Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 5. szám · / · Rónay György: Forradalom vagy klasszicizmus

Rónay György: Forradalom vagy klasszicizmus
(Jegyzetek a regényről)
2.

A regénynek - hányszor hallhattuk már! - a közelmultban volt egy «forradalma» s e forradalomnak volt egy szigorúan intellektüel romantikája. Hogy miben állt e forradalom, köztudomású; hogy miben állt a romantikája? - azokban az elméletekben, amelyek a forradalom formai elemeiből rótták egybe többnyire igen szellemesen «a modern regény esztétikáját». Elmés dogmatikák csontosodtak ötletes esszékké egy-egy rejtelmes varázsszó: - arction gratuite, csoda, álom, emlékezés és a többi körül. És megjelent, egyre mítikusabb félistenné párolva, Gide, Giraudoux, Virginia Woolf, és Proust és Huxley és a mondabeli őslények lomposságával Yoyce, a tudat ismeretlen óceánjainak vakuló hajósa.

De a forma már csak következmény: következménye egy szinte metafizikai mélységű változásnak, amelyben ember és valóság viszonya alapvetően megváltozott. S e változás nem egyszerre történt, mint egy csoda: fejlődés volt ez is, lassú és következetes fejlődése a léleknek és a kifejezésnek. A bölcső, a melengető tűzhely a paradoxonaiban csodálatos tizenkilencedik század, amely mintha csak azért fogalmazta volna meg materializmusa sivár törvénykönyvét, hogy a lélek ráeszmélhessen arra, ami immateriális. Töviről-hegyire föltárta és megismerte a világot, s akkor egyszerre fölfedezte, hogy nem ismer semmit s legföllebb ha civilizált partjáig jutott az Ismeretlen Földrésznek. Minek folytatnunk e közhelyeket? Az irodalom mindenesetre megtanulta, hogy a racionalizmus eszközei fogyatékosak s a lélek megsejtette, hogy a világ megismeréséhez kevés a logika, a távolságok fölméréséhez nem elég a trigonometria. S a paradoxon: azt, hogy az élet álom, Schopenhauer mondta ki, s a darwinizmus végső szava a szörnyű létharcról ez volt: hátha csak rémlátás, hátha nem is igaz az egész. Schopenhauer pesszimizmusából egy Vajda János született meg: «Hátha minden e világon, - Földi életem, halálom - Csak mese, csalódás, álom?...»

Igen: a valóság imádata oda vezetett, hogy megszünt a valóság, föloldódott az idő, föllazult a tér; az ember ott állt magában e teremtéskori zűrzavarban, tele sejtelmekkel és sugallatokkal; újból költőket idézzünk? - Apollinairet:

Ím, a mágia ideje
Visszatér, várjatok tehát
A csodák millióira,
Mikből nem nőtt legenda, mert nem
Képzelte őket senki el -

vagy a Halottak élén Adyját, hogy «Jönnek rendjei a csodáknak, - Kiket eddig tán meg se láttak», vagy a pillanat végtelen teljességét ünneplő Kassákot: «A közel és a messze üstöke összekoccintott a pillanatban. - Nincs csak pillanat!» Az ember kiszakadt a dolgok szilárdnak hitt rendjéből és kiderült, hogy e rend kategóriáival, a térrel és az idővel, igazságra és valóságra vonatkozó eszméivel csak közmegegyezés, és «ha akarom: hiszem, ha akarom, nem». S a magára maradt ember tájékozódni kezdett a boldog zűrzavarban. Gondoljunk a magyar regény útjára Jókaitól Krúdy Gyuláig: Jókai még elmeséli csillámló történeteit; Mikszáth már beszél, a maga fanyar, mély férfihangján s mindig csak azon; Krúdy számára pedig már csak a világnak az az álomszerű tükörképe az igazság, amelyet a lélek mutat. S a vonal, sajátos változataival, mindenütt ez; summázva, fölületesen: Dickens-től Virginia Woolf-ig, Balzac-tól, Flaubert-tól Proust-ig, Girandoux-ig, Gide-ig... Az élet, az irodalom nyersanyaga megváltozott: homályosabb, illékonyabb lett; eddig merészen és önhitten csak a vonalaik s lapjaik mögé szilárdult tárgyakat, csontrendszerük és sejtjeik rabságában formát nyert embereket láttuk; most befelé fordultunk, háttal a világnak s a barlang falán a csodálatos árnyékok vonulását figyeljük. És sejteni kezdtük, hogy a valóság csak gazdag árnyékának szimbóluma. Sejteni kezdtük, hogy túl azon, amit látunk, mégis csak élnek az ideák s elindultunk keresésükre, a nyelv szuggesztívabb eszközeivel, a dallammal, a zenével, a fehéren gomolygó ködben, e rejtelmes, álomszerű sugárzásban, «az eltünt idő nyomában».