Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám

Illés Endre: Zsuzsa

Milyen hajlékony, könnyű térde volt! Amikor másfélórás séták után - valahol a Rezeda-utca táján - végre hátradőltünk egy padon, szoknyája alól olyan gyengéd fénnyel kelt fel a pókháló harisnyán át sütő két dombocska, mintha egyszerre két hold ébredne az égen. - Megúnhatatlanul a Gellérthegyet jártuk Zsuzsával. Évek óta készülök rá, hogy megírjam a gellérthegyi utakat, azzal a közvetlen pátosszal, fénnyel, áradással, ahogyan Respighi vallott Róma fenyőiről és kútjairól. Az árnyékos Kelenhegyi-út - merész fordulóival, titkon domború hátával, óriás vadgesztenyéivel - nem is marad mögötte a Via Veneto méltóságteljes hömpölygésének. S ha elmentünk a Minerva-utca mellett, mindíg besétáltunk kelepcéjébe; soha fennköltebb és együgyűbb zsákutcát! A Pipacs-utca nevét oly hitetlenkedve és gyönyörködve olvastuk, mintha házszámok helyett egy-egy Szinyei-Merse tájkép lógna itt a kapucsengők fölött, - minden sétánkon csak szorongva tudtunk ehhez az utcához közeledni, hátha éjszaka ellopták a nevét. A Somlói-úton egy csodálatos levélszekrény pislogott, egészen más volt, mint városbeli testvérei, kulcsra nyílt és a hivatalos közegek is úgy akasztották a kicsi, otromba, megható ládikát a kertfalra, jó magasra, akár egy madárkalitkát. A Himfy-lépcső a nyaktörő versenyfutásoké volt, az eldugott Bakator-utca a hógolyózásé, a Mányoki-út a tízméteres keskenyfilmeké.

Van egyfajta pír és fiatalság a női arcokon, vannak olyan nagyon biztos, könnyed vonalak, van az a torokban elömlő, szeszes forróságú szerelem, amely lassan-lassan olyanná válik, mint a nagyon fényes krétapapírra nyomtatott rajzok. Csúsztunk, egyre jobban csúsztunk a krétapapíron. Arra gondoltam, mielőtt lehuppanunk, előbb elolvasom még Zsuzsával legkedvesebb Csokonai-versemet. Talán történik velünk annyi, hogy legalább megütjük magunkat.

Egy vén tölgynek árnyában
Láttam a sáppadt időt.
Sereg szú pezsgett markában
- sírva kértem őt,

Hogy törölje ki belőlem
Lillát és a bánatot,
De ő elfutott előlem...
Könnyezett és hallgatott.

Azt hiszem, komolyan szerettem Zsuzsát. Titokban Csokonai szavával becéztem: «Szép angyaloknak húga...» De ilyen nyiltan szólni, ilyen hangosan beszélni - csak költőknek adatott meg.

*

Jól bentjártunk már a ropogós, havas januárban, hetek óta kerestem Zsuzsa születésnapi ajándékát, - ezen a hideg, fehér vasárnapdélelőttön, itt a «Könyv-vásár» bemutatóján végre megtaláltam! Négy kis Csokonai-kötet volt.

Az első teljes bécsi kiadás, Márton József «gondozásában», mindegyik rész más-más rézmetszetű címlappal, kis tizenhatodrét kötetkék; a rózsaszín papírra nyomott, Pichler-féle 1813-as gyüjtés.

Sötétzöld posztóval bevont asztalon álltak. Jobbról egy óriás Correggio-album lökte őket oldalba, balról egy vörös marokenbe kötött Cyrano de Bergerac terpedt el, - a négy kötetke olyan meghatóan bújt egymáshoz, mint szűk hegyszoroson áthajtott és az árokszélen zavarodottan megálló, tisztalelkű juhocskák. Az asztalok és a nyitott polcok között a háromnapos vásárt megelőző vasárnapdéli kiállítás álmos méhkasként zümmögő közönsége járkált, bele-beletúrt egy könyvcsomóba, felütöttek néhány albumot, az eredeti kéziratokat zörgették.

Zsuzsának akartam megvenni a négy kötetet, hogy szeresse őket, szóljanak egymáshoz, barátok legyenek, - mennyire illenek majd ezek a rózsaszín, fínomeres lapok Zsuzsa ideges izületű, hosszú ujjaihoz. És ha a Boldogságra vagy a Szamócára rálapoz, hogyan keveredik el a csiklandó, gyöngéd muzsika Zsuzsa szellőzködő, rest Molyneux cinq-jével. «S ki boldogabb Vitéznél?» - kérdezte a szomorú debreceni rímelő. Elloptam tőle a kérdést.

Ha ott azonnal meg lehetett volna venni a bécsi négy kötetet, nyomban kifizetem; körülbelül ötven pengőt súroló számjeggyel szerepeltek a katalógusba fűzött árlapon. De Barta úr, az antikvárium tulajdonosa valamivel többet remélt értük. Mosolyogva erősítgette, hogy szakmai becsülete kívánja: nála minden könyv kalapács alá kerül. Meg aztán azért is rendez aukciókat, hogy néha-néha ugorjanak az árak.

Amikor elszakadtam védenceimtől és a hosszú, üveges kapualjból kiléptem a frissen söpört, vasárnapdéli utcára: már ellenségnek éreztem a várost. Valahol talán készülődnek rá, hogy elragadják tőlem a Márton József gondozta kis Csokonaiakat.

*

Két nap múlva, este hat óra tájt kezdődött az aukció. Ismét ott voltam a félemeleti antikváriumban: a nagy árverező teremben már égtek a lámpák, valahogyan villamosabb, forróbb volt most itt minden. Mintha nagyon finomra csiszolt üvegport és parfőmöt fujtak volna szét a levegőben: a lélekzetvétel egyszerre szúrt és zsongított. Az emberek gyűltek, köszöntgettek, beszélgettek, ugratták egymást, nevetgéltek - és vásárolni akartak... Úgy éreztem, hogy máris sokan verődtünk össze. Fellapoztam a katalógust: pontosan 147 tétel előzte meg az én védenceimet.

Várni kellett.

Nagyon hosszúnak éreztem ezt az estét. Hínáros unalomban ültem, a lassan olvadó idő a bőrömet marta. Sejtettem-e, hogy a Csokonai-kötetekkel baj lesz?

De mi baj lehet? Többet ígérek értük, mint bárki más.

Pontosan ez történt, - többet ígértem értük. Először nagyon símán indult minden. Hárman is jelentkeztünk, köztük egy öregúr, két-három pengőnkint olyan kényelmesen sétáltunk felfelé, mintha nagyon lassan emelkedő szerpentinen járnánk. Társaim kevés meggyőződéssel vágtak elém, hamarosan el is hallgattak. Úgy látszott, hogy enyém a születésnapi ajándék, - de ekkor az első sorból felállt az öregúr, egyetemi tanár vagy széplélek, szelíd, csendes gyerekorvos lehetett. Figyelmesebben megnézte a négy Csokonait, alig értettem a szavát, csak az árverésvezető világosított fel: öt pengővel többet kínált, mint én. Hárommal feleltem rá. Erre az öregúr is hárommal emelt. Udvariasan, kedvesen, mint aki alkalmazkodni akar. Most én ugrottam öttel. Ő kitartott a három mellett. Én ismét feljebb léptem, ő megint fölém került. Izgalmas volt a kis jelenet? Alig hiszem. Az izgalomhoz is térfogat kell, idő, ordenáré terpeszkedés, - s mi egyszerűen, komolyan felelgettünk egymásnak. Ő nyugodt maradt, én már kissé fulladt voltam. Már az árverésvezető se követett minket, a jelenlévők közül egyedül Barta úr tudta, hogyan állunk. Kelletlen arccal csóválta fejét. Végre egy bután magas számot mondtam. Nagy összeget? Hadd szállítsam le a képzeletet, - talán százötven pengőt. De a mi százötven pengőnk mégis nagy pénz volt. Ezekért a rózsaszín papírra nyomott, kedves bécsi könyvecskékért értelmetlenül görcsös összeg. Az öregúr elhallgatott.

Barta úr arca olyan volt, mint egy öreg citrom. Ez az arc mégis méltóságot sugárzott ebben a pillanatban; úgy tekintett rám, mint úri társaságban egy illemtudatlan parvönüre. Odasántikált az öregúrhoz (éreztem, hogy régi, kedves vevője lehet), füléhez hajolt, halkan mondott neki valamit, nyilván ezt: «félárért is megszerzem, méltóságos uram s akár holnapra is... Hagyjuk futni a fiatalembert!»

Az öregúr legyintett s valóban futni hagytak... Így lett enyém a négy Csokonai-kötet. A közönség is határozottan ellenem fordult. A győzelemtől még az én szám is keserű lett. Tudtam, hogy megvetnek. Úgy álltam ott a harmadik széksorban, mint aki nem ért a könyvhöz; otromba és tudatlan mohósággal felvertem az árat, talán feleannyiért megszerezhettem volna másutt és máskor... De mit tudhatták, hogy nekem éppen most kellett! Néhány nap múlva lesz Zsuzsa születésnapja, neki veszem s meg kell vennem, mert hátha két hét alatt sem tudom felhajszolni. Zsuzsát akarom ebben a Csokonaiban, a divatlap krétasímasága helyett ezt a finom, rózsaszín melankóliát, - valami szebb, melegebb kapcsolatot köztünk, mint ami eddig volt. Megmagyarázhattam volna? Innen csak megfutni lehetett...

Valakinek fizettem; széles, kemény háttal indultam kifelé. A csomagoló helyiségben várni kellett. Maga Barta úr jelent meg a Csokonai-kötetekkel, átadta őket egy kancsal segédnek s ismét bebicegett. «Viszontlátásra» - fordult felém az ajtóból. A lépcsőházban megint belémrágott az émely, a rosszkedv gombóc módjára feszítette torkomat. Amikor hazakerültem, a Csokonait az íróasztalra tettem, még a Tihanyi echohoz sem volt kedvem.

*

A cserét másnap vettem észre. Már késő volt. De azt hiszem, előző este is elkéstem volna mindennel; akár a lépcsőházból is hiába fordulok vissza. A négy Csokonai-kötetet elcserélték négy más kötetre: dühítő, ostoba, szamár könyvekre, de a formájuk, a fogásuk ugyanolyan volt. És a papírburokban én gyanutlanul vittem őket haza - egy multszázadi bűvészkönyvet, egy kártyatrükköket tárgyaló régi gyüjteményt, avult sakkjáték fogásokat s ismeretlen szerző bevált rulettszisztémáit. Barta úrnak kapkodnia sem kellett, ez a négyes sorozat is bent szerepelt a vásár katalógusában, - amikor az öregúrhoz hajolt, már tudhatta, hogy «tévedni» fog a csomagolásnál; legalább is megkisérli... Mit veszthet rajta? Egész életében könyveket adott és vett s már úgy forgathatta őket, mint egy foghíjas öreg lánykereskedő az áruját, - milyen gyakorlata lehetett s én milyen zöldfülű szamár voltam! Százötven pengőért megvettem Philidor «Almanach des jeux»-jét - a százötven pengőt visszakapom, ez kétségtelen, de a négy Csokonai-kötet már a szelíd öregúr kezében lehet. «Megszerezte» neki s «mára» szerezte meg, ahogyan ígérte.

Amikor elmentem hozzá, először nem ismert meg. Azután nem értette, miről van szó. Legvégül sajnálkozott és «alig hihette», hogy ilyesmi megeshetett az ő aukcióján.

«De megszerzem, kérem, azt a kis bécsi Pichlert... (nem Csokonait mondott, de «Pichlert», - bizalmasan és jólértesülten csak a kiadót említette, mintha közeli rokonáról volna szó.) Megveszem én azt a finom bécsi cukrot... Mert rózsaszín papírba csomagolt cukor az, kérem... Megértem, hogy úgy ragaszkodik hozzá.»

És mintha elhárítaná tiltakozásomat:

- Természetesen grátisz fogja szállítani a Barta Antikvárium. Grátisz és bocsánatkéréssel. Nálunk nem fordulhat elő semilyen tévedés! Aki kifizetett egy bécsi Pichlert, az meg is kapja. Egy hónapon belül meglesz, kérem... Szabad a címét?

Mit lehet tenni az ilyen bizalmaskodó és alázatos rókával? Az arca közepébe vágni!... De elszalasztottam a pillanatot, - már beleegyeztem az egyhónapi határidőbe, már elfogadtam az Almanach des jeux-t is... «Kamatnak és fájdalomdíjnak» - ahogy Barta úr becézte nemes áldozatkészségét.

Kielégítette régi, úri vevőjét, elintézett engem, negyedáron felhajtja majd a kis bécsi «Pichlert», mindent elintézett - s én ott álltam a sikos, jeges téli járdán. Számomra nem intéződött el semmi. Három nap mulva Zsuzsa születésnapja, - nincs semmim, soha nem fogom felolvasni neki:

Láttam a sáppadt időt,
Sereg szú pezsgett markában
- sírva kértem őt...

Lehuppanunk és elestem ettől is! Egy utcai bádog szemétgyüjtő előtt álltam, - magamtól undorodva vágtam bele az «Almanach des jeux» négy kötete közül hármat, majd megnéztem, mi maradt a kezemben, hogy utánuk hajítsam ezt a negyediket is: a rulettszisztémák könyve volt. Ekkor jutott eszembe Csaholy Gyuri...

*

Gyuri talán másfél-két hónapja járt nálam: gyönyörű, miniatűr elefántcsont rulettet szeretett volna akkor mindenáron rámakasztani. Nevetségesen olcsón kínálta.

- Nagyanyai tarha, - mondta titokzatosan.

Csaholy Gyuri kínos és fülsértő pontossággal úgy beszélt, ahogyan egy egyetemről kikopott medikus, jócsaládból való úrigyerek, egykori jeles tanuló illeg és viselkedik, ha szülei közül már csak az anyja áll vele szóba, el kellett költöznie hazulról, émelyítő albérleti bűzben lakik, kártyázik, hangszálai a cigarettától és az italtól krónikusan gyulladtak, késő ősszel is vékony börberiben járkál a külső Üllői-út tájain, majd télen váratlanul nehéz városi bundában tűnik fel a Váci-utcán. Beállít régi osztálytársaihoz: egy frakkinget kér kölcsön - és néha egy rulettet hoz eladásra...

Meg kell venni Csaholy Gyuritól a didergőn finom elefántcsont rulettet, talapzatát már itt tartom kezemben, ezeket a lidérces csábú, multszázadi szisztémákat, - megvan Zsuzsa születésnapi ajándéka.

És most következett a kalandorfilm. A lakásán felkeresni Csaholy Gyurit, - nincs otthon. Elmenni másodszor is, - ekkor az ágyában gubbaszt. A rulett? A rulett már nincs meg. «Hová lett?» - «Eladtam!» - «Nem tudod már megszerezni?» - «Alig.»

- Próbáld meg!

- Minek?

- A dupláját kapod!

- Affenét!

- Kell?

- Mennyit adsz rá előre?

Másnapra megvolt a rulett... Milyen tiszta tud maradni egy ilyen elefántcsont! Meg sem látszott rajta, hogy Csaholy Gyuri lopta, adta, majd visszavette és ismét eladta. Halványfényű volt, finom faragású. Piros és fekete mezői, a kockákban a karcsú számok: mind-mind hűvösek, érintetlenek, kegyetlenül könnyedek. És milyen gyors és kitartó a futása, milyen halk lányhangon szólt a peremre felpattanó golyója s milyen kényesen vitette még magát ez a golyó jóideig, amikor pedig már eldöntötte: a pirosat vagy a feketét, a párost vagy a páratlant választja-e.

Már láttam, milyen iramra nógatják a golyót Zsuzsa hosszú ujjai, hogyan hajol majd a korong fölé, hogyan lesz óvatos és hogyan lesz hazárd, - nem, ekkor azért még nem bíztam teljesen a rulettben! Hátha meg sem érti Zsuzsa, - a bécsi kis Csokonait én adtam volna neki, ezt ő kapja. Itt vagy kimondtam pontosan a színt, a számot, a csoportot vagy elvesztettem a tétemet.

Alig volt nagyobb egy finom bonbonničrenél. Fehér selyempapírt kapott útiöltönyül, mint diszkrét menyasszonyi ruhát. Útitársnak melléje került Barta úr szisztéma-könyve is. Az egészet huszárcsákós boy vitte a születésnap előestéjén Zsuzsáékhoz a Mányoki-útra. Másnap náluk ebédeltem.

*

Milyen kristályos fényekben, tündöklő fehéren égtek másnap a gellérthegyi utak. Méteres hó feküdt mindenfelé, napokkal azelőtt esett le, fagyott volt, zengő, kemény. Sütött a nap, felhőtlen, kékárnyékú téli dél fogadott itt fenn a hegyen. Amikor beléptem a villa szépábrájú, vasból kovácsolt kerítésajtaján, süvöltő hógolyó csattant az arcomon, egészen pontosan a bal fülem és az állam között. Zsuzsa állt fent a nyitott terraszon, már várt, ő dobta a hógolyót. És ahogy ennek a kegyetlen, kemény ütésnek melege szétfutott egészen mélyen be a bőröm alá, a csontomig és a fogam felé, ahogyan Zsuzsa felémkiáltott a terraszról, ahogyan intett és nevetett, ahogy a téli napsütés elömlött benne, mint erős szesz, - tudtam, hogy a kedves rózsaszín kis Csokonai volt a rossz tét, de ezzel a fehér, síma, hűvös rulettel «kijött» a számom, a golyó most billent be az én rovátkámba. Zsuzsa megindult felém, csúszott lefelé a jeges lépcsőkön. «Köszönöm!» kiáltotta; hangja olyan villogó volt, mint karácsonyfákon a vékonyra metszett ezüst lametta, - azt hiszem, hogy még egy hógolyót vágott hozzám, meg is csókolt. A többit nem érdemes elmondani, - négy évig szerettük egymást Zsuzsával.