Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Színház

Hamlet szerep, III. Richárd is szerep, Cyrano is szerep. De Hamletben, III. Richárdban, azonkívül, hogy szerepek, van még valami más is, több, gazdagabb, tömörebb; ha a szerep vonalait meghosszabbítjuk, beleérnek az emberi élet és jellem magvába. Cyranóét hiába hoszabbítanánk meg, csak a kulisszákba érnének bele. Ez a különbség a nagy költői mű és az érdekes, csillogó színpadi alkotás között. A nagy költői mű az emberi szenvedély, indulat vagy vágyódás egy változatát valósítja meg s jelképezi az élet egy fontos darabját. De mit jelképez Cyrano? Legfeljebb azt, amit a franciák lefordíthatatlan szóval panachenak neveznek: a pompázó retorikát, katonai virtust, a mondott szó bűvöletét, a romantikus komédiázást. Hogy Rostandnak nálunk is négy évtizedre szóló sikere van, azt jórészt annak köszönheti, hogy valami a panachehoz hasonló a magyarban is megvan, az, amit virtusnak, vagy talán legénykedésnek lehet mondani. A magyar közönségben is megpendül valami, egy rendszerint nyugvó húr, mikor Cyrano párbajban, a vers végén megdöfi ellenfelét, vagy mikor elmondja a gascognei legények dícséretét. Mibennünk a magyar huszár-virtus asszociálódik ezekhez a versekhez. Az pedig, hogy Cyrano a saját tűzijátékos szavaival hódítja meg Krisztián számára a szép Roxanet, a közönségben élő kiírthatatlan szentimentalitást fogja meg. Az emberek elérzékenyülnek ennyi önfeláldozás láttára s nem gondolnak arra, hogy micsoda abszurditást adnak be nekik.

Ha nem is egészen magasrendű szépsége, de szépsége mégis van Rostand drámájának, mely szerzőjének világhírt és hatalmas vagyont szerzett. Ez az a szépség, amely leghamarabb fogja meg az embereket: a majdnemgiccs. Rostand jól keverte a tetszetős elemeket: Cyrano hős, lovag és költő, de egyidejűleg komédiás is, hencegése egyensúly-keresése a csúnya nagy orral megbélyegzett embernek; hősi alak, egy kis komikai mellékhanggal, a romantika ellentét-kultusza van benne.

Kiss Ferencben van eleven komédiás-véna s nyilván ezen a ponton érzett kongenialitást Cyranóval. A komédiás oldaláról fogta meg a szerepet, úgy játssza, mintha néha Cyrano maga is mulatna önmagán, virtuskodó komédiázásán. Ez nem vág ugyan össze a darab elgondolásával, Rostand szemmelláthatóan, ha megmutatja is hőse komédiás vonásait, mégis komolyan veszi alakját, de Kiss Ferenc játékmódja tagadhatatlanul mélyebbíti a szerepet, a komikumot humorrá nemesíti. Valahogyan realisztikusabb az egész alakítás, mint ahogy francia színész játszaná. Ez a sajátképi romantikus részletekben is érzik kissé, a szavalás módján is. Alighanem ettől van, hogy humoros mellékzöngéiben a kajánság egy elemét is fel lehet fedezni. Az egész darab legszebb részében, a valóban szép búcsúzásban az élettől és Roxanetól: mozgása, beszéde, teli hangokkal jeleníti meg a zárójelenet érzelmes líráját. Vitatkozni lehetne vele egyik ponton is, másikon is, de hogy átélte a saját maga módján a szerepet, azt nem lehet letagadni. Hallunk olyan hangokat is, amelyek ezt az egyenetlen, de kitűnő ösztönű és saját magából kialakított színészi kultúrájú művészünket bele szeretnék szorítani a paraszt-szerepek Prokrusztesz-ágyába. Nem is szólva arról, hogy hol vannak az erre való drámai paraszt-szerepek - a magyar irodalomban, sajnos, egy sincs -, mire való volna egy művészt, aki százszor megmutatta hogy sokféle hangokhoz és stílusokhoz tud hozzáidomulni, így összeszűkíteni egyetlen kis szerepkörbe?

Az egész előadásból legkönnyebb dícsérni a díszleteket, kivéve az utolsó felvonást, amelyben a kolostor oszlopos folyosója, különösen mikor az apácák nincsenek benne, látványnak elég sivár s az előtérben a vastag fatörzs, koronája nélkül, nem hat kellemesen. A színészek közül Mátray Erzsi szép és érzelmes Roxane, de a többi színészekről bajos volna sok jót mondani. Routine, semmi több.

*

Mint az Ábelben, új darabjában, a Vitéz lélekben is a székely ember szívós elszántságát példázza Tamási Áron annak a fiatal Péternek a képében, aki hazatérve négy év után a fogságból, azzal kezdi elpusztult gazdaságának helyrehozását, hogy a falu csúfjára szamarat vesz és azon fuvaroz. Székely ember szamáron! Az egész falu, a bíróval élén, fel van háborodva, még a gyerekek is csúfolkodó dalt énekelnek rá, de ő nem enged s a végén mégis csak van új háza és feleségül veszi, akit szeret. A szamár, amely egy pillanatra kijön a színpadra, így lesz a székely élelmesség jelképe.

Igazi Tamási-írás ez, a hagyományos színpadi formákkal nem sokat törődő, szinte kapásból, az architektúra gondja nélkül írott, ötleteken, költői szeszélyen megforduló, de tele van naív poézissel, bensőséges hittel, apró villanásokkal, amelyek egy elhivatott költő jelenlétét hirdetik. Igazi székely írás, különleges ősi gondolkodásmód és képzelet-járás műve, amely annyira különbözik a többi magyarokétól, hogy felvetődik bennünk a félénk kérdés: vajjon meg tudja a mi közönségünk úgy érteni ahogyan kell? Realizmus, amely láthatólag híven tükrözi a székely nép élet- és beszédmódját, szimbolika, amelyben triviális dolgok magasztosulnak szimbolumokká, valóság, amely minden pillanatban érintkezhetik a mesével s a kettő között nincs pontos határvonal, egyszerű események, amelyek váratlanul életre szóló jelentőséget kapnak a szereplők számára, tiszta költészet, paposkodó kenetesség és gyermeteg friss humor - a legnehezebben összeférő ellentétek vegyülnek össze egy gazdag kedély platina-csészéjében. A keverés nem mindig kifogástalanul gondos, egy-egy ponton külön maradnak a különböző elemek, de a fontos pontokon a vegyület szerves. Az öreg Ambrus elhalt lányát lelkifeleségül veszi Péter - ez olyasvalami, amilyeneket szentek legendáiban olvashatunk: az apa azért ajánlja fel rég halott lányát a legénynek, hogy legyen, akiben tovább él az ő szeretete, a legény tiszta áhítattal fogadja az ajánlatot és hű akar maradni a lelki kapocshoz. Az első pillanatban meghökkent ez a gondolat, de ahogy kifejtődik és kifejlődik, érezzük, hogy kijutottunk a realitásból, valami ismeretlen mélysége felé a lelki kapcsolatoknak, az élet és halál kibékülésének. S mikor aztán a legény, aki közben szerelmes lett Borókába, megtudja, hogy elveszett a szamara, ebben a sors jeladását látja, hogy hűtlen lett a hitéhez, melyet szívébe vett. Ez a motívum ezoterikus tájak közelében vezet el, ahova csak hívő lelkek jutnak be. Tamási más műveiben is érezhető egy templomtól, szertartástól független lírai vallásosság, de eddig még sohasem fejezte ki ilyen közvetlenül.

A legendából átjutunk a mesébe. Boróka története, a Nagy Lázár ácstól megtudjuk, csupa népmesei motívum: két kislány az erdőben, az egyiket széttépi egy vadállat, a másikat magához veszi, lányának adja ki és fölneveli az ács. Magának nevelte, közben beleszeretett és el akarja venni feleségül. De vallomásából kiderül, hogy Boróka a taplómíves Ambrus lánya, Péter lelki felesége s így a legény égi és földi szerelme egy és ugyanaz, nincs akadálya boldogságának. S hogy ez a boldogság teljes legyen, a szamár is megkerül, Boróka rejtette el. A misztikus síkon bonyolódott történet így a mese síkján oldódik meg.

A színpadi megszokások, hagyományos kritériumok kutató eszközeivel csak nagyon vigyázva szabad ehhez a darabhoz hozzányúlni, mert könnyen összetörik a vigyázatlan érintésre. Annak a költői szellemnek síkjáról kell nézni, amely Tamási egyéni tulajdona, az ő sajátosan egyszerű játékos és naívul komoly gondolkodásmódjának, különleges szellemi levegőjének ismeretével. A nézőnek egy kicsit fel kell készülni lelkileg, hogy a legendába, misztikumba, mesébe bele tudja élni magát. Aki begyökeresedett színházi igényeivel ül be a nézőtérre, az alighanem hiába tölti idejét, csak cserepeket lát a darab költészetéből.

Az előadás, Pünkösti Andor jóízlésű munkája, nem sokkal jobb az átlagosnál. A színészek nehezen tudják magukat beleélni a darab különleges levegőjébe, a népi darabok szokott rekvizitumaival dolgoznak. Legjobbnak Lehotay Árpád komor, sötét hangulatú ácsát és Vándory Margit jókedvű, kotnyeles Pannáját találtuk, az utóbbi még alig egyszer játszott ilyen jól. Apáthy Imre is színvonalon van, de több melegséget szerettünk volna Péter szerepében, Szeleczky Zita Borókájában pedig több színt. Gózon Gyula, Berky Lili az ő megszokott módjukon játszanak egy öreg házaspárt.