Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Figyelő · / · Keresztury Dezső: Két északi regény

Benedek Marcell: Most és majd

Foglalkozásszerűen olvasó embernek - ha cinikussá nem vált - keserűen kell elmosolyodnia, valahányszor egy-egy naív és jószándékú «magánolvasó» azzal a kérdéssel fordul hozzá: hogyan kell rendszeresen olvasni? Hiszen - nem bizonyos, hogy kell-e egyáltalán rendszeresen olvasni, nem fosztja-e meg az olvasást szépséges kaland-voltának himporától akár a legbölcsebb rendszer is. De ha már kalandozik az ember a szellem országútján, legalább a maga feje szerint szeretne kalandozni. Ez az, amit a magán-olvasó megtehet, az olvasó-hivatalnok nem. Még jó, ha különböző Literary Supplementek segítségével abban az illúzióban tudja ringatni magát, hogy «válogat». Többnyire védtelenül ki van szolgáltatva az irodalmi ügynökségeknek, amelyek buzgón és szünetlenül döntik asztalára a best-sellereket. Megjegyezni sem győzi a kifogástalanul középszerű ezeroldalas regények szerzőinek nevét; nincs módja arra sem, hogy valami határozott irodalmi irány kialakulását észrevegye. Oly feldolgozatlanul, olyan fejbevágó tömeggel zúdul rá az irodalom, akár maga az élet.

Örülök annak a véletlennek, amely egymásután juttatott kezembe két nagyon különböző regényt a világ két különböző sarkából - két ízig-vérig ellentétes regényt, amelyet mégis egymáshoz tudok kapcsolni, mert a maga módján mind a kettő részt vesz a mai regény legérdekesebb harcában: az idő ellen vívott szabadságharcban.

Az egyik amerikai: a nagyszerű ujságíróból valóságos íróvá nevekedő Ernest Hemingway műve, For whom the bell tolls. (A szimbolikus címet egy John Donne-idézetből veszi.) Hemingway nevét Európában egy világháborús regénye tette ismeretessé (Farewell to arms). Ez a regénye a nemrég lezajlott spanyol polgárháborúban játszik. Hőse Robert Jordan, amerikai fiatalember, eredeti foglalkozására nézve a spanyol nyelv tanára egy amerikai főiskolán. Tíz esztendőt töltött Spanyolországban s résztvesz a polgárháborúban a vörösök oldalán.

A nagyterjedelmű regény négy nap történetét mondja el. Jordan elvállalja egy híd felrobbantását a «fascisták» vonalai mögött. Megbizatását elvégzi és belepusztul. De négy nap alatt egy egész életet él át. Guerilla harcosokkal, férfiakkal és asszonyokkal ismerkedik meg és minden mozdulatuknak, minden szavuknak százszoros intenzitást ad az a tudat, hogy az életből csak napokra számíthatnak. Megismerkedik Jordan a nagy szerelemmel is. Hálózsákjában odasimul hozzá a «nyírotthajú» Maria, akinek szüleit kivégezték, őt magát megbecstelenítették. Beszélnek a jövendő terveiről, de a fiatalember arra is előkészíti a leányt, hogy ha ő meghal, azért élni fog benne - «mert te én vagy, én te vagyok»... Négy nap alatt boldogságban, lemondásban, áldozatban átélik mindazt, amit egy hosszú élet is csak kiválasztott embereknek ad meg.

Van egy szép belső monológ a könyvben a «most»-ról, ennek a felfokozott, zsúfolt életnek legfontosabb szaváról. Ebben az életben nincs mult, nincs jövő, nincs tartam, csak egyidejűség (hogy Bergson szavaival éljünk) - a szavak és aktusok nyersesége egyaránt az időtől független, nem «folyó», hanem a most-ban keményre dermedt életet fejezi ki.

A másik könyv vezérszava a «majd» lehetne, ha más nyelvek ismernék ezt a tragikusan jellemző magyar szót. A regény írója olasz, Dino Buzzati, címe: Il Deseto dei Tartari.

A Tatárok sivataga képzeletbeli terület; mintha a János vitéz tréfás mese-földrajzából került volna Olaszország északi határára. Erre a sivatagra néz a Fortezza Bastiani, egy régimódi erőd, ahol a tisztek előlépésében duplán számítanak a végigunatkozott évek. Istentől, embertől elhagyott vidéken állnak őrt napról napra a helyőrség katonái, lesve az ellenséget, amely valamikor talán betör a sivatagon át. Az átlagos, józan gondolkozású tisztek menekülnek innét, mihelyt tehetik; de vannak a tisztek és az öreg zupások közt is olyanok, akiket megfog a várakozás varázsa és - ittmaradnak. Amikor nagynéha, szabadságon, ellátogatnak a «világba», Rip van Winkle módján érzik magukat, nincs is már mit keresniök ott. Visszatérnek az erődbe és messzelátóval lesik a sivatagot, egy eltévedt ló, egy megmagyarázhatatlan fekete vonal lassú közeledése megdobbantja szívükben a reményt: hátha!

A regény hőse, Giovanni Drogo fiatal hadnagy korában kerül ebbe az elátkozott erődbe. Azt hiszi, hogy az első orvosi vizsgálattal hazaküldeti magát - és ott öregszik meg. Nem is unatkozik, nem is érzi lassúnak az idő múlását. Az erődben nincs idő: várakozás van. Várakozás az életet jelentő ellenséges támadásra. Senki odakünn nem hisz már ebben a támadásban, az erődöt félig leszerelik, csak egy maroknyi őrséget hagynak benne, föl sincs fegyverezve modern hadsereg támadása ellen.

Aztán egyszer mégis csak támad az ellenség. Giovanni Drogo akkor már halálos beteg, hátraküldik és egy szomszéd kisváros szállodai szobájában vívja meg első és utolsó nagy harcát: a halál ellen.

Mi az idő és mi az élet? Rövid volt-e vajon Jordan négy napja s hosszú-e Giovanni Drogo harmincöt esztendeje? Jobban betöltötte-e az egyik életet a szerelem és a harc, mint a másikat a várakozás? Vagy nincs különbség a kettő között és nincs arra mód, hogy emberi elmével az idő és az élet egymáshoz való viszonyát felmérjük?