a vetágyut, milly ügyesen intézi el a bomba kanóczát, hogy épen odaessék és ot pattanjon el, a hogy ő elszánta.

Ezért lánczolták oda a mozsárhoz; igy a fogoly azt a szolgálatot teszi, hogy a mozsarat irányozza, a mozsár pedig azt, hogy a foglyot nem engedi elszökni. Kettős czél és haszon.

Még mindig félnek tőle, még mindig nem hisznek neki.

Nem tudják elhinni, hogy olly hosszu szenvedés, nyomor és kényszer eltiporta benne utolsó csiráját is az emberi önérzetnek, hogy egy élő, gondolkozó lényt meglehetett fosztani lelkétől ugy, hogy az ne legyen különb egy házi állatnál, melly kínzó gazdáját szolgálja az utolsó leheletig a lánczon, a járomban, a rud mellett, az ostor alatt, s ha eleresztik is, megint visszatér hozzá.

Egy napon a körjáratot tevő tábornok leereszkedék a fogolyhoz, hogy lóhátról megszólitsa őt. – Hej, öreg, mit gondolsz, mit csinál az ellenség nagy pihentében.

– Aknáinkat keresi, felelt a fogoly alázatos készséggel.

– Jó helyen keresi e?

– Tanult emberei vannak, excellentiás uram, sohajta fel az öreg rab.

A tábornok boszúsan ment tova, midőn ismét visszakerült, megint megszólítá az öreget.

– Nos hát mit gondoltál ki, hogy a tüzaknáinkat megvédjük.

– Gondoltam valamit excellentiás uram.

– Elmondhatod, megengedem.

– Ha olly kegyelmes akarsz lenni. A mult éjszaka három tüzér betegedett meg itt mellettem, kettő meg is halt reggelre. Azt mondják, hogy valami betegség jár, a mi ragad egyik emberről a másikra; én nem tudom, mert én reám nem ragad semmi. Azt beszélik, hogy odabenn a városban az utczán hevernek a halottak, mert nincs idő őket eltemetni, s a miatt a ragály pusztítja a katonákat.

– De mi köze ennek a tűzaknákhoz?

– Én ugy gondoltam, excellentiás uram, ha méltóztatnál megengedni, hogy e ragályban elhullott halottakat jó volna behordatni tűzaknáinkba. Igy a város megszabadulna a temetetlen hulláktól, az ellenség pedig, ha meglelné tűzaknáinkat, a halálos mirigy kapuit nyitna meg saját maga ellen.

A tábornok elővett egy kettős aranyat erszényéből s azt a vén fogolynak adta jutalmul e jó tanácsért. Mindegy lett volna pedig annak, ha egy rézkopeket ád is neki, mert első dolga volt, hogy lyukat fúrjon rajta, s annálfogva nyakába akassza a pénzdarabot, melyet tábornokától kapott, mint valami ereklyét. Első eset volt az, hogy bűnhödés helyett jutalmat kapott s ezt örökre meg kelle tartania, amazokat elfelednie; a korbácsütések nyomait nem láthatá, mert azok a hátán voltak, de az arany pénz keblén lóggott s erősebben köté őt Szebastopol falaihoz, mint az a láncz, melly a mozsárhoz lakatolja.

Másnap el is jöttek érte, eloldozták a mozsártól s tudtára adák, hogy rá nagy megtiszteltetés vér: saját tervének végrehajtása. Az ő felügyelete alatt fognak a ragályos hullák a tüzaknákba eltakarítatni.

Milly büszke volt e megtiszteltetésre a numeró 725!

A vár ellen föllázadt pogányokra ő viheti a legirtózatosb halált!

* * *

A munka folyt napról napra a francziák táborában, a föld felett és föld alatt; ott harczoltak, vérzettek, ide alant fáradatlan ásták a föld alatti útakat s nem kérdezték, mi dobörög ott fölöttük? ellenség vagy jó barát.

Egy napon a zárkászok a mint előre haladtak, ollyan tompa dübörgést hallának lépteik alatt, mint ha valaki üres pincze fölött jár. „Alattunk a mína!” mondák egymásnak s nagy örömmel kezdtek a meglelt irány követéséhez. Félóra mulva már meglelték a gerendákat, mik a tüzakna tetejét képezék s azokat óvatosan felemelve, akkora nyilást csináltak közöttük, hogy egy hágcsót le lehessen bocsátni.

Egyszerre olly irtóztató halálos lég tört elő a megnyilt aknából, hogy a körüle állók, egy perczre visszatántorultak tőle. Hisz ez sirbolt!

Az árkászok hadnagya kezébe ragadta a lámpát s kendőjét szája elé tartva, lemászott az ellenaknába, meghagyva, hogy senki se jöjjön utána. Nehány pillanat mulva ujra vissza jött. Arcza egészen fel volt háborodva, alig birt szóhoz jönni; mintha kisértetek ülnének lelkén.

– Oda lenn, szólt hebegve társaihoz, az egész akna tele van halottakkal. Az oroszok ide hordták azokat, a kik hagymázban, epemirigyben elhullottak; tán még azokat is, a kik csak betegek. Néhány alakot még mozogni láttam. Nyögtek felém.

A keményszivü harczosok elborzadtak e szavakra.

– Mentsük meg őket! Azt mondák egymásnak s szájaikat elkötözve borszeszbe mártott kendőkkel, leszálltak a pokoli verembe.

Valóban még három élőt találtak a hullák között, s azokat sietve hozták ki onnan, s elkezdték eczettel dörzsölni, hogy élethez jöjjenek.

Mind a hármat felvitték a szabad légre, s ott átadák a körüljáró orvosoknak, kik elszállittaták őket a franczia kórházakba, s ott ápolás alá vevék.

A kórházban nem tartják az ellenségeskedést, a franczia az orosz mellett békében fekszik, s ha tán az orosznak mind a két keze el van lőve, még meg is itatja, s megtölti pipáját. A behozott három oroszt alig fektették le egy teremben, midőn egy lábbadozó afrikai vadász ráismert a legöregebbre közülök:

– Nézzétek! hisz ez az ágyus kutya! Pauvre chien (szegény kutya), hogy szabadultál meg az ágyudtól?

(Vége következik*).