Régi és ujabb világ.

Változnak az idők! A régi világ dicsőségét kereste abban, hogy minél több holt vagyont halmozzon egymásra. Nem egy menyasszony volt, a ki egész vászonraktárt kapott kiházasitásakor, s a körülötte elszaporodott gyermekek és unokák idővel örök nyughelyére is kisérték az öreg anyókát, a nélkül hogy ez, mig élt, gazdagságának csak felét is használhatta volna. Mert hát akkor különben is igen háziasan, takarékosan éltek s évenként csak kevés ünnepélyes alkalom adta magát elő, mellyben ki szoktak tenni magokért. Egyébiránt ezen fejérnemüféle fényüzés még az okosabb dolgok közé tartozott; s miután a szorgalmas háziasszony a készletet egész életén át folytonosan szaporitotta, a nagyanya által gyüjtött vászonnemüeknek igen jó hasznát vehették még a későbbi unokák is.

Ennél sokkal czélszerütlenebb volt az ékszerek, arany és ezüst felhalmozása. Idővel ezeknek foglalása (façon) értéke mindenesetre alászállott, s a találmányok és fölfedezések korszakának beálltával, valódi belértékökből is sokat vesztettek. Napjainkban nem találkoznék többé herczeg, ki mint az Eszterházyak egyik őse, drágakövekből álló családi alapitványt tegyen, arra kötelezvén minden utódját, hogy a kincstárt uj szerzeménnyel szaporitsa, mi által milliók vonattak el magától a családtól, az országtól és emberiségtől, mellynek nem gyümölcsözve, használatlanul hevertek. Azonban meg kell engedni, hogy a régi időkben, midőn a drágakövek árát nem, mint napjainkban, a vevőhöz alkalmazták, hanem mindig az eladó maga szabhatta meg, s midőn egy ékszerekkel telt szelenczével biztosabban lehetett utazni, s a legtávolabb országokban is könnyebben tehetett pénzre szert az ember, mint most a legjobb hitelpapirokkal – akkor a drágaságok ama gyüjtésének volt némi értelme, de nincs jelenleg, midőn a párisi utánzott gyémántokat, s a velenczei hamis gyöngyöket az igazi gyémántok- és gyöngyöktől már alig lehet megkülönböztetni, ha csak egyenesen az ékszermüves által nem vizsgáltatjuk meg.

Mind erre nézve nagyon megváltoztak az idők! Még a régi világ fösvényei is kihaltak. Azok az egy kaptára vert, állandó zsugori alakok, mellyeket a korábbi idők vigjátékiróiból és satyrikusaiból ismerünk, azok a Harpaxok és Kapardiak, kik folyvást élire verik az aranyokat, s örökké tallérzacskóikon ülve remegnek, mindezek eltüntek épen ugy, mint a mopszlik, mellyek hajdan nagy divatban voltak, de fajok ma már egészen kiveszett. Ama fösvények helyett ma más alakokkal találkozunk az életben s irodalomban. Most vannak helyettök börzespekulánsaink, uzsorásaink, s mindennemü üzéreink. Még a gyufás gyerek is, ki garast nyert, nem temeti azt használatlanul zsebébe, hanem legott uj üzletbe fekteti, s örvend, ha ismét egy kis proczentecskét nyerhet vele a maga számára.

Korunkban, midőn mindenből hasznot meriteni, s mindent értékesiteni iparkodik a világ, midőn az utczák porából szobrokat, a kiszolgált vén lovakból berlinikéket, a temetők csontjaiból csizmamázt, a legnyomorultabb rongydarabból papirost stb. készitnek, illy korban a legnagyobb dőreség volna, holt tőkéket szaporitani. De ez sok tekintetben lehetetlen is volna, mert tekintve a pénz bővebb kerengését, a hitelnek kifejlett nagyszerü rendszerét, s a nemzetgazdaság tudományának magas állását, melly dönthetlen okokkal mutatja meg, hogy ha örökké krajczárt krajczárra, forintot forintra halmozunk a helyett, hogy minden krajczárnak minden forintnak saját rendeltetést szabnánk, épen olly bölcsen cselekednénk, mintha saját tagjainkat csonkitanók meg – mindez tekintetbe véve, át kell látnunk, hogy a kor szellemének nem állhatunk ellent, s a szerzés, takaritás és szaporitás régi rendszere a lehetetlenségek közé tartozik.

Azonban itt is szükség, a kellő határokat megtartani. Nem szabad sem az egyik, sem a másik tulságba esni, s középett haladni legjobb. Az embernek azért adott az Isten öt érzéket, józan észt, és szabad akaratot, hogy azt, a mi jó, hasznos és szükséges, meg tudja ismerni és követni. A kik elfecsérlik, az ablakon dobják ki, haszontalanságokra költik vagyonukat, vagy pedig hiu fitogtatásra adják magukat, – kivül czifraság, belül nyomoruság, – vagy azok, a kik nagy sebbel lobbal iparkodnak levetkeztetni a régi embert, s nyakrafőre uj bőrbe öltöznek, – ezek, mondom épen ugy nem értik a mai idő idő szavát, mint azok, a ki megrögzött régi szokásaikból egyáltalában ki nem mozdulnak, s eredeti vastagnyakuságban tespednek el, mig körülöttük az egész világ sürög, mozog, változik. A mi korunk szép csendesen, de biztosan fejlődik, s hozza meg gyümölcseit mindenki számára, a ki iparkodik, s nem várja a sült galambot. Az uj találmányok és fölfedezések mindig ujabb jótéteményekkel árasztják el az emberiséget, közelebb hozzák a különvált osztályokat, s gazdagnak és szegénynek egyaránt nyujtnak enyhülést és élvezetet. Akármit mondjanak is némelyek, de az emberiség többségének jobb dolga van most, mint volt a régi időkben. Nyolcz milliónyi népségből hat millió bizonyosan részesül a civilisatio, a polgáriasodás áldásaiban, s az anyagi jótéteményeknek egyaránt veheti hasznát mindenki. A legszegényebb földmivelő most már nálunk is 40 mérföldet haladhat egy röptiben, s ezért nem fizeti tizedrészét annak, a mire szüksége volt akkor, midőn 40 mérföldet még a gazdag is 15–20 nap végzett be nagy keservesen. A legrongyosabb kunyhóban, hol azelőtt aczél és kova segitségével nyertek nagy nehezen tüzet, most a gyufa egy pillanat alatt teremt tüzet és világot; pedig 60 évvel ezelőtt még a leggazdagabb mágnásnak is sokszor tiz perczig kellett várakoznia, mig a rosz tapló tüzet fogott, s az inas a büdös kénfonállal végre meggyujtá a drága viaszgyertyát.

Nem folytatjuk most e szemlélődést, de szükség, hogy komolyan és gyakrabban gondolkozzék mindenki illy dolgokról, különösen magyar hazánkban, mellyet olly rögtön ért a változás. Szükséges, hogy megismerje, s felhasználja minden ember a polgárisultság és miveltség áldásait. Különben a miveltség fog bennünket felhasználni és kizsákmányolni, a helyett, hogy mi szednők annak áldott gyümölcseit.

K.