Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Disputa

Vas István: Végre egy kollektiv művész

Ki ne tapasztalta volna az utóbbi években, a Népszava olvasása közben, hogy van még hál' Istennek kritikai szellem hazánkban? Szellemi életünk forrhatott, alakulhatott: a szervezett munkásság nyugodt lehetett, éber bírálók vigyáztak, hogy zsenge öntudatát ártalmas befolyás ne érje. Ezek közölték vele, hogy Kosztolányi nyegle, dekadens burzsoá, Kassák osztályáruló, Németh László dühödött reakciós, Szabó Lőrinc glacékesztyűs uriember és így tovább. Most örömmel látom, hogy olykor-olykor mégis felemelkednek azok a sorompók, melyek a munkásság legfogékonyabb és művelődésre leghajlamosabb rétegét olyan fájdalmasan elválasztják szellemi életünktől. A Népszava szigorú zenebírálója ugyanis, akinek igényeit pedig a legmagasabb zene is alig-alig tudta kielégíteni, aki Furtwänglerről, Fischer Edwinről fanyalogva, Bartókról tartózkodó elismeréssel írt, aki a Gyöngyösbokréta alkalmából nem mulasztotta el óvni olvasóit az útszéli, olcsó hatásoktól - most Zerkovitz Bélát ünnepli a Népszavában, egy egész oldalon át.

Nem szeretem a nagyképűséget, tehát szívesen bevallom, hogy Zerkovitz kupléin magam is nem egyszer elandalodtam és azt hiszem, megérdemli hatvanadik születésnapján, hogy a pesti polgár hálával emlékezzék reá. De igazi jelentőségéről csak a Népszava világosított fel: hogy szellemi és zenei ősei már XIV. Lajos korában a szabadságot és igazságot képviselték Racine-nal szemben, hogy kollektiv művész volt, aki bátran kimondta a közösség bajait, aki a vidékiekben öntudatosította a főváros értékeit, sőt akinek művei ahhoz a «versunkenes Kulturgut»-hoz fognak tartozni, mely az önállótlan népi zenét megtermékenyíti. S mindez olyan meghatott, elbájolt hangnemben, mintha a háttérből legalább is az «És azóta nem bírok magammal, Táncolni szeretnék a hasammal» kedves ütemeit hallanók, s azokra lejtene a máskor oly kimért bírálói toll.

Honnan ez a kitörő rokonszenv és együttérzés? ennek a kutatása messze vezetne és ezidőszerint, sajnos, egy rosszhiszemű és alpári uszítás malmára hajtaná a vizet. Egyelőre csak annyit állapítsunk meg, hogy Zerkovitz dalainak zenéje és szövege jóformán az egyetlen hazai «szellemi» jelenség, mely előtt a Népszava meghajlik és amelyet 1941-ben régi tekintélyével fedez a magyar munkásság előtt.