Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám

Illyés Gyula: Lermontov, a kor hőse
Halálának századik évfordulójára

Lobbanó szívvel születtem,
Ide mind ki jó barát,
Gyorsan, mint bor az üvegben,
Fogynak így az éjszakák.

Nem kell hírnév, messzehangzó,
Egy pezsdít: a szerelem.
Meg midőn a lant viharzó
Húrjait pendíthetem.

Mégis, ha víg lárma támad,
Szívemre hirtelenül
- Épp, ha kedvünk legvidámabb -
Néma bánat települ.

Ennyi az egész vers. Nem is lehetne több. Címe, mint annyi versé abban a korban: Barátaimhoz. 1829-ben kelt, költője tizenötéves korában írta. A vers nemcsak egy pályát nyit; odaillik az összegyüjtött költemények testes kötetének élére is. Oly jellemző nyitány, a felszabadult hangnak oly biztos megcsendülése, akár a Petőfi-kötet első lapján az «Aranykalásszal ékes rónaság!»

Ezt különben még Petőfi is írhatta volna. Apasztja a Közép- és Keleteurópai nagy lelkiegység vallóinak örömét, hogy ha a verset orosz írta is, Byron hatására írta? Örömük csak növekedhet: a lelki egység tágul, föl Skóciáig, le Sziciliáig. A vers nem egy táj, hanem egy kor hangja. Azé a lelki egységé, melyet Byron rátalálása után Puskin épp úgy megszólaltat, akár Petőfi. Mindnyájan jobban mondják, mint Byron. A hang utolsó, tetszetősre tökéletesített lemezei Heine műhelyéből árasztják el a világot.

Az annyira jellegzetesen orosz Lermontov tehát éppoly európai, akár a másik, «még lélekzésében is» nagy orosz, Puskin. Orosz? Az ébredést bunkó aléltatta vissza. Európában e pillanatban már megint nincsenek nemzetek: Szent-Szövetség van. E hang a Szent-Szövetség korának hangja. Legélesebben ott tör föl, ahol az elnyomás legnagyobb, a remény a legkisebb. Hangnak is, példának is dermesztő; s mily ismerős.

Byron - hány korszaknyitóra mondhattunk azóta ilyet - még nem byronista; csak kerülgeti az eszmét, fogalmazgatja. Az igazi byronisták, az ige betöltői, a véresen komolyak Oroszországban állnak föl. Az első Puskin. A második, a nála is tragikusabb: Lermontov.

A szabadság plátói képe már készen ragyog, a gondolat már elvégezte munkáját. A valóság, a föld annál sötétebb, annál elviselhetetlenebb. Az emberre, aki lélekben ilyen fönt, testben ilyen lent él, csak lelki kettéhasadás várhat. A legnagyobbak ijesztő következetességgel mutatják a törvényt. A Geroj nasevo vremeni - a Korunk Hőse - és az Enfant du Sičcle egymást kiegészítve vallanak.

Petőfi már valamivel szerencsésebb, tíz évvel később érkezik a világra; mire magába szívja a kort, a remény újra megcsillan. Puskin meg a kihunyt fényre emlékezhet, a dekabristákéra. Lermontov körül semmi, semmi. Olvasása közben az ember első érzése a meghatottság.

De épp ez a különös lelkiállapot teszi néha Petőfinél is újszerűbbé: hisz a fény Petőfi után is kilobbant. A 30-as években élő fiatal orosz érzésvilága, de hangja is itt-ott - ezen sem hökkenhetünk meg - Adyéra emlékeztet.

Nem tudok jól oroszul, segítséggel, szótárral feszegetem a sorokat. Akkor csodálkozom el, amikor a köznapi szótári szó úgy-ahogy megint verssé melegül, amikor a fordítással elkészülök:

VITORLA

Vitorla fehérlik, magányos,
A tenger kék ködein át.
Repül, - mily messzi partvilághoz?
Mért hagyta el szülőotthonát?

Szél zenél, a hab csupa játék,
Reccsen az árbóc, le-ledül.
Óh, nem a boldogságra vágynék,
Nem is az elől menekül.

Lent azurnál ragyogóbb fényár,
Fent az arany nap csúcsra ér.
És ő, a lázadó, vad vészt vár,
Nyugalmat már attól remél.

Türelmetlen a földön, meggondolatlan. Mivel hősiességre nincs alkalma, kihívó lesz; bátor helyett veszélytkereső. Első számüzetését annak köszönheti, hogy Puskin halálára írt számonkérő versét egyenest a cárhoz küldi. Aztán összeférhetetlen lesz, keserű gúnnyal véd valamit, maga sem tudja, mit. Ez az orosz idealizmus, tán minden idealizmus alapja.

Egyik legszebb verse az «Angyal». Restelkedve bocsátom ki fordítását kezemből: eredetiben a vers nem is mondandójával, hanem utolérhetetlen egyszerűségével és zeneiségével angyali.

Éjfélkor az égen a csendből elő
Angyal szállt, zengedező.
Felhőseregek, csillag-miriád,
A hold hallgatta dalát.

Mily boldog a lélek - ilyen szava kelt -
Amíg hona édeni kert.
Jóságos az Úr! - öntötte szelíd,
Hű szíve dicséreteit.

Csecsemő-lelket vitt - átölelé -
A könnyvek völgye felé.
Elszállhat a dalból a szó idelenn:
A dallam, a hang sohasem!

Szennyezte, gyötörte soká a világ,
De emelte a lelket a vágy.
S nem adta az égi zenét amíg élt
A földi üres dalokért.

«Nem tudom, mi vár rám: elzüllés-e, vagy megbolondulás-e?» - írta még ifjú fővel. Mindkettőhöz túlságosan erős legény volt, nem adta meg magát. Már kötekedőn, izgágán őrizte, védte ezt a dalt idelenn, a földön, országában, amelyet «urak és szolgák hazájá»-nak nevezett. «A pesszimizmus és szenvedélyesség, félelmes démoni hatalomként borongott napbarnított arcán, - írja róla Turgenyev, - nagy szemének sötét tekintete különös ellentétben volt ajkainak gyermekesen gyöngéd és nyájas kifejezésével.» Elmés volt és nyers, de ez is, az is kiszámíthatatlanul. Szelleme és kardja egyformán veszélyes. Igen, mindkettővel sötétségben vagdalózott.

Másodszor egy párbaja miatt száműzik, a Kaukázusba, Oroszország Erdélyébe, ahol legalább még ős vadságában él a szabadság. Ami az eszménytestesítésre vágyó Petőfinek a magyar, az lesz neki a csecsenc, a cserkesz; a kor azokkal is szembe állítja. Mennyire el tudom képzelni kétségbeesett forgolódását a csapdában. Az igazi, a láthatatlan s így megtámadhatatlan ellenség helyett sorstársaiba, bajtársaiba köt belé, azokat ölné; tudjuk, egyik barátja ölte meg, párbajban, egy ostoba félreértés miatt; még a huszonhetet sem töltötte be, pontosan annyi idős volt, mint Petőfi.

Mégcsak egy versét írom ide, egyik fordításomat. Ez meg talán a legismertebb költeménye, hazájában olyan népszerű, mint nálunk a «Szülőföldemen», vagy a «Tisza».

KOZÁK BÖLCSŐDAL

Tente lelkem drágasága,
Csicsijja-csicsi,
Alszol-e, a hold sugára
Az is azt lesi.
Kell-e még egy mese, nóta,
Icike-pici?
Eldúdolom altatóra,
Csicsijja-csicsi.

Kő között fut a Terek, vad
Habot vet az ár,
Partra kúszik csúf török, nagy
Kését feni már,
Hős apád őrzi a partot,
Kedvét elveszi.
Tente, míg nincs semmi gondod:
Csicsijja-csicsi.

Sorsa már ez a kozáknak,
Majd megismered,
Kengyel-vasba hág a lábad,
Puskát fog kezed.
Harci nyergedet selyemmel
Anyád hímezi -
Tente, szívem, szenderedj el:
Csicsijja-csicsi.

Oh be szép leszel, be délceg,
Be bátor legény;
Amikor majd kikisérlek,
Visszaintsz felém.
Rejtett könnyeimnek árját
Az éj elviszi -
Álmodd angyaloknak álmát,
Csicsijja-csicsi.

Meggyötör, megtör a bánat,
Éjjem-nappalom
Imával töltöm és várlak,
Várlak, angyalom.
Búsulsz te is, messzi innen
- Szívem azt hiszi -
Senkid sincsen... Aludj, kincsem,
Csicsijja-csicsi.

Szentképet adok az útra;
Ha jő az idő
Hogy gondolnod kell Urunkra,
Vedd értem elő.
S gondolj rám, bajod ha támad,
Nagy bajod, kicsi -
Tente, tente, őrzöm álmod.
Csicsijja-csicsi.

Ezt halála előtt egy évvel írta. Mint a Korunk Hősé-ben, rokonszenve ebben is csak a nép felé van. Ahogy egyik életleírásában olvasom, ez lett volna az útja; mint európaszerte az ujjáéledő szabadság-mozgalmak az ő hazájában is a nép körül kezdtek gyűrűzni. Ebben a versében a legjellegzetesebben orosz. Az abesszin-arcú Puskin után korának ő a legnagyobb, legoroszosabb költője. Skót származású volt, családjának neve hajdan Learmont-nak hangzott.