Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Disputa · / · Bóka László: Justh Zsigmond naplója
A hazai napló március idusán kezdődik, Petőfi napján. «Beniczky Bajza Lenkénél ebéd. Hivatalosak Cebrián grófné és két leánya Róza és Mária, L. L., Lyka Döme, Justh Feri, Pejachevich Gábor, Patay Józsi és a háziak közül mss. Hughes-Hughes (Bajza Ilona), Beniczky Agathe és Bajza Aladár.» A háziasszonyról ezt írja: «Érzése, mint egy literális szobalányé. S a szobalány ír benne - ezért népszerűek dolgai. A falusi jegyzőnék, tanítók (publicuma) úgy képzelik el az elegáns világ életét, mint ahogy ő megírja. De közönségétől ez nem csoda, tőle, hogy így írja meg, meglepőbb. Hisz mióta Beniczky Ferihez ment, benne él - és mégis közte és társasága között áthatlan fal van. Oka - hogy nem homogén hozzá.»
Ifjú gróf Batthyány Géza, gróf Csáky István, báró Révay Simon, gróf Keglevich Imre, gróf Széchenyi Lajos - ezek homogének. Mikszáth, Bródy Sándor nem homogén, akkor inkább Gozsdu Elek. Kiss József sem nagyon homogén (többre tartja Mikszáthot Gozsdunál és Peteleynél), dolgozószobájában «banális modern renaissance tölgyfabútorok», ő maga «kicsiny, igénytelen zsidócska». Teljesen érthetetlen, hogy Pállik Béla és Neogrády Antal mellett hogy lett mégis homogén a zseniális Mednyánszky. Talán, mert báró.
Budapest ugyanolyan, mint Páris, csakhogy itt ő Taine, Huysmans, Sully-Prudhomme, Comtesse Diane egyszemélyben. A nagyon ellenszenves Péterfy Jenőt feledteti Szana Tamás társasága - és cigány itt is van, több és külömb, mint Párisban. S itt körülötte vannak barátai, igazi barátai, finom, kulturált, zárkózott, csak falusi Madonnák putrijában kitárulkozó, csak a cigány zenéje mellett valló öngyilkosjelöltek. Könnyes szónoklatok közt fogadnak egymásnak örök hűséget, majd Simi a banda közé áll, kisbrugózik a cigány-quartettban. «Majd a quartett helyét az egész banda foglalja el. Óriási erővel játszanak. Én közéjük ülök, belé a banda közepébe. Sikít a hegedű, peng a cimbalom, rikkant a klarinét - erősebben, erősebben. Érzem lelkemet felolvadni az ezer hang között, emelkedni, emelkedni felül mindenen, ami földi, mindenen, ami ideköt a porhoz, a göröngyhöz, az élet nyomorához... Odaállunk felocsudva mind a ketten Simivel egymás mellé s egyet gondolva levesszük kalapjainkat, csendben, zenekíséret nélkül, felemelve két ujjunkat megesküszünk az élő Istenre, hogy örökké egymás oldalán maradunk, jóban-rosszban, boldog-boldogtalan percben. Örökre, örökre...»
1889-ben írta ezeket naplójába: öt éve volt még hátra.
Valószínűleg nem sokat változtatott rajta ez az öt esztendő. Valószínűleg még jónéhányszor beült a banda közepébe és sikított a hegedű, pengett a cimbalom, rikkantott a klarinét, majd utána, - zenekíséret nélkül s levett kalappal -, hűséget esküdtek egymásnak Simivel, Gézával, Istvánnal, Imrével, hogy ezt később könnyekbefuló kölcsönös kéz- és homlokcsókkal pecsételjék meg. Ha meg is ritkultak ezek a baráti symposionok, annak csak az volt az oka, hogy egyre több időt kellett klimatikus gyógyhelyeken, Cannes-ban s egyebütt töltenie. Közben, erről nem szól már a napló, még tartogatott számára a sors egy nagy élményt, egy barátot és költőt, kinek lelki homogenitásáról sokszor volt alkalma meggyőződni, versekből, levelekből s szenttornyai cigányozások alkalmával. Ez a homogén költő és barát Szabolcska Mihály volt. Ifjú adeptusok is pótolták az időközben öngyilkossá lett barátok helyét, köréhez tartozott később Czóbel Minka és Pekár Gyula is...
[+]