Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám · / · Elek Artúr: Az égszinkék csillag

Elek Artúr: Az égszinkék csillag
I.

Szemembe sütött a nap, amikor fölébredtem. Porzott és füstölgött köröttem a fényesség. A régi lakásunkban sohasem volt ekkora világosság, ott még a nyár is félhomályba bujt. Az égért, amely után annyira epekedtem amott, nem kellett itt az ablakhoz sem mennem, az ég maga jött be a szobámba, s mikor fektemben az ablak felé néztem, úgy tetszet, mintha értem jönne és engem hívna.

Pedig csak akkor láttam igazán, hogy milyen rengeteg az ég fölöttünk, amikor kivittek a nyílt folyosóra. Határa sincsen, vége sincsen. Hozzá képest milyen kicsiny volt az a világ, amely a mi háromemeletes bérhombárunk körül elterült. A régi Pestnek ittfeledkezett szűk utcái, bennök kicsiny házak, a házak udvarán apró kertek, a kertekben satnya rózsatövek és törpe oleánderfák...

A vasrácsos folyosó végét apám elrekesztette az én számomra. Egy konyhaszéket tolt belé és eléje egy zsámolyt. Az a zugoly lett a őrhelyem, a figyelő-tornyom, a dolgozó-szobám. Meg sem kellett ott mozdulnom, a nyakamat sem volt szükséges kinyujtanom, hogy mindent lássak abból, ami a környéken történik.

Mozgalmas kis világ volt az. Alattunk a szomszédos ház egy széthúzódó kétszárnyú épület: a kocsigyár. Jó időben tágas nagy udvarán dolgozott az egész gyárnak sokféle munkása: kovács, bognár, mázoló, szíjjártó, kárpitos. Közben-közben mint maga az égzengés dördült meg közöttük a gazda hangja, a piros orrú, mogorva képű gyárosé. A gyáron túl rozoga kerítésű üres telek nyúlt föl az utca sarkáig. A telken a környék gyerekei, nálam szerencsésebb kortársaim, játszották játékaikat, amikből én most már mindig kimaradtam. A telket a sarkon túl egy árva-magában álló ház határolta úgy, hogy felénk a puszta tűzfalát mutatta. De még azon is akadt látnivaló. Egyszer egy szép nap két fagerendát buktattak ki a tető cserepei közül és hengeren csavarodó kötelen keskeny pallót bocsátottak le róluk. A himbálódzó pallón kőmívesek vakolták símára a tűzfalat, nyomukban pedig megjelentek a festők, a művészek. Előbb szép halovány zöldre mázolták a falat, azután óriási barna betűket pingáltak reá. Betűket, meg egy zongorát; annak fölébe két nagybőgő közé vékony testű hegedűket, legfölül és köröskörül angyalok módján lebegő trombitákat.

Akadt ott még egyéb néznivaló is, sok is, de végre mindennel beteltem, s akkor megpróbáltam lábraállni, hogy újabb látnivaló után nézzek. Két botommal már elég jól tudtam csúszni-kúszni, és szükség esetére ott volt kapaszkodónak a folyosó vasrácsos korlátja. Igy jutottam vándor csigabiga-tempóban a félhomályos összekötő folyosón a nagyudvarra. Azt mind a négy oldalán folyosó járta körül, a korlátja hajlított vas volt, a padlója símára lecsoszogtatott veres márványkő.

Akárhol megállt az ember a folyosón, az egész udvart látta. Az udvarban örökké jöttek-mentek az emberek, házbeliek és kívülről valók. Ritkán múlt délelőtt úgy, hogy meg ne jelent volna benne egy négykereken járó zongorahangú kintorna. Egy félkarú legény tolta, a fogantyút pedig a társa, egy nála is fiatalabb legény forgatta - félfülében lapos kis aranyfülbevalót viselt - forgatta jobbkézzel, majd ha elfáradt, balkézzel s egyforma gyorsan és könnyedén akármelyik kézzel. Míg a kerekes zongorából a dallam csukladozva áradt, a félkarú végigjárta a nagy ház három emeletét és kalapjában gyüjtötte a pénzt. A zongora szavára azonban mint nyári záporra a virágillat, úgy tódult ki a hirtelen megnyílt ajtókon a ház fiatalsága, kicsi és nagyobbacska lányok, meg fiúk sokadalma. A leánykák összefogóztak és tánclépésben vidáman körülkeringték a folyosót. A fiúk ingerkedő kiáltásokkal zavarták őket, el-elállták útjokat, beléjük ütköztek, de azután egy-egy mama feltünésére elódalogtak.

Két botomat félkézre markoltam, másik kezemmel a folyosó vasrácsába fogódzkodtam, úgy néztem őket. A háznak vegyes volt a népe. Az utcára néző lakásokban jómódú emberek éltek, orvos, ügyvéd, kereskedő; az udvariakban csupa szegény család. A kétféle rend gyermekei jól megfértek egymással, a fiúk együtt jártak labdázni a szomszédos üres telekre és csinytetteiket is közösen követték el. Nem ismertem közülök senkit, pedig jórészt egykorúak voltunk - társtalanul voltam a nagy házban a sok gyerek között.

Mikor a nagyudvar látnivalóiból elegem volt, vigyázatosan szedegetve lábomat, hazafelé csoszogtam a homályos összekötő folyosó irányában. Az utam, mint máskor is, egy alacsony ablak előtt vitt el. Az ablak mögött egy őszes szakállú pápaszemes úr szokott ülni, aki, úgy vettem észre, figyelő szemmel követ. Most is ott ült s mikor az ablaka elé értem, kiszólt hozzám:

- Mi baja, fiam, a lábadnak?

Csöndesen beszélt, különös fátyolos hangon, és keskeny drótkarikás szemüvegén át nagy jósággal nézett reám.

Rögtön nagy bizalmat éreztem iránta és azért habozás nélkül feleltem. Elmondtam, hogy milyen hirtelen jött rám a szerencsétlenség az elmúlt nyáron. Addig épkézláb gyerek voltam, de egy délelőtt egyszer csak nem bírtam fölkelni ültömből. Estére lázas lettem, nagyon szenvedtem, és két ember a vállára függesztett két rúdon elvitt a kórházba. Három hónapig feküdtem benne jótehetetlenül. A lázam elmúlt, de a lábam nem lett jobban, és ahogy elvitt, úgy hozott vissza a két ember a vállán himbálódzó zöld függönyös bő kasban. Nyár volt, amikor elvittek, tél lett, amire visszahoztak. Azóta úgy tanulgatom itthon a járást, mint kicsiny gyermek koromban.

Az öregúr szótlanul hallgatott végig. Tudtam róla, hogy neki is a lábával van baja. Pokrócba bugyolált lábbal ült most is az ablak mögött, apróbetűs kis könyvből olvasott. A házbeliek «tanár úr»-nak szólították, és az is volt, amíg beteg lába nyugalomba nem kényszerítette. Ritkán mozdult el hazulról, mert a járás szemlátomást nehezére esett. Egymagára élt udvari lakásában, egy bejáró asszony viselte gondját.

Érdekelte a bajom és mikor elhallgattam, kérdéseivel igyekezett róla többet megtudni. Szórakozottan felelgettem, mert a tágas és magas szobában az aranyos hátú könyvekkel teli polcok előtt valami különöset láttam, ami felköltötte kíváncsiságomat. Széles talpú állványból rézrúd nyúlt föl, annak a végében sárgarézabroncsok fonódtak egymásba függőlegesen, meg vízszintesen is úgy, hogy együttvéve gömbalakzattá kerekedtek. Haránti irányban egy széles rézpánt fogta össze őket s a pántból mindenféle furcsa emberi és állati alak domborodott ki.

- Ugyan mi lehet az a különös szerkezet? - kérdeztem magamtól még este is, amikor vacsora után kiültem megszokott helyemre, a folyosóvégi elrekesztett kuckóba. Onnan figyeltem derűs egű estéken a holdat és testvérkéit, a csillagokat. Ott szőttem-fontam fénylő hidakat a csillagok közé és eregettem le róluk csillogó ezüstszálakat, amiknek végére hintát kötöttem, a hintába belefogództam magam és a csillagok közé röpíttettem magamat. Arról álmodoztam, hogy megtanulom a csillagvizsgálás tudományát és hogy belőlem is olyan hegyessüvegű tudós lesz, mint a kalendáriumunk Százesztendős Jövendőmondója.

Az augusztusi ég határán az imént tünt el a nap. Már a hátrahagyott fénye is megfehéredett és beleoszlott az égnek egyre haloványabb kékjébe. Hosszú volt az alkonyat, utána lassan sötétedett az ég és sokáig semmi sem látszott rajta. Azután éjszaka lett és mint kicsi faluban a kicsiny ablakok, kivilágosodott a megsötétedett égen itt is, ott is egy-egy piciny ablak. Kibújtak a csillagok, előbb félénken pislákolva, de mennél feketébb lett az ég kékje, annál bátrabban és annál szikrázóbb fénnyel. Olyan volt az ég, mint egy végtelen tábor, őrtüzek gyuladtak ki rajta: erre a fényes pontok serege, arra egyetlen nagyfényű magános csillag, talán a vezér sátrának világító szövetnéke. Mennyire szerettem volna tudni, hogy mi van a csillagokban, laknak-e ott is emberek, olyanok-e mint mi és értenek-e a mi nyelvünkön és tudják-e, hogy mi innen úgy nézünk föl rájuk, mint ismeretlen testvéreinkre és úgy szeretnénk a közelükbe jutni?

Nem ismertem senkit, aki annyi mindent tudott volna a csillagok dolgairól, mint Verbéna. Verbénának a cselédlányunkat hítták. Kicsiny arcú, szőkehajú fiatal leány volt, gyengéd fehérbőrű halántékán halványkéken tetszettek át a finom erek. Halk beszédű csöndes teremtés volt, ritkán láttam nevetni, de ha elnevette magát, olyankor arcának hirteleniben kibomlott gödröcskéivel is nevetett. Mint a gyermek, a megnyílt lelke fenekéig nevetett. De csak addig, amígnem észrevette, hogy jókedvű; s arra mindjárt megint elborult szép világosszürke szeme. A Dunántúlról került fel a fővárosba, egy dunántúli kicsiny parasztház kertjének törékeny virágszála volt ő maga is. Ahogy karjának himbáló mozgását néztem, piciny lábának apró lépteit figyeltem, ahogy lágy hangjának sóhajtásba menekülő lejtését hallgattam, arra kellett gondolnom, hogy talán nem is parasztlány, hanem amolyan mesebeli királyleány, akit a gonosz mostohája elüldözött hazulról, s most álruhában bujdosik az emberek között. Néha, amikor azt hitte, hogy senki sem hallja, halkan dudorászott magában. Vékonyka, édes hangja volt és nekem idegen, soha nem hallott dalokat énekelt. Az egyiknek máig dallamostúl visszajár emlékezetemben ez a néhány sora:

Nem kell nékem a forint,
Nem vagyok én dáma.
Én vagyok az anyámnak a
Legkedvesebb lánya.

Késő este, mikor a dolgával odabenn elkészült, ő is kijött a folyosóra, rákönyökölt a vaskorlátra és a csillagokat nézte. Úgy nézte őket, hogy közben mindenről megfeledkezett és magával beszélgetett. Nevükön szólítgatta a csillagokat, mintha falujabéliek volnának, atyafiak és szomszédok. Kérdezgette őket és mintha felelnének, úgy tett elébük újabb kérdéseket. Azt hiszem, az ég valamennyi csillagát ismerte, mindnek tudta a nevét, ahogy csillagnéző öreg pásztoroktól hallhatta téli estéken. És a csodálatos csillagnevekhez csodálatos meséket fűzött Jézus Krisztusról, meg az apostolokról és szárnyas angyalokról, azután ördögökről és boszorkányokról.

Mikor elfáradt az egyhelyt állásban, leült mellém a zsámolyomra és nyakamba öltötte karját, úgy támogatta meg magát a szűk helyen. Ült csöndesen, szótlanul. Kérdéseimre nem felelt, csak égnek fordított arccal nézte a csillagokat.

- Mit nézel olyan nagyon? - kérdeztem végre.

- Látod? - súgta inkább, mint mondta - az ott az én csillagom. Mindig ott áll, ahol most. A csillagját várja.

Megütődve hallgattam, mert nem értettem a beszédét.

De Verbéna megmagyarázta, hogy minden embernek megvan az égen a csillaga és minden csillagnak megvan valahol a messzi égi tájon a párja. És ha az egyik csillag egyhelyt vesztegel, párja a keresésére indul.

- Mennek, mendegélnek a csillagok az égen, mint az emberek a földön. Addig, addig vándorolnak, amíg csak egyszer össze nem találkoznak. És ha az égen meglelik egymást, a földön is összetalálkoznak.

- És honnan tudjam én azt - kérdeztem -, hogy melyik az én csillagom?

- Keresd meg. Én is sokáig kerestem, amíg megtaláltam a magamét.

- De miről ismerem meg?

- Beszélj hozzá. Ha pislogatni kezd rád, az annyit jelent, hogy megértette a beszédedet. Abból megtudod, hogy a te csillagod.

- És azt honnan tudom, hogy az én csillagomnak melyik a párja?

- Az is rádpislogat, ha beszélsz hozzá. Aztán meg a szinéről is megismered, mert minden csillag olyan színű, mint annak a szeme, akinek a csillaga.

- Még sohase láttam színes csillagot. Most se látok az egész égen, - mondtam kételkedően.

- Ejnye, - felelte neheztelő hangon Verbéna - még hogy a csillagoknak ne volna színük! Csak a vak nem látja, hogy kinek barna, kinek szürke, kinek kék a színe. Látod? - mutatott föl az égre - látod azt az icipici csillagot? Ott messze, az ég határán? Hát annak nem kék a színe?

Kerestem, kerestem erőlködve Verbéna ujja irányában az icipici csillagot; de hiába kerestem, semerre se láttam én kékszínű csillagot. Még sem mertem most már ellenkezni, olyan határozottan mondta Verbéna.

Sok, sok csillagos estén kerestem azután az icpici csillagot az égen. Sok, sok csillagot megszólítottam és lestem, hogy felel-e a szavamra. Akadt olyan, amelyik rámhunyorított és - gondoltam - biztosan az az én csillagom. Azután egyszer csak az icipici csillagra is rátaláltam. Csakugyan kék volt a színe, hol halovány, hol kacagó kék, hol fölvillanó, hol pislákoló fényű.

- Kék - mondtam magamban -, mint az én csilingelő aranyfürtű kis barátnőmnek a szeme. Milyen régen láttam! Amikor külföldre vitték nevelőbe, azt mondta, hogy egy esztendeig lesz oda. Letelt már az esztendő? Úgy érzem, mintha már sok-sok esztendő elmúlt volna azóta. Az ő csillaga volna az a pici csillag? Megszólítom, hátha megérti beszédemet.

- Icipici kis csillag - mondtam -, úgy-e te vagy az Aranypille csillaga? Azé a kicsi lányé, az én kékszemű kis barátnőmé?

Nem beszéltem, csak úgy mozgattam az ajkamat, mintha beszélnék. Így szoktunk volt beszélgetni egymással hangtalanul, én a földszinti ablakfülkémből, ő a kis palotájuk emeleti ablakából. Zsörtölődtem véle most is, hogy annyi ideje hírt sem ád magáról, pedig tud írni, ha kisleány is. Ilyeneket mondtam neki és vártam, hogy elkacagja magát, ahogyan szokta és hogy megrázza csilingelő aranyfürtjeit.

Vártam, de hiába vártam. Az icipici csillag nem felelt, rám se hunyorított, csak hol elsápadt, hol kifényesedett.

Elszomorodva gondoltam magamban:

- Biztosan nem az ő csillaga. Talán kéknek is csak én látom a szinét. Talán nincsen is kék csillag az égen...