Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám · / · Kiss Tamás: A szenvedő Tompa Mihály

Kiss Tamás: A szenvedő Tompa Mihály
2.

Kölcsey egyszerre lodobva magáról kétes görög-leplét, otthagyja a sápasztó preromantikát és kezdi fölfedezni - vádlottjai: Csokonai és Földi után - a paraszti dal nemzeti értékét. Ő maga nem kíván ugyan vele élni, még mindig ízléstelennek véli, ha már egyszer Debrecennek szemére hányta. Úgy énekelni, mint a nép, - ezt a normát csak a végső, nagy romantikus hullám veti fel, a «népi nemzeti» kor, amelybe már Tompát is besorozzák.

Az ő született költői ösztöne a népdalban érzi meg a verselés lényegét, sokáig kifejeznivalóit is. Úgy énekelni, mint a nép, - olyan modorban. De ennél a modornál Petőfi is csak hozott ösztöneiben száll magasabbra. Arany pedig lelkében és nyelvében igyekszik leérni ahhoz a mélyhez, amelyből vétetett. A népköltészet nem ugyan eleme, de érdeklődési kezdete volt e kor költészetének; minden költőnek akad néha népdal-hangulata. Tompa gyüjti a népdalokat; Csapó Dániel «Dalfüzérké»-je megjelenése előtt két esztendővel már saját verseivel vegyes «Dalfüzér»-rel ajándékozza meg Böszörményi Katalint. Ha legifjabb éveiben úri rétegekben folyt is az élete, kapcsolata volt a néppel, bárha ennek a formai kapcsolatnak költészete nem sok hasznát látta. Egyik életrajzírója rokonszenvvel közli róla, hogy eltanulja a világfi műveltséget s tartózkodást mindentől, ami parlagias; magyarrá pedig a vármegye tisztviselői körében erősödik. Ebből már nyilvánvaló a régtervezett lázadás: a «sorstiprás» megkezdődött. Régi német érzelmes költőket fordít és utánoz ekkor: Uhlandot és Geibelt. A néppel való kapcsolata tehát Eperjesen már szűnőben van s éppen népregéi anyaggyüjtése közben történik mindez, azért talán, hogy nagy költői buzgalommal nagysikerű, de felemás műveket alkosson, amiknek tárgyában is alig van már köze a néphez. Egy lépés, kevés tőkegyüjtés és Pestre indul, amelyen kívül a kortársak szerint nincs irodalom.

Tompa kedvetlen ifjúsága mindenütt, ahol megfordul, a merev magyar rendi élet kerítései között folyik. Ezekbe kellett sokszor beleütköznie s elveszteni sok hőt és lendületet. A fiatal, eredeti tehetségű Tompa, ha kölcseys Olympra sóvárgó nosztalgiával nem kötögette is magára a laurust, mai szóval kifejezve érvényesülni akart.

Petőfi megtalálta a Tündérálom sajkáját s rövid, csapongó életének elég lett az éter. Tompa kötött talajon élt s felette borultabb volt az ég. Petőfi azonnal észbe is kap s barátságuk ilyen megalkuvás és hűtlenkedés miatt bomlik fel helyrehozhatatlanul. Tompa, miközben versenyez, feladja a valódi harcot, erőtlen lelke ilyen sors alatt nem képes küzdeni s ez mindjárt az elején visszatetszik Petőfi harcos, demokrata lelkében. Ebből a sorsból nem lehet kitörni, a sorstiprást pedig meneküléssel végzi el: visszafelé, a faluba. Így jönnek egymásután az állomások: Beje, Kelemér, Hamva. Tudja, hogy ez a megoldás: a nyugalom, kényelem, maga a száműzetés, amelyben legalább csendes fészket rakhat. A nemzet papját, aki népe szenvedésében nemsokára magát siratta, a negyvennyolcas események felé sodródó, csipkelődő barátnak kellett felráznia:

S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
Vesd ki jó barátom, vesd ki azt a férget,
Mely titkon, de folyvást emészt téged belül,
Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet,
Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?

(Petőfi: Tompa Mihálynál.)