Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Figyelő · / · Keresztury Dezső: Két északi regény

Keresztury Dezső: Két északi regény
I.

Valaha Ady is «északi ember»-nek nevezte magát, akinek «száját fagy és fátum fogja», aki a Dél ragyogó verőfényéből s gondtalan életöröméből remegve s mégis honvággyal telten, rettegőn de soha fel nem oldva néz s emlékezik a zord, kemény és borús hazai tájakra. «Észak» azokban az évtizedekben már jóideje betört az európai irodalomba; Ibsen, Björnson, Strindberg, Jacobsen s kísérőik és utánzóik népes csapata a legdivatosabb irodalmi áramlatot képviselte. «Északinak» lenni valami különös, mélységet, dultságot jelentett; a szó valami sajátságos hangulati légkört idézett fel, amelyben egyaránt jelentős színnel vegyült el az olcsó fjordromantika s a harapós társadalomkritika, a befelé zengő, ködös sejtelmesség s az éles, célzatos naturalizmus. Ez az első, harsogó hullámokat vető áradat lassanként elapadt; ami követte, a második hullámgyűrű, már lassúbb mozgással áramlott dél felé. Knut Hamsun, Zelma Lagerlöf és Sigrid Undset műveit hordozta a hátán s a jelen helyett egyre inkább az északi mult képeit tükröztette. Úgy látszik, napjainkban egy új, harmadik áradat hullámverése közeledik. Ma még nem lehet áttekinteni, milyen mélységekből tör fel, milyen szelek kavarják s mit hordoz tajtékzó habjaiban. Egyelőre úgy látszik, az északiak e harmadik csoportja a társadalom s a természet után a mult és a politika forrásaiból merít elsősorban. Hogy műveiben egy sajátságos, hősi és zord északi humanitás körvonalai is kezdenek kibontakozni, csak azt bizonyítja, hogy hű az északi hagyományhoz, amelynek kialakítói és hordozói mindig is többre értékelték az irodalom profétikus, erkölcs- és közösségformáló szerepét a szép formák kultuszánál, a nem egyszer gúnyosan leszólt «tiszta művészet» ápolásánál.