A két követ.

A XIV. század elején a kis olasz helység Casentino, az arezzói püspökhöz küldé két polgárát követül, hogy az akkori idő viharaiban magas állásu eme főpappal, bizonyos ügyre nézve értekezzenek.

Akkori szokás szerint e két követ lóra ült, s megindult. Estve későn kapták szóbeli megbizásukat, s csak akkor jutott eszökbe komolyan gondolni reá, mikor már néhány órai utat ellovagoltak.

– Jut-e még eszedbe, mit mondjunk a püspöknek? mond az egyik, társához.

– Biz’ én egy kukkot sem tudok belőle, mert reád bizakodtam.

– Igy hát szépen leszünk – folytatá amaz – ; de hát mit tegyünk?

– Hagyj csak most annak békét – vigasztalá a másik, im nem sokára csapszéket érünk, s ha ott egy jó pohár bort kapunk, mégis csak különös volna, ha eszünkbe nem jutna megint. (Hiszen az öreg Cato is borral élesitgette volt emlékező tehetségét).

Ki tudott volna ennél mindkettőjökre nézve kellemesb rést találni? A csapszék és jó bor gondolata elűzte minden gondjukat, s olly tűzbe hozta lovaikat, mit a jó lovas illy esetekben rendesen közleni szokott paripájával.

Nem sokára a csapszékhez értek, s hazájuk ügye iránti buzgalmukban nem volt szorgosb kérdésök, mint jó bor után. Olly kitünőnek lelék azt, mint millyet helyzetökben kivántak, s olly gazdagon élvezék, hogy nem sokára minden más eszökbe jutott, csak saját dolguk nem. De fejök e hangulata is csak addig tartott, mig még nyelvök uj palaczk után birt tudakozódni, s bár ez t. i. a nyelv, mihamar olly engedetlen leve, mint emlékezetök: követi méltóságukat legalább annyiban megtarták, hogy még saját, bár nagyon ingadozó, lábaikon birtak ágyba menni.

Virradt, s a két követ ügygyel-bajjal ébredezett föl nehéz álmából.

– Nos, eszedbe jutott-e dolgunk? kezdé tüstént az egyik.

– Nem tudok én egyebet mint azt, hogy jobb bort nem ittam mint tegnap, volt a válasz.

– Én sem tudok többet. Pedig kellene. De mit tegyünk? Mit mondunk a püspöknek?

– Kérd ezt mástól. Én szomjazon.

– Ollykép vagyok magam is. Hát ha ma e csapszékben maradnánk? Bora igen jó, s ki tudja, nem jut-e eszünkbe a dolog, ha emlékezetünket még egyszer amugy isten igazába megélesitjük?

S akként lőn. A követek a legjobb szándokkal kancsóhoz ültek, s olly hatalmasan hozzá láttak, hogy nem rajtok mult, ha megbizásukat meg nem lelték benne. A nap lejárt, a nélkül, hogy eszökbe jutott volna, miért ittak tulajdonkép, s az álom olly parancsolólag jelentkezék, hogy mégcsak föl sem tehették magokban, arról álmodni, a mit ébren elvesztettek.

– Egész éjjel semmi sem jutott eszembe, panaszlá reggel az egyik.

– S pedig a bor olly derék, hogy bizony megtettük a mit lehetett, válaszolt társa.

– Hogy jó, azt kénytelen vagyok bevallani, s még kedvem-szeréntibb volna, csak azt tudnám, mit kell a püspöknek mondanunk.

– Ez a baj! Nem tudni mit mondjunk a püspöknek, s a bortól megválni. Hát ha ma még egyszer megkisérlenők?

De már erre nem akart a másik állani. – Induljunk, ugymond, utközben talán majd eszünkbe jut. Meg teszi tán a szomjuság, mit a bor nem bira, s véges végül mégis mindent megpróbáltunk, s megtevők tartozásunkat.

Valódi érzékenységgel vőnek bucsút a csapszéktől, s utra keltek. Sok holmi jutott eszökbe, miről rég nem gondolkoztak; de az a mit kutattak, sohasem akart megjönni.

Igy értek estve Arezzóba. Hiába koptaták az ócska kérdést: mit mondjunk a püspöknek? „Bizzuk magunkat istenre én szenteire; talán az egyik vagy a másik kisegit e karó közűl!” mondá az egyik.

És ájtatos bizalommal léptek a püspök elé. Nyájasan fogadá ez, megrázta kezöket s kérdezé, mi jót hoznak.

– Mondd te el, szólt az egyik.

– Rád bizom, válaszolá amaz.

– Kegyelmes uram, kezdé az első, Casentinói szolgái követekül küldenek bennünket Nagyságodhoz. Egyikünk sem ollyan tudákos ember, s nem képes azt, a mi szivén fekszik, ugy kiadni, a mint való. Éjjel lefekvéskor kaptuk a megbiztást, s vagy nem ugy mondák el a mint kellett volna, vagy mi nem értettük. De annyit magunk is tudunk, hogy Nagyságod védelmébe kell alázatosan ajánlkoznunk.

A püspök mosolygott s válaszola: Menjetek csak haza, barátaim, s mondjátok meg polgártársaitoknak, hogy valamennyi dolgunk rendén van nálam, s arra kéretem őket, jövőre takaritsák meg a költséget különös követek küldésére, s dolguk- és akaratukról irásban értesitsenek.

A két követ, igen megelégedve, hogy illy okosan kihuzták magokat a sárból, bucsút vőn, s tüstént viszaindult.

– Minden jól ment, mond az egyik, csak most ügyeljünk, hogy azt is el ne feledjük, mit a püspök mondott.

– Ezt megtartom én fejemben, felele a másik, mert az illy tudós ember is ugy beszél, hogy a magunk forma ember megérti.

– Csak a jó bort ott kapjuk még!

Valóban, az ismert csapszékhez érve, a legkielégitőbb választ is nyerék kérdésökre. Addig maradtak ott, mig az akó elfogyott, s élesb emlékezettel jutottak haza, mint a millyet magokkal vittenek. Mert Casentinói tanács elé jövén, nagysallangosan adák elő, mint fogadá a püspök, milly beszédet tartottak előtte, azon különös pártfogást a mit igére, s mint mondá nekik kegyelmes érzéseinek bebizonyitására, hogy jövőre takaritsák meg a különös követ-küldés költségeit, s levélben forduljanak hozzá mindig.

Természetes, hogy elárasztattak dicsérettel, helyesléssel, s a dolgok mentek mint – különben is mentek volna.

* * *

Ekként regéli ezt Manni (Veglie piacevoli, VI. köt. 75 l.) ki a legmélyebb történeti kritikát forditá az efféle anekdoták, hagyományok’ eredetének kinyomozására, s többnyire sükerrel. A minthogy e püspök, kiről itt szó van, szerénte, Gvido Tarlati di Pietramala, ugyan az, ki Lajos bajor királyt megkoronázta, s végre áldozata lőn irántai ragaszkodásának.

De nekünk tanulságosabb azon megjegyzés, melylyel e történetecskét Sacchetti, szintén emlitve azt, befejezi:

„Hányszor alkalmaznak, ugymond, hasonló bölcseket, hasonló ügyekben, kik aztán csoda dolgokat jelentgetnek, milly rettenetesen fáradoznak, s mennyi hatásuk volt arra nézve, a mi megtörtént! És pedig nem történt semmi más, mint a mi nélkülök is meglett volna.”

K. G.