1854-dik évi márczius 12-kén szép vasárnapi délután három órakor a váczi-ut közepe táján levő Simonyi-féle kétemeletes ház kapujából két, fekete posztóval fedett ló, csendesen haladt kifelé a halottas szekérrel, mellyen egyszerü fekete koporsó, s a koporsó oldalán ez vala irva: Bárándy János, meghalt életének 76-dik évében.
1852-dik évben illyen időtájban az akkori „Magyar Hirlap”-ban egy felhivás jelent meg – ha jó emlékszem, az ujdonságok között – egy aggkoru, sanyarusággal küzdő jeles iró hazánkfia felsegélésére, kinek neve: Bárándy János.
Ugyanaz év tavaszán kezdett e sorok irója rendesen a „komlókert”-ben ebédelni, hol csaknem mindennap megjelent egy őszszakállu tisztes öreg ur is, s miután a vendéglőst és nejét, inkább szives pillantással s fejbólintással mint szóval üdvözlé, többnyire magányos asztal mellé telepedett, néha néha körüljártatta nagy kék szemeit, mellyekből sok éber tüz, de semmi életöröm nem tündöklött, gyakran szó nélkül végezte ebédjét, s a mint jött, ugy távozott lassu csendes léptekkel. Egész lényén nagyon meglátszott, hogy az élet viszontagságai igen megviselték, kifárasztották. Ha egyszermásszor megesett, hogy beleszólt a beszélgetésbe, igen éles jó találó sarkasmus vala rendesen a mit mondott, néha igen kedélyes humorral feleresztve. Ezen öreg ur nem más volt, mint a már két izben emlitett Bárándy János tudós hazánkfia, kinek publicistai és statistikai talentomával még nem nagyon rég mult időkben gyakran találkozhatott a komolyabb olvasmánynyal foglalkozó olvasó.
Huzamos találkozás után bizalmasabb ismeretség támadt, s egy izben következő párbeszéd keletkezett közöttük:
Én Török Jánosnak bizonyos czikkére vonatkozólag az öreg ur tanulságos véleményét ohajtván hallani, felhozám azt, de az öreg misantropikus kedélyben lévén, ez lett a válasz:
– Én haragszom Török Jánosra.
– Miért?
– Ha ő nem mentett volna meg a haláltól, azóta semmi bajom sem lenne a más világon.
– Micsoda haláltól?
– Az éhenhalástól – –
Nekem elakadt lélekzetem, s az öreg ur szokott lassu beszédével folytatá: „Egyszer a mult tavaszkor öt napig nem ettem egy falatot sem, s mondhatom, hogy már nem gondoltam eledelre, csak nyugodtan vártam a halált, melly feloldozand nyomoruságomtól: ekkor jött hozzám Török János bizonyos statistikai adat iránt értekezni. Én már nem igen birtam beszélni, s Török megtudván gyengeségem okát, rögtön rendelkezett étel iránt, és egy hétre előre kifizette a vendéglőst részemre. Azután eljöttem megkérni Majert, hogy ne haragudjék reám a hosszu várakozás miatt – mert már jó ideje, hogy kosztpénzzel tartozom neki – de Majer uram jól megszidott, hogy ollyan sokáig elmaradtam, s feleségével együtt elállván utamat, nem bocsátottak el, mig meg nem igértem nekik: „hogy hozzájok fogok járni ebédelni, mig az Isten jobbra nem forditja sorsomat” – most tarthatnak, mig meg nem halok, mert nekem előbb nem lesz jó dolgom.
És ugy lőn. – Majer Károlynak, a komlókerti vendéglősnek köszönhetjük, hogy Bárándy János tudós hazánkfia késő vénsége utolsó két évében éhséggel nem küzdött, nem kórházban halt meg, s egyszerü bár, de tisztességes koporsóban temettettek el kifáradt hideg tetemei.
Folyó hó első napjaiban egy reggel sietve jelenté a Simonyi-féle derék házmester (kinek becsületességét s jószivüségét gyakran emlegette Bárándy) Majernek, hogy az öreg urat reggel a földön összerogyva találta, ki tüstént Blosz orvos ur szives segélyéhez fordult, s beteg ápolót fogadott Bárándy mellé, s mindennel ellátta, még utolsó nyugágyat, koporsót is ő csináltatott neki, mert nem volt gyógyszer, melly tökéletesen megfogyatkozott életerejét vissza adhatta volna derék hazánkfiának.
Méltányosnak tartom még következőket megemliteni:
Török János az emlitett kebelrázó találkozást hirlapilag közölvén, rövid időn Valero ur, pesti nagykereskedő, ha jól emlékszem Bárándy szavaira, 20 pftot küldött, s azóta pontosan fizette szállását. Vasárnaponkint Feldhoffer, polg. üveges urnál ebédelt több év óta a bálvány-utczában, hova örömest eljárt; végre két vasárnapi kimaradásaért tudakozódván, a mint hirét vette a derék házaspár, hogy öreg vendégöknek délután három órakor temetése lesz, oda siettek, s egyedül ők valának ismerősei közől a hideg tetemek beszentelésénél jelen.
Végre egy derék ifjun a sor, neve Müller Emil. Gyakran találkozik a magyar olvasó e fiatal ember nevével a nyomdájából sürün kikerült uj munkákon, s hozzá intézett aláirási iveken. Tiszteljük szerénységét, de valamint az emlitett t. uraktól, ugy ő tőle is reménylem, nem veendi rosz neven, ha a nemes tettek továbbmondója vagyok.
Tudni kell, hogy Bárándy, bármilly szivességgel látták is a komlókertben s számtalanszor perelt vele az asszony, hogy miért nem jő mindennap: legalább kétszer egy hétben elmaradt, s ha nem volt sehova hivatalos, inkább koplalt, de szabadulni nem tudott azon álszeméremtől, melly őt a mindennapi szakadatlan megjelenésben gátlá, s egyre azon aggódott, hogy bár csak neki valami keresete akadna, hogy ne lenne másnak terhére. Alkalmilag megismerkedvén Müller Bárándy személyével és helyzetével, nem sokára történt, hogy Bárándy Müllertől munkát kért, ez pedig őt felkérte, hogy addig is, mig munkával szolgálhat, fogadna el tőle egy szivességet, melly abból állott, hogy Müller rendesen előfizetett az öreg urnak ebédet ott, a hol ő akart (természetesen a komlóban, hol nem sokat néztek az előfizetés határaira). Munkát is kapott Bárándy egyszer másszor, de mindig készpénzzel fizette azt Müller Emil a koszton kivül, mellyet mintegy hét hónap folytán havonkint tiz pengő forintjával biztositott számára.
Végül nem mulaszthatom el felemliteni azon hálás buzgóságot, mellyet Bárándy halálos ágyán tanusitott.
Halála előtt harmadnappal tudtam meg, hogy beteg, s azonnal siettem látogatására. Szomoruan lepett meg a tetemesen meghosszabbult, beesett arcz, mellyen a halál szine már-már mutatkozott. A mint megszólitám, lankadt nagy kék szemei fölött bágyadtan nyitá szét a pillákat, s kezét nyujtá felém. Lélekjelenléte teljesen megvolt, de szólni töredezve, igen lassan és keveset birt. És utolsó szavai, mellyeket kékült ajkai hozzám intéztek, a hála szavai voltak, e két kérdésben: „mit – csinál – Török?” s miután elmondtam neki, a mit tudtam felőle, ismét neki erőködött: „hát a – másik – kettő?” Vajjon kit érthetne mást Török után, ki éltét megmenté, mint Majer és Müller urakat, kik fentarták életét, gondolván magamban: megfeleltem a másik kérdésre is, a mint Isten tudnom adta, és soha sem fogom elfeledni azon látványt, melly válaszomat követé. A megtört szemekben örömsugár kezde ragyogni, s a merevült izmok elégült mosolyra erőködtek a haldokló aggastyán arczán, a mint értesült, hogy jól mennek dolgaik azoknak, a kik iránt kérdezősködött, a kikben méltán helyzé legtöbb reménységét.
D–s.