Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Figyelő
Szentimrei Jenő vaskos szemelvénykötetben gyüjtötte össze az erdélyi költőket s magyarországi költők Erdélyre vonatkozó verseit. Minthogy Erdély a közhit szerint inkább a gondolati, értekező próza, semmint a líra hazája, jó volt az első közös könyvnapon a nagy költői hagyatékot is megszellőztetni. Lelkes kutatással, szeretettel, egyéni alázattal, de érezhető közösségi gőggel készült az antológia, amely nemcsak erdélyi versgyüjtemény, hanem a gyüjtő szempontjain keresztül a megszállott Erdély lelkének is egyik jellemző kifejezése. Sz. úttörő munkára vállalkozott s az ilyennel mindig több hiányt és hibát kell vállalni, mint a járt úton. Ha nem tartanék sokat a könyvről, néhány udvarias szóval elengedném. De minthogy benne egyenesen példát látok, szeretnék néhány kiküszöbölhető hibájára rámutatni.
A válogatás több szempont közt ingadozik. Sz. az országrész fogalmát hallgatólag a fejedelemséghez kötvén, kimaradnak az 1541. előtti költők, például a magyarra többször lefordított Janus Pannonius. (A latinul verselő, de lefordított erdélyieket később is mellőzi.) Pedig Janus Pannonius volt olyan váradi költő s mindenesetre különb Váradot látott, mint Emőd Tamás vagy Miklós Jutka. Fölveszi a Szamosmenti Névtelen asszonycsúfoló farsangi versét, a felvidéki Rimay Jánost, mert egy ideig fejedelmi szolgálatban állt s az ugyancsak felvidéki Barakonyi Ferencet, mert Erdélyben fedezték föl a verseit, de kihagyja Babits erdélyi költeményeit
Könyvét hét részre osztja, az első a népköltésé, a másik hat - (a tanult költészet) - a történelemhez igazodik Tinóditól a mostani felszabadulásig. Előszava szerint az első részt különböző képköltési gyüjteményekből vette át. Felsorolás helyett azonban a gyüjtők neve az egyes versek alá tartozik. A 27 vers közül 11 megvan Ortutay filológiailag végleges kiadásában, ajánlatos lett volna ezeket az ő gyüjteményéből kiírni. A szövegbe mindenesetre egy-két vaskos hiba csúszott be, akárhonnan származik. (Pl. keresztút helyett kérészút.) Az előszóban megígéri, hogy a kevésbé ismert daraboknál, melyek egyenesen a nép ajkáról kerültek be, «a feltárás helyét s ahol megállapítható volt, a feltárás időpontját» is odajegyzi. A versek alatt egyetlen időpont sincs.
A második és harmadik rész jó arányban s csak kevés holt teherrel magába foglalja a kötet legszebb gyöngyeit: a csodálatos Dies Irae fordítást (Kájoni énekeskönyvéből), a tatár rabok dalát, Cserei Mihályt, az ismeretlen költőt s Csokonai elragadó marosvásárhelyi versét, amelyben már szinte sorról sorra legnagyobb verse: az
A negyedik s ötödik részben (XIX. század) már gyakran cserbenhagyja maga a kor: túl sok a közepes igyekvője. Valóságos fölfedezés azonban Medgyes Lajos, a harcos függetlenségi nacionalizmus és keleteurópai néptestvériség közt hányódó dési pap. Zajzoni Rab Istvánból is szerencsésen válogatott, Mentovich Ferenc talán egy kicsit több helyet érdemelt volna. Egyébként igazán nem irígyeljük a kiegyezéskori sivatagban tett utazásáért.
A gyüjtő a megszállás korának veterán harcosa és irodalomszervezője. Nem lehet tehát egyben pártatlan bírája. A kötet utolsó harmada (a hatodik és hetedik rész) az utolsó húsz év költészetét tartalmazza s itt Sz. lehető teljességre törekedett. Bajtársi érzésből tág likú rostát használt, sok vershez nyilván személyes emléke tapad a szörnyű időből s arra is gondolhatott, hogy ebből a részből történelmi tükröt csiszol. Mai formájában azonban csak a legnagyobb önmegtagadással lehet végigolvasni. A legnagyobbak verseit keveslem, a kisebbeket viszont eléggé szolgálná egy-egy vers. (A bő listából így is kimaradt Finta Zoltán.) A versek feléről a legkegyeletesebb olvasó is lemondana, így a két költői nemzedék igazi nagy vonalát is tisztábban látná. De ha másnak nem, Reményiknek több hely járt volna. Hiányzik a
Ismétlem: nagy köszönet s kevés kifogás jár Szentimreinek ezért a könyvért, amely az ismertebb «prózaíró» Erdély után a versíró Erdélyt is méltón ábrázolja, különösen első részeiben.