Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 9. szám · / · FIGYELŐ

Weöres Sándor: Delelő nap
Fekete Lajos válogatott költeményei. Láthatár kiadás.

Fekete Lajos válogatott versgyüjteménye bizonnyal a szép magyar versfűzérek közé tartozik. A Fekete-verseken el lehet ringatózni, mint valami csónakon, vagy mint a kukoricafosztáskor mesélgető parasztember szavain. Elsősorban mesélő költő - és mint ilyen, egyedül áll a magyar költészetben. Legsikerültebb költeményei azok, melyekben egyszerűen, szeliden, emlékképeken-átderengő érzelmességgel mesélget krassószörényi oláh falvakról, a Pojána Ruszkáról és a szegény Gregorról - vagy a barackmagot eddegélő gyerekekről:

Ó barackmag, én láttam a csodát,
hogy két kisfiú magot vacsorált.
A víz fölött már csillag ragyogott,
de ők csak törték a szennyes magot...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
A szemétből lesz férfikar, izom,
vágy, ölelés és ős szerelmi szomj?

Kevésbbé szerencsés, mikor a hangja szenvedélyessé válik - pedig akárcsak a nyugodt mesélgetése, a szenvedélyessége is teljesen őszinte, nincs benne semmi szándékos hadonászás. Érezhető, hogy fölháborodásának heve szívből, nem pedig elhatározásból fakad; és mégsem érint bennünket igazán. Figyeljük csak pl. «Egy megcenzurázott versem fölött» című költeményének elejét:

Hol az az anya, aki szebben sírna
a harcba küldött szép fia fölött,
mint én most, ahogy a fehér papírra
nézek és látom hős sebesülését
szép versemnek és ékes soraimnak.

Ó, csonka vers! Hát ezért álmodott
ritmust beléd s harmóniát a szív,
hogy vörös ceruzás, kemény, konok
kezek a gyűlölet tüzes árkait
szántsák végig szép, büszke arcodon?

Szépek és érdekesek Fekete Lajos metaforái. «Toporzékolva jött az alkony: - nagy szérűskertünk végén a deszka-pajta szinte lángolt...» És néha még a képekbe is mesét, történést visz:

Bogárdöngéses, kis pitvarunkon
végigloholt s a tűzbe nyalt a szél,
de mert érezte, hogy tüzes veszély
felzaklatni a béke parazsát,
hát megszökött a nyílt kéményen át.

A kötethez Schöpflin Aladár írt előszót. Tömören, találóan jellemzi a költőt: «Nem az az ember ő, aki a személyét érdekessé, vagy feltűnővé igyekezne tenni s messzire látható gesztusokkal, nagy hanggal tudna magának olvasókat verbuválni. A hangja halk, fínom fülek számára való, lírájának van nemes ragyogása; őszintesége nem fitogtatás, de megérezni belőle, hogy számára lelki kényszer a megnyilatkozás... - Költő szól: hallgassátok meg.»