Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Őrjárat
Kosztolányi két essai-kötetét olvasgatom; egy-egy arckép után olyan eleven bennem a vágy, hogy oda kell mennem a könyvespolchoz és bele kell lapoznom a fölidézett író valamelyik munkájába, amit méltatlanul hanyagoltam el. Lehet írásnak, íróról szólónak, nagyobb hatása? A második gondolat: eszembe jut a középiskolás irodalomtörténet, a kötelező olvasmányok. Irodalmi fertőzöttségem ellenére is gyakran viszolyogva olvastam őket, vagy a «Réger»-hez fordultam. Nem volt, ami indukálja bennem a halott szerző iránti élő érdeklődést, amit most Kosztolányi portréinál maradéktalanul megkapok. Könyveit a középiskolák irodalmi óráin kellene olvastatni - nemesebb segédkönyv úgysem akad.
Azután maga a műfaj vizsgálata kezd érdekelni. Az
Az utóbbi években irodalmunkban erős a hajlam a «kisplasztika» iránt; mind gyakoribb a rövid, impresszionista tanulmány, az anekdotikus napló, kortársi jegyzet, szubjektív kritika jelentkezése. Mintha az író mindig a könnyebb végéről akarná megfogni a dolgot. Kosztolányi két könyve ellenpélda a folyékony essai-izálódással szemben. Írásai nem bírálatok; többek ennél - ítéletek. Ma, amikor a kritika lassanként elveszíti minden súlyát s vagy egyoldalú méltatássá vagy még egyoldalúbb levágássá fajul (amit vagy vállvonogatás, vagy felhorkanás követ), s a tárgyilagos kritikára személyeskedő ellenkritika a válasz - igen fontos feladat művelni a rövid essai-nek ezt a Kosztolányi-formáját: mérlegre tenni a kortársakat, elemezni fejlődésüket, megvilágítani jelentőségüket. Ahogyan, a maga korában - egy nemzedékkel ezelőtt - Kosztolányi tette. Aki e rövid írásokból formálódó művészetfilozófiájában azt vallotta, hogy az író elsősorban és mindenekfölött egyéniség. Ezt pedig ma divat elfeledni, s irányok, hajlamok, odaállások szerint szokás skatulyázni írókat és író-csoportokat.
A példa él: csak követni kell.