Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám

Halász Gábor: A végzet költője
Grillparzer születésének százötvenedik évfordulójára

Csendes bürokrata életet él, a pénzügyminisztériumban, nem túlságos költői és nem túlságos magas állásban, az udvar, melynek elveivel legfőbb támasza lehetne, bizalmatlanul nézi költészetét, a közönség, melyet egyidőre elandalít olvadt arany stílusa, kiábrándultan figyeli szervilizmusát. Korszellem és korízlés úgy suhannak el felette, hogy alig érintik szárnycsapásukkal; még csak nem is ellenkezik velük, egyszerűen mással van elfoglalva. Klasszicizmusába nem vágyódásból kever romantikus elemeket és a romantikában nem dacból klasszicizál, történeti drámáiban nem a lázadás izgalmas, hanem a kiegyenlítődés, spanyolos mesejátékot az erkölcsi tanulság kedvéért ír; még a műfaji elfogultságok sem érdeklik. Versek peregnek lelkében, lágyan omló, csendes hullámveréssel, goethei kihegyezettség, schilleri pátosz nélkül pusztán csobogó zenéjükért szépek, lelkek vetik le fátylaikat, szinte a testi vetkőzés intimitásával, vallomások és önelemzések kéjenc bőségével (a húszas években már előlegezi a késő tizenkilencedik század pszichológiai érettségét), legfőbb témája a szerelem színváltozásai: ebbe az osztrákosan ernyedt, barokkosan buja légkörbe azonban sötét villámok hoznak kibirhatatlan feszültséget, néma cikázásukkal ijesztőbbek, mint a már kitört és tomboló vihar. Ezt a kiegyensúlyozott hivatalnokot és álmatag, lágyszavú költőt évtizedeken át egyetlen rémkép kísérte: a végzet. Nem kergette az őrületbe, ami mégiscsak menekvés, nem bénította meg, hűségesen vele élt, ott gubbasztott minden gondolata alján, a megszokás terhességével, amely egyik szép sora szerint a gyűlölthöz is le tud kötni.

Willst du mit den Kinderhänden
In des Schicksals Speichen greifen?
Seines Donnerwagens Lauf
Hält kein sterblich Wesen auf -

hirdeti első darabja, a sorstragédiák levegőjében fogant Ahnfrau (1817). A kötelező rémtörténeten túl - az elveszett fiú rablóvezér lesz és megöli apját, beteljesítve a rendelést, amely felé a bosszúálló ősanya szelleme hajszolta - a témától szinte függetlenül a lírai szorongás adja meg súlyát, a lélek szédülős bizonytalanságérzése, a védekezés értelmetlensége. Jellemző, hogy Grillparzer tiltakozott a sorstragédia elnevezés ellen, mert nem a műfaji konvenciót érezte lényegesnek, hanem ezt a legyűrhetetlen, belső szűkölést, nem a drámai, hanem a lélektani valóságot. Hőseinek itt és a következő darabokban nem a küzdelme a fontos, melyet az életösztön mechanizmusával vívnak, hanem a kiszolgáltatottsága, a megalázás, amit elsodortatásuk jelent. Glissando fut életük, lefelé a lejtőn, hiábavaló, majdnem nevetséges minden erőfeszítés, töprengés és akarat, mellyel megvetnék lábukat, a sötét mélység nem engedi el zsákmányát. «Ja, der Wille ist der meine - Doch die That ist dem Geschick» - kiált kétségbeesetten a gyilkos fiú. És Bancbanus majdnem hasonló szavakkal kér bűnbocsánatot a gyilkosok számára: «Sei ganz wie Gott, o König! Straf den Willen, - Und nicht die That, den launichsen Erfolg.»

A végzet legjobb csapdája a szerelem. Grillparzer alakjait úgy éri a szerelem, mint a kígyómarás. Pillanatok alatt megbénulnak, csak eleven öntudatuk figyeli a méreg hatását. Életük leszűkült a szenvedélyre. «Lieben! Hassen! - Gibt es kein Drittes mehr? - sóhajt Sappho. Vágyuk nem marad kielégítetlen, mégsem teljesedik be; a birtoklás sem hozza meg a nyugalmat és boldogságot. Rossz sejtelmekkel mennek belé, már a találkozás pillanatában megsejtik a bekövetkező romlást; mert a találkozásban, a hirtelen áldozatúlesésben már volt valami megalázó, szégyenteljes, a sors aljas beavatkozása. A büszke Medea vonaglik a reá mért «boldogság» terhe alatt:

Es gibt ein Etwas in des Menschen Wesen,
Das unabhängig von des Eigners Willen
Anzieht und abstösst mit blinder Gewalt;
Wie vom Blitz zum Metall, vom Magnet zum Eisen,
Geht ein Zug, ein geheimnissvoller Zug
Vom Menschen zum Menschen, von Brust zu Brust.
Da ist nicht Reiz, nicht Anmuth, nicht Tugend, nicht Recht,
Was knüpft und losknüpft die zaub'rischen Fäden.
...
Gefallen muss dir, was dir gefällt.

Mint bénult testben a rángatózó idegek, maradnak meg elfojtottan, elnyomottan a szenvedély parancsuralma alatt a régi jellemvonások. A szerelem újjászületés Grillparzer szemében is, de az alakváltás minden gyötrelme kíséri. A régi én ellenszegülve olvad át az újba, az új mámorában is szégyeli magát a régi előtt. Úgy érzi, hogy bűnhődnie kell, mert kilépett önmagából, megtagadta a sokféleséget, a szándékok buzgó versenyét lelkében, hogy egyetlen vágy szolgálatába álljon. A szerelem így már a kezdetén bomlás, értékek szétmállása, élet helyett a halál felé vivő hullám. A szerelmes Jason idegen lényre döbben magában, más gondolkodik és más cselekszik benne; el-eltünődik saját szavai értelmén, mintha egy harmadik személyt hallgatna. «Ich selber bin mir Gegenstand geworden.» Lelke kettéhasadt, akarata megbénult; felelőtlen a jövőért. Hero, a felszentelés tiszta lázában égő kis papnő, egyszerre «süket és vak» lesz, amikor a szerelmet megismeri; önelégült gyönyörrel fordul el külvilágtól, hivatástól, családtól, begubózódik ösztöneibe, merev, archaikus mosollyal, «álmodón, érzékin», mintha nem is e világból való volna, halad végzete felé. «Kennst du das Glück des stillen Selbstbesitzes? - kérdezi a darab elején. «Komm morgen!» - sikolt az első találkozás után, a szemérmes sohától pillanat alatt lendülve át a szemérmetlen holnapra. (A közönség nevetett a kényes jelenetnél, nem érezte meg, hogy nemcsak a gyönyör kiáltott, hanem a kétségbeesés is, nem a győztes szerető, hanem a bukott papnő.) «Nun denn, ich hab' gelernt, Gewaltigem mich fügen» - ébred a valóságra a darab végén. Csak éppen a valóságnak már nincsen értelme; Leander halott és vele halt a mindenség.

Sapphoban a kivételes ember száll alá, hogy végigfussa az éppen nem kivételes állomásokat: a leereszkedő elfogadását a szerelemnek, az első kételyt, a görcsös ragaszkodást, a tehetetlenséget, hogy mint füst és víz siklik ki kezéből a másik lélek. Értelme csak arra jó, hogy kiszínezze, felnagyítsa a veszedelmet; kedvesét és a fiatal vetélytársnőt a vágyuk gyarlóbban sodorja össze, mint ahogy az ő magakisebbítő, végzetidéző képzelete egymáshoz forrasztja őket, gyötrelmes példának; féltékenysége az igazi kerítő, mások boldogságának szálláscsinálója. Thoas, a goethei belátás képviselője, el tudja bocsátani az egymásnak rendelteket; Sappho, az önkínzó művész, tönkremegy ezen a rendelésen. Gúnyos ismétlése az új, idegen szerelem a maga odahullásának; a szereplők önfeledt gesztusai a régi, most már értelmetlen áldozatot csúfolják meg, az első, közös élmény szépségét. Phaon, mikor az öreg nőtől szabadulni akar, már elfelejtette a sugárzást, amely a diadalmas költőnőből ragyogott reá; és Sappho is tudja, hogy nincs varázslat, sem testi, sem lelki, mely a régi fényt visszaszerezhetné.

Von beiden Welten eine musst du wählen,
Hast du gewählt, dann ist kein Rücktritt mehr.

Medeában a vér különbözése is növeli az idegenkedést, mely a grillparzeri szerelmesek vágya alján mindig ott lappang. Barbár, telve fülledtségükben riasztó-vonzó emlékekkel, lázadása csak ideig-óráig gyűrte le az ősi környezet erejét; Jason a józan, túljózan, óvatos, túlóvatos görög, akinek fogadkozásában már ott tenyészik az árulás. «Scheinst du so schön und bist so arg, zugleich - So liebenswürdig und so hassenswerth!» - próbálja Medea lényét elutasítani és «Ich frei und offen, du voll Zaubertrug» - hangoztatja a még ébredő szerelemben a szemrehányást, a későbbi keserű vádat, amelynek igazolni és menteni kellene. Két előjáték után a harmadik, igazi tragédiában gyűlik meg a vihar, a szenvedély felszámolásában. Két kifosztott lélek csap össze, hogy számon kérje egymástól az illuzióit; a nyomorultabb, de a diadalmaskodó Medea. Ő szerelmében csalódott, ám rátalál régibb egyéniségére, a gyűlölet és bosszú kéjes lángja lobog benne; szörnyű tett árán, de szembe mer nézni egykori magával. Jasont azonban énjének salakja borítja el fojtogatón; gyávasága az élet fordulópontján, az áthárított kockázatok, a letagadott sóvárgás a rossz után. Ő a kényelmes bűnös, míg Medea a megszállott bűnöző; a magasabb igazság szempontjából bátrabb és erényesebb. Leleplezve vergődik előtte az aranygyapjú hőse:

Entsetzliche! Was rasest du gen mich?
Machst mir zu Wesen meiner Träume Schatten,
Hältst mir mein Ich vor in des deinen Spiegel,
Und rufst meine Gedanken wider mich?

Erre jó a szerelem, hogy lelepleződjünk és a gyónás vad kényszerében kiteregessük megszépítő hazugságainkat, melyek végül mégis csak magatartást adtak, hogy mint a testet, odadobjuk látványosságnak legbensőbb titkainkat is? A jasoni szégyen a megoldás az eszeveszettségben, amely két embert összesodor és Medea vijjogása: «Trage!... Dulde!... Büsse!» a végső szó, amely a férfi felé hangzik? Mennyi csalódásnak kellett a költő lelkét marnia, hogy ez a tömény-keserűség kiválasztódjék, szenvedélynek, életnek, boldogságnak süket tagadása, hogy a végzet legyen mindennapos hálótársa!

Du Armer! Der von Schatten du geträumt!
Der Traum ist aus, allein die Nacht nocht nicht.

A szerelem belső őrlődését, az indulat és ellenőrző értelem tusáját Grillparzer is, mint tragédiaíró elődjei, női lelkekbe vetítette, de asszonyai mégsem azonosak Euripides vagy Racine asszonyaival. Ezek valóban nők, odaadók, ösztöneikkel túláradók, válságuk is asszonyi válság, eltikkadnak a szenvedély perzselésétől. Sappho, Hero, Medea minden nőiességük mellett a szerelem férfiproblematikáját élik meg, tökéletes lélektani hűségük ellenére is egy agglegényre, költőjükre hasonlítanak. Okosak és okoskodók, összetett lények, mindegyiknek van valami hivatása, amely fontosabb lenne számára az érzelemnél, művészhajlamúak, megszokták a maguk és mások elemzését, szerelmük a tiszta fej megzavarodása, ellenállásuk nem annyira lányos rémület, mint férfias kapaszkodás a fegyelembe. «Ich kann nicht im Trüben ahnen und zagen, - Klar muss es sein um Medeen, klar!» Mellettük a férfiak az egyszerűbbek, az alárendeltebbek. Phaon áhítattal tekint a költőnőre; lehetséges, hogy ajkai, melyek isteni éneket zengtek, földi mosollyal nevethetnek reá? Leander szélesvállú jó fiú, «Er ist - wie nenn' ich's - furchtsam, thöricht, blöd»; milyen elvont magasságban él felette a törvények, ritusok, ősi összefüggések ismeretében, komoly nagybácsijával vitatkozva Hero, a papnő! Medea is, a mágiát értő királyleány, mennyivel tudósabb, felnőttebb a szó férfias értelmében az ifjú Jasonnál, aki csak szeretni tud és áldozatul esni. Különös szerepcsere történt itt az író furcsa kedvteléséből; a darab folyamán azután lassan helyet cserélnek a szereplők, a nők letörnek, a férfiak felbátorodnak (mert az egyszerű végül mindig legyőzi a komplikáltat), Sappho elfelejti az ékesszólást, Leandernek megjön a szava és Hero, aki oly céltudatosan készült feladatára, egyszerre hangulatokról mesél bácsikájának, «Von Stimmungen, die kommen, wandeln, gehen, - Sich selbst erzeugend und von nichts gefolgt». A kicsit idegesítő káprázat elmúlt, mindenki a maga helyén van és a maga módján bűnhödik. A tragikus újra tudja kötelességét, az önmagától független emberábrázolást, amiről a lírikus a férfibánat bódulatában egyidőre megfeledkezett.

A nyelv azonban végig férfihangszer marad, komoly, mélyzengésű gordonkaszó, töprengő gondolatsor, befelé fordult makacs figyelem. Átszellemült ünnepélyes hang szól, az idegesség minden nyoma nélkül; a kiegyensúlyozottság itt jogaiba lépett. A végzetet nem harsonák üvöltik, egyenletes, lágy zene kíséri súlyos lépteit, beburkolva, feledtetve az iszonyatot. Mézesebben kevés költő idézte meg a halált és altatott el csalókább reménnyel, hogy aztán még se adjon kegyelmet. Íme Leander áriája a tengerről és a fényről, amely majd gyilkosa lesz:

Als diese Nacht ich schlaflos stieg von Lager,
Und öffnend meiner Hütte niedre Thür,
Aus jenem Dunkel trat in neues Dunkel,
Da lag das Meer vor mir mit seinen Küsten.
Ein schwarzer Teppich, ungetheilt, zu schau'n,
Wie eingehüllt in Trauer und in Gram.
Schon gab ich mich dem wilden Zuge hin;
Da, am Gesichtskreis, flakkert hell empor
Ein kleiner Stern, wie eine letzte Hoffnung.
Zu goldnen Fäden tausendfach gesponnen,
Umzog der Schein, ein Netz, die trübe Welt.
Das war dein Licht, war dieses Thurmes Lampe.