Nyugat

ISMERTETŐ:

Ignotus: Kelet népe
Kokas Károly: Nyugat, egy irodalmi legenda - digitálisan



 

IGNOTUS: KELET NÉPE

...A finnekkel is úgy vagyunk, mint a legtöbb iskolai szerzeményünkkel: tisztelettel elegy semmit nem gondolás, amit nevük hallatára érzünk. S mint ahogy a megszokás gondolattalansága révén némely ismerősünk külső formájáról két kép is tud bennünk élni - a régi, amilyennek elképzeltük, mikor még látásból sem ismertük, s a mostani, a személyes érintkezésből való: úgy fér meg tudomásunkban a finnekről is két kép. Az egyik ez az iskolai, akadémikus, kalevalás, a sajnovicsos és hómezős tizennyolcadik századbeli eszkimó-kép. A másik a svéd mellékízű frauenrechtleres, az arisztokratába oltott demokratikus, az újságtelegramokból kirajzolódott huszadik századbeli. S mi tagadás benne: egyik sem szól atyafiságosan szívünkhöz. Tisztelni való mind a kettő, de mint a kettő idegen tőlünk. Az ural-altaji rokonság legyen bár még oly megtámogatott: a mi szalonnás világunk csak papiroson rokon azzal a halzsírszagúval. Viszont a mi ugorból sarjadt osztrák maiságunk más természetű kultúrvilág, mint ez a skandinávvá fejlett lapp-szamojéd. Ahogy ez a fajbeli magyarságnál is majdnem háromszorta kisebb nép az orosz elnyomás ellen sarkára áll és talpán megáll, az, bizonyára, szívdagasztóan gyönyörű látvány. De ugyanígy eltelt volt szívünk a búrok veszedelmén, s ugyanígy feldobbant, mikor a norvégok felszabadultak. Pedig a magyarnak egyik sem atyafia, s ezenfelül a búr kapzsi s a műveltségre dühös rabszolgatartó pásztorfajta, melynek igen jól futja számadása angol uralom alatt is, a norvég pedig parasztban fogant kalmárnép, mely azért becsületes, mert becsületesség a legjobb üzlet.

Itt járt a minap Budapesten egy finn színi társulat. A star, aki maga köré szerezte, egy elvirágzott, de viszont nagy gyakorlatú drámai színésznő, Aalberg Ida. A neve svéd hangzású, termete, szőkesége is germán, csak arca csontjában, szeme metszésében talál az ember, ha ugyan ennyi is nem képzelődés, mongol adalékot. Truppal olyannal veszi magát körül, mint Sarah Bernhardt, de nincs akkora színésznő. Duse Eleonórát meg éppen túlzás emlegetni. Ida asszony intrádára a Rosmersholm Rebekáját adta, másodszor pedig a Sudermann Magdáját. Ami kevés nézőjük a finneknek akadt, abból harmadnapra egész Budapestet bejárta a csalódás. Először is: nem beszélnek magyarul; amit egy és más szavukat megérthetni, az német behatás; hangzásra sem magyaros a beszédjük, inkább olyan, amilyennek az ó-görögöt erasmusi olvasás szerint ejtjük. Aztán meg: középszerűen játszanak, eredetiség nincs bennük; másodrendű európaiak, mint egy bukaresti divatárús bolt. Harmadik este ez a rossz benyomás még fokozódott. Eredeti finn darabot adtak; nemesi szerelmi drámát a tizenötödik századból. Sok emberhalál, kevés drámaiság; egészben véve vieux jeu - persze, Helsingfors messze van Páristól; irodalomtörténeti menetrend szerint csak most ér oda Victor Hugo. S ahogy a színészek ágálnak: Weimar is csak most ért oda. Nemzeti táncot is járnak; a karzatról a lelkes ifjúság finn nótákkal örvendezteti meg őket. Egyhangú muzsika, dadogó melódiák. Egészben véve: furcsa, hogy ez a kis nép oly súlyt vet arra, hogy a világon legyen. Mit szeret ezen a nyelven, mely nem jelent egyebet, mint egy kényelmetlenséggel többet? Mit mond neki ez a muzsika, mely nem mond semmit? Mit félt ezen a kultúrán, mely halovány leöntés tea a nyugat főzetésből? Mit veszítene: nemcsak a világ, de ő maga is, ha átolvadt volna a svédségbe, vagy elvegyülne abba a nagyszerű tengerbe, melynek vizei felett a Tolsztojok s a Dosztojevszkik lelke lebeg?

Igen, igen, ez így van. Érthetetlen erőlködés, és főképp: rossz darab és közepes színjátszás. Csak ebből az avittas francia romantikából ne csapna ki olykor olyan levegő, mint a Vörösmarty rossz francia drámáiból. Csak ezek a színészek ne kántálnának aszerint a kóta szerint, ahogy a mi nemzeti színészeink. Csak ahogy az a csapnivaló ripacs, a főhős, végigdöng, kong és dübörög a színpadon, éjjel-nappal díszmagyarban vagy díszfinnben: ne juttatná folyton eszembe a mi szegény szép Nagy Imrénket, az ő kálvinista papos koriolánusi zengzetességét, burgbeli trikóból kidagadó komorbikaságát! Amelyiknek féreg rág szívén: iszik, hogy elfelejtse; akármi legyek, ha nem sírva vigad. A bűnbeesett úr elmegy a paphoz, hogy az feloldja; a pap pénzt kér; az úr olvasatlan löki neki oda, gavallérul, de királyi megvetéssel, mint a kutyának a csontot. Eltelik borral, szerelemmel; az ökle halált oszt, ahová ér, de fél a maga lelke kísérteteitől, és hálójába kerül a hajszálból font asszonyi intrikának. Felkapja az asszonyt, kit bűnösnek hisz, magasan a levegőbe, s ahogy leteszi, az asszonynak vége. Sem famíliája nem fajzik rá, sem története nem az, mégis egyre azt érzem, hogy ez Toldi Miklós. Vagy Hűbele Balázs, a délibábok hőse. Arany jánosi. Vagy arany lászlói. Urak, akik parasztok, parasztok, akik urak. Eszkimó vagy skandináv, rendi alkotmányú és frauenrechtleres, de kelet népe.

Kelet népe - s e perctől fogva nem idegen. Az idegen ám ne tudja, hogy mért csügg ez a maroknyi nép az életen. Az idegennek ám legyen igaza, hogy az emberiségnek kevés tőle a várnivalója, s legvadabb erőfeszítésének sincs több foganatja, mint hogy későn és tökéletlen még egyszer megcsinálja, amit egyebütt már el is felejtettek. A nyelve lehet, hogy csak neki szép, s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak. Lehet, hogy csak helye van a világban, de nyomot nem hagy benne, s amin csügg, értéktelen, s amit akar, mértéktelen. Lehet, hogy maga magának sem igaz barátja; megrontóihoz hű, legjobb fiaihoz mostoha. Lehet, hogy amit érte tesznek, fitymálja, s maga is vak az iránt, ami kebeléből sarjad. Lehet állhatatlan, lehet jó sorban elkapatott, bal szerencsébe ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől. Vigyázzon arra, hogy meg ne szólják, értesse meg, amit csak maga ért, s amit magának nem kíván, ne tegye felebarátjának. De ahhoz, hogy élni akar, csak neki magának van köze, mert köszönni életét is csak magának köszönheti. Amit teremt, legyen bár másodrendű, hacsak a legtöbb, amit tud, és megbecsüli, mert ő termette. Érjen el többet vagy kevesebbet: csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől. A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek. Kicsinységében tán nem szabad, hogy viszont lenézze, akik őt lenézik, és nagyon kell szeretnie, akik őt szeretik. A szeretetnek sok módja van, s egyet sem szabad fitymálnia; fia pedig mentül kevesebb van, annál több iránt kell türelmesnek lennie. Ez minden, amivel kelet népe a nyugatnak tartozik. Ennyit megér az, hogy mégis csak magának él, mikor részt vesz a világ életében, s hogy a helyet, melyen kívül a nagy világon más nincsen számára, ez a nagyvilág mégis csak az önnön biztonsága őrálló helye gyanánt védje és bástyázza körül. A Csaba útja az égen írt utat honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.

Kokas Károly: NYUGAT, Egy irodalmi legenda - digitálisan

Egy nemzet kultúrtörténetének vannak ritka és "áldott" pillanatai, amikor mindazon erővonalak és személyiségek, amelyek más szerencsétlenebb korokban csak találkozhattak volna, együttesen alkothattak volna, valami csoda folytán tényleg hatalmas ívű alkotást tudnak létrehozni: a XX. század magyar irodalmának és minden bizonnyal egész kultúránknak egyik legnagyszerűbb szellemi produktumát, a Nyugatot.

A Nyugat. Mára fogalommá vált ez a név, a minőség szinte elérhetetlen emblémájává nemesült a szellem emberei számára. Egy folyóirat, mintegy hatvan vastag kötet a szerencsésebb könyvtárak polcain. Talán nem is gondolunk rá, de igaz, hogy e századi irodalmunk "összes" és "válogatott" műveinek nagyon-nagy része, az irodalmi szöveggyűjtemények anyagának sava-borsa itt jelent meg először.

Nyugat. Már maga a név is telitalálat. Orientáció és iránymutatás. A programadó cikk, Ignotus legendás "Kelet népe" című írása mutatja, hogy nem csak hozni akar odaátról, de átvinni is akar: "A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek." A címlapon végigkíséri a lapot Beck Ö. Fülöp szép Mikes-emlékérme, amely sokaknak az egyszerű magyar deákot, a literátor hagyományt, másoknak a "bujdosót" jelentette, s azt, hogy a világító gyertyafény és a toll mindenképpen megmaradt, lám a legzivatarosabb időkben is.

Az alapító és későbbi mindenes Fenyő Miksa írja: "A Nyugat nem légüres térben jött létre, - vagyis aki meg akarja írni történetét, az nem kezdheti azzal, hogy ekkor és ekkor összeült a Royal-kávéházban Osvát Ernő Fenyő Miksával és a második "fekete-pohárnál" - Osvátnál nyilván a harmadiknál, elhatározták, hogy folyóiratot alapítanak. Nem. A történetírónak messzebbre kell visszanyúlnia, s képet írni azokról a múlt század végén, a század elején megvolt politikai, kulturális és szociális viszonyokról, melyek determinálták a Nyugat létrejöttét, -- még ha ez a kép nem is rajzolódott ki teljes világossággal a Nyugat alapítói előtt."

A századforduló egyszerre konzervatív és szellemileg radikális világában több nekifutásra sikerül megalapítani a Lapot. A Hét, az Új Magyar Szemle, a Magyar Géniusz, a Jövendő és a Figyelő közegében jelenik meg az igény teljesen új folyóiratra. "A Nyugat megindulásáig sehol sem volt otthonunk. A Nyugat azért jött létre, mert az előttünk járó generáció tudni sem akart rólunk." - emlékszik vissza a későbbi szerkesztő Babits. Móricz, aki a 30-as években szintén szerkesztőként jegyzi a lapot, ezt az érzést, állapotot így magyarázza a negyedszázados jubileumi ülésen: "Mikor huszonöt év előtt Ignotus, Osvát Ernő és Fenyő Miksa megalapították a Nyugatot, ezzel a tettel igen szükséges és aktuális szervet teremtettek meg. Az akkori fiatal generációnak adtak, íróknak és olvasóknak, levegőt és irodalmi létalapot."

Az 1933-as, az alapítás 25. évfordulóján készült fénykép ott van minden iskolai tankönyvben, lexikonban és irodalomtörténetben. Egy nagy fekete zongora (talán Ady "fekete zongorája"?) s körülötte ott van mindenki, a kor magyar irodalma: Kosztolányi, Babits, Móricz, Schöpflin és Karinthy, Füst Milán és Szép Ernő és a többiek. Valódi irodalmi Parnasszus, tényleg - ahogy Fenyő Miksa mondja pici iróniával - mintha a Raffaello vatikáni stanzái közül az Athéni iskola sajátosan magyar és irodalmi pillanatkép-variánsa volna.

Nyugat... Egy 1908-tól, a háborús Magyarország koráig, 1941-ig ívelő irodalmi folyóirat története, amely a magyar irodalom azon korszakán ível át, amelyhez csak a reformkor nagy nemzedéke (Kölcsey, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Vörösmarty) fogható, nos ez önmagában páratlan kincset jelent. De ha ez a folyóirat a kor szellemi és irodalmi progressziójának állandóan megújuló fóruma is egyben, akkor nyilván többet adott önmagánál. A tankönyvek és irodalomtörténetek korszakokra bontják ezt az időszakot, s a Nyugat első és második, majd harmadik nemzedékéről beszélve besorolhatják majd' az egész korabeli magyar irodalmat! Még a Nyugatban nem írókat, a Nyugathoz nem tartózókat is sokszor meghatározza a laphoz való viszonyuk. Ha áttekintjük pár mondatban a rideg tényeket, már a nevek és a műcímek puszta felsorolása is laudáció gyanánt hat.

Nyugat. 1908. január 1-jén indult, főszerkesztője 1929-ig Ignotus volt, anyagilag Hatvany Lajos és Fenyő Miksa támogatta, fő kritikusa és egyben szellemi irányítója nagyon hosszú ideig Osvát Ernő volt. 1929-33 között Babits Mihály, Móricz Zsigmond és Gellért Oszkár közös szerkesztésében működött a lap, majd hogy '33-ban Móricz, '39-ben pedig Gellért otthagyta a folyóiratot, Babits Mihály 1941-ben bekövetkezett haláláig egyedül vitte tovább a szerkesztést. A lap unikális újdonsága az volt, hogy az irodalmi értéket tekintette egyedüli rangadónak s ennek jegyében a minden korábbinál magasabb színvonalat kívánta zsinórmértéknek tekinteni. Mégis hatalmas vonzerőt gyakorolt a fiatalokra, mert elviselte, sőt bátorította a többféle hangot, mert a szerkesztők fontosnak tartották az írói autoritást, öntörvényűséget. Idézzük ismét Fenyő Miksát: "Akik a Nyugatot elindították útjára, nem gondoltak közjogi változásokra, de erősen hittek a gyökeres reform szükségességében szellemi téren, mert meg voltak győződve, hogy ez minden egyéb reform előfeltétele. Nem volt nekik pontozatokba foglalható reformprogramjuk. Nem volt koncepciózus elgondolásuk arról, hogy mi módon lehetne igazi városi polgárságot teremteni, hogyan lehetne az országot a vármegyék béklyóiból kiszabadítani, igazi parlamentáris alkotmányra szert tenni stb. stb. - ilyen charta nem lebeget szemük előtt... De egyet tudtunk, hogy mindaddig, míg azok szava, akik a szellem elitjét képviselik, elsősorban az írók, nem jutnak olyan tekintélyhez, hogy a nemzeti közvélemény az ő törekvéseikben a nemzeti érzés kifejezését nem látja, addig semmilyen téren nincs meg a reform lehetősége. Egy ilyen szellemi atmoszféra megteremtésében látta a Nyugat főfeladatát."

A Nyugat, a lap azóta is itt van velünk, benne él a huszadi századi magyar irodalomban, csakúgy, ahogy annak háború előtti része benne megszületett. A művek a polcon, a versek a kötetekben mint megannyi idézet a Nyugatból, immár újabb és más sorrendben következve egymás után, mint OTT és AKKOR, amikor megjelentek. A Nyugat élő folyóirat volt, jól megkonstruált szerkezettel, rovatokkal és tele reflexiókkal részben az irodalmi, művészeti világra, részben korábbi önmagára. Ez az élő szövet, a sok szálon való egymáshoz kötődés csak az eredetiben tetten érhető. Tudták, hogy Ady Magyar Pimodanja Ignotus Kelet népétől csak húszoldalnyira van? és hogy Babits, József Attila versei hogy fonnak körbe egy-egy jó novellát a fiatal Dérytől? Vagy hogy a korabeli színházi bemutatókat Schöpflin miként tűzi tollhegyre, miközben Kosztolányi Gelléri Andor Endre kötetéről értekezik, mellette meg éppen Kosztolányi kötetét Nagy Lajos veszi górcső alá? Közhelyesen hat, de attól még igaz: megelevenedik a Nyugat, hogyha kézbe vesszük az egykori számokat, s a lapozgató újabb és újabb revelációkkal szembesül.

Óriási hatású lap volt, de azt kevesen tudják, hogy kezdetben csak párszáz, később is csak párezer példányban kelt el. Az eredeti kiadás teljessége csak néhány nagyobb könyvtár kincse, az antikváriumok kirakataiban még egy-egy régebbi szám is csalogató látvány. A hatvan nagyalakú kötet, a benne rejtező 33 évfolyammal, hiánytalanul a lemezen van. A Nyugat - digitálisan.

/Az írás megjelent a "Nyugat 1908-1941, Egy irodalmi legenda - digitálisan" című CD-ROM-on/