Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám · / · Elek Artúr: Az égszinkék csillag

Elek Artúr: Az égszinkék csillag
II.

Mikor legközelebb megálltam a tanár úr ablaka előtt, megint a rézabroncsos gömbön akadt meg a szemem.

- Nem láttál még ilyet, úgy-e? - mondta a tanár úr. - No kerülj beljebb, nézd meg közelről.

Benn azután megmagyarázta, hogy hajdanában a csillagvizsgálók használták ezt a műszert.

- Ez a széles pánt itt - mutatta - a zodiacus, az állatok öve. Bizonyára hallottál róla az iskolában?

Restelkedve vallottam meg, hogy a csillagos ég dolgaiban nagyon tudatlan vagyok, pedig annyira szeretnék többet tudni róluk. Elmondtam, hogy olyan szép történeteket hallottam a csillagokról, de azt mondják, hogy az mind csak mese.

- Persze, hogy mese - mondta élénken a tanár úr. - Minden mese, ami szép történetet az emberek a csillagokról beszélnek. Olyan írtózatosan messze vannak tőlünk a csillagok, hogy csak számokkal tudnak a tudósok közelebb kerülni hozzájuk. És micsoda rengeteg számokkal! A mesemondó kedvű emberek idelenn persze azt hiszik, hogy ott fenn a meghalt emberek lelkei laknak és hogy az angyalok muzsikálnak nekik. Muzsikálnak ám! Nem tudjuk, mi van odafönn a fejünk fölött. De ami van, az inkább olyan, mint egy nagy gyár. Csillagok forognak benne, mint a kerekek, némelyik egyhelyben forog, a többi hol közeledik egymáshoz, hol távolodik egymástól, mintha valaki gombnyomással igazítaná őket. Amit az emberek idelenn muzsikának hallanak, az nem muzsika, hanem a rengeteg kerekek zakatolása és a láthatatlan hajtószíjak súrlása.

Elszoruló szívvel hallgattam a tanár úr szavait, de azért még sem bírtam elhinni, hogy üres beszéd volna mind, amit Verbénától hallottam. A nyelvem hegyén volt a kérdés: nem igaz-e az sem, hogy minden embernek megvan az égen a csillaga és minden csillagnak a párja és hogy az egyik csillag nem nyugszik addig, amíg meg nem találja a másikat? És - amit leginkább tudni szerettem volna -, hogy igazán van-e kékszínű csillag az égen? A tanár úr beszéde elvette a bátorságomat, nem mertem kérdezgetni.

De ő kérdezetlenül is beszélt, igaz, úgy, mintha magának mondaná, amit mond. Rámnézett közben, de mintha észre sem venné, hogy ott vagyok.

- Nem jó a csillagokkal barátkozni. Van, aki az egész életét velük tölti, a kupola alatt virraszt melegben és fagyban, messzelátón lesi a csillagok minden mozdulását és írja a számokat, a rettenetesen hosszú számsorokat. Ott öregszik meg egymagában, a sötétségben és a hideg ürességben, és mire jutott annyi munkával? Mivel vitte előbbre a tudományát? Egy hitvány pontocskával, egy-két számjeggyel. Nem barátja az embernek a csillag. Mint megannyi szívtelen ellenségé villog le az emberekre a csillagok hideg szeme. Más törvények igazgatják az életüket, mint az emberekét. Könyörtelen törvények. A nyomorult ember hiába leskelődik innen, még a legnagyobb csővel sem lát a titkaikba.

A tanár úr lehorgasztott fejjel nézett maga elé. Aztán föltekintett és meglátta arcomon az idegenkedő csodálkozást. Elmosolyodott.

- Neked persze jobban tetszenek - mondta - a csillagmesék. Nem baj. A csillagok tudományával ráérsz, majd ha olyan öreg leszel, mint én. Vedd le, kisfiam, azt a rongyoshátú kis könyvet arról a polcról.

Megviselt régi könyv volt. A tanár úr kinyitotta és rámutatott benne egy képre.

- Itt megtalálod a csillagzatok ábráit. Ha spanyolul tudnál, a szövegnek is hasznát vehetnéd. Egy spanyol pap írt a képekhez verses magyarázatot, de a puszta ábrákból is megismerheted, hány csillagból és hogyan állnak össze a csillagképek. Van itt mindenféle csillag, kicsi is, nagy is. Ezt itt ni, ezt a fürtös kis csillagot például a spanyolok úgy híjják, hogy Estrella Azul, égszínkék csillag.

- Égszínkék csillag... - mondtam utána magamban és nagy örömet éreztem. - Hát még is igazat mondott Verbéna. Van kék csillag az égen.

A tanár úr megcsóválta a fejét:

- Nincs kék csillag, a csillagoknak nincsen színe. Aki színesnek látja őket, annak káprázik a szeme. Ha végigmégysz ezen a kis könyvön, majd meglátod, hogy mi mindent képzeltek az emberek a csillagokba, mennyi furcsát, mennyi bolondosat.

Boldogan vonultam rejtekembe a kis könyvvel. Nagyon régi könyv volt, többszázéves és hosszú versek regéltek benne a csillagokról. Egy szavukat sem értettem, de nem bántam, mert a képek rögtön megfogták figyelmemet. Mindenik verses elbeszélés élén egy-egy rézre vésett rajz azt a csillagzatot mutatta, amelyet a költemény megénekelt. A csillagképekbe tartozó csillagokat a művész úgy húzta körül nagyon fínom vonalakkal, hogy a rajz valami alakzatot mutatott, emberi és állati, meg egyéb alakzatokat. Azokról kapta azután nevét a csillagzat. A körvonalakon belül megszámláltam az apró csillagokat s este azután megkeresgéltem őket az égen. Amiután összeszedtem az egymáshoz tartozó csillagokat, képzeletben rájuk húztam azt a ruhát, amelyet a rézmetszetek művésze rajzolt köréjük. A csillagok úgy mindjárt értelmet kaptak, látható lett az alakjuk: medve, sárkány, nyakát előrenyújtó szépséges röpülő hattyú, csavarosfarkú bakkecske. És milyen különös hangzású neveket viseltek. Cassiopeiának hívtak egy gyönyörűséges fiatal nőt. Trónuson ült, mint egy királynő, egyik kezével a sisakját szorította fejére, a másikkal pálmaágat tartott. Apró és nagyobb csillagokból állott össze a képe, a legnagyobbik csillag a trónszék támlájának oldalában tündöklött. Mikor összekeresgéltem szétszórt csillagocskáit az égen, büszkén mutattam meg Verbénának a csillagképet.

- Óh - mondta -, azt minálunk Szentkútnak híjják.

Érdeklődve nézte könyvemben a csillagképek rajzát és amelyikre ráismert, azt mindjárt az otthoni nevén szólította, amelyikre a rajzról rá nem ismert, azt együtt kereste vélem az égen.

- Tudod-e - kérdeztem -, hogy a kék csillag is benne van ebben a könyvben? A tanár úr mondta, hogy a spanyol neve Estrella Azul.

És megkíséreltem, hogy a tanár úr kiejtését utánozzam. Esztrelja Aful.

- No látod - mondta Verbéna -, úgy-e hogy van kék csillag? De hogy is ne volna. Most is ott látom, az ég partja szélén. Úgy látszik, nem mozdul, egyhelyt várja, hogy a párja megkeresse.

- Az ott a párja - mutattam az én csillagomra -, még nagyon, nagyon messze vannak egymástól. Vajjon összetalálkoznak-e?

- Abba bizony még jó idő belételik - felelte Verbéna -, még sok, sok esztendő. Az én csillagom párja is régen keresi a csillagomat. De már megtalálta, már egyre jobban közelít felé.

Ebben a pillanatban halkan elsikoltotta magát Verbéna:

- Jaj Istenem! - s az égre mutatott.

Azon abban a szempillantásban szaladt le egy csillag és fényes barázdát hasított a sötétségben.

Verbéna a szívéhez kapott, azután lehajtotta fejét és hangtalanul rázta a zokogás. Megdöbbenve néztem rá. Mint annyiszor, most sem értettem a viselkedését.

- Mi bajod, Verbéna? - kérdeztem sürgetve és fölemeltem a fejét, hogy arcába lássak. Halálosan sápadt volt az arca, szeméből patakzott a könny.

- Végem van - mondta elcsukló hangon nagysokára -, meghalt a csillagpárom.

Csak ennyit mondott, azzal otthagyott az éjszakában.