Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 9. szám · / · DISPUTA

Babits Mihály: Egy kis Dante-vita

A sok év, baj és gond meglehetősen messzevitt a Dante-tanulmányoktól melyek ifjuságomnak annyi munkát és örömet adtak. De azért ma is izgat minden ami Dantéra vonatkozik: mint aki a távolba vetődve régi szerelméről kap hireket. Mohón olvastam Cs. Szabó László szép cikkét is a multkori Nyugatban.

Igazán szép cikk, kor- és jellemrajza dusszövésü és érdekes, s minden mondata gazdag azokkal az eszmetársitásokkal melyek e kivételesen művelt irónk irásait mindig oly élvezetes olvasmánnyá avatják.

Hadd szálljak mégis vitába, mint kiérdemült, régi dantista, ennek az uj magyar Dante-tanulmánynak egy részével. Kis részével csupán, mert a cikk inkább Itáliáról és Firenzéről szól, mint magáról Dantéról. S amit Firenzéről mond, abban kétségtelenül igaza van. Firenze csakugyan nem volt «kis ország», vagy ha igen, csak oly értelemben, mint például Anglia. Keze elért az egész kontinensre, s átnyult a tengereken. Mindezt főleg kereskedelmének köszönhette; s bizonyos az is hogy a régi római nagyság példája erős ösztönzéssel dolgozott a középkori olasz lélekben.

Ez mind igaz, s ezekre sok vonatkozást találni Dantéban is. Az iró fejtegetéseiből azonban az a benyomás szürődik le, mintha Dante ennek a firenzei nagyhatalomnak büszke énekese volna, körülbelül ugy mint például Kipling az angol imperiálizmusé. (Cs. Szabó maga is angol költőkre utal.) Ez pedig ép ellenkezője az igazságnak.

Ha, mint Cs. Szabó mondja, «Dante s a korabeli Olaszország a világ politikai tanitómestere volt», az a tanitás nem volt egészen egységes. Dante tanitása legalább épen nem egyezett a Firenze példájával. Szó sincs róla hogy azért támadt volna szülővárosára, mert, mint Cs. Szabó állitja, a «sokat keveselte», a «sok helyett mindent akart»; mintha városának «hatalmi tudata és gazdasági gőgje» kapott volna hangot a költőben. Ellenkezőleg, nagyonis sokalta és rosszalta Firenze hirtelen fellendült nagyságát s gazdagságát. Legszivesebben visszaszoritotta volna a várost szerény ősi falai közé, s kiirtott volna belőle minden fényüzést. A Komédia legismertebb és legkomolyabb «feddő-énekei» tanuskodnak erről.

Firenze, régi szük kerületében,
hol tornya áll még, s reggel s délidőre
harangja zeng, békés volt, tiszta, vétlen.

Nem volt dus öve, gyöngyös főkötője,
sem szépharisnyás hölgyei, se lánca,
mely látnivalóbb, mint a viselője.

Igy megy ez tovább is: a költő csak gunnyal tud beszélni a tulságosan is fényes firenzei «homlokzatról». S visszavágyó sóhajjal idézi a régi firenzei nemeseket, akik még szerényen s egyszerüen éltek otthonukban.

Láttam Nerlit és Vecchiót durva bőrből
készült ruhával elégedni, s orsót
s guzsalyt nem válni büszke uri hölgytől.

Boldog nők! tudták, hol lelnek koporsót,
s nem kellett hogy üres ágyban sirassák
férjüket, messze frank utakra bolygót.

Az utolsó célzás különösen beszédes, mert a kereskedelmi és politikai utazásokra vonatkozik, melyeken a város gazdagsága és hatalma alapult. Firenze főleg Franciaország felé folytatott kereskedést. Bajos lenne bizonyitani hogy Dante ezért a nagyságért lelkesedett volna, és ezt a sokat még keveselte volna. Sőt minden alkalmat megragadott hogy azt gunyolja s elitélje. Az ő szemében ez a nagyság az erkölcsi lesüllyedés jele. A Pokol egy helyén igy fakad ki:

Örülj, Firenze, oly nagy vagy te hírrel,
hogy tengereket s földet ver a szárnyad
és nagy neved a mély poklokig ér el!

Nem is jósol jó véget ennek a firenzei imperiálizmusnak. «Vak bika előbb megtalálja vesztét, mint vak bárányka», mondatja a Paradicsomban, a megnövekedett s fölfuvalkodott Firenzére célozva, ősével, Cacciaguidával. S nemhogy «Firenzének követelné Róma örökségét», mint Cs. Szabó hinni látszik, hanem még azon kesereg, mért nem őrizte meg Róma öröklött császári hatalmát, hogy a világot s benne Firenzét helyes irányban fegyelmezhetné (Par. XVI. 58-63.).

Másrészt igaz, amiről Cs. Szabó nagyon szépen beszél, hogy Dante maga is tele volt római büszkeséggel, nemcsak a maga, hanem városa nevében is. Meg volt győződve hogy az ős Firenze, a régi nemesség, «római magvakból» eredt, s a város megnövekedésével járó erkölcsi romlást főleg a bevándorlásnak és népkeveredésnek tulajdonitotta. Ebben igazi gőgös arisztokrata volt. Gyülölte a szomszédságból összeverődött csőcseléknépet, s nem duslakodó és hatalmas, hanem tiszta és nemes várost akart.

Uj néped és hirtelen, könnyü hasznod
rád annyi tulzást s gőgöket idéztek,
Firenze, hogy már magad is panaszlod!

Firenzei nagyhatalom helyett inkább a világcsászárságról álmodott, a római császárság folytatásáról, mely fölötte állna Firenzének csak ugy mint minden más államnak, s biztositaná az egész világ békéjét s fegyelmét. Nem nemzeti, hanem nemzetek fölötti császárságot képzelt, hiszen a császár, akinek ügyéért lelkesedett, mégcsak nem is volt olasz. De római császár volt. Róma nem pusztán a fajt jelentette Dante szemeiben, hanem szellemi, lelki valóságot. A költő inkább volt a világ békéjének és egységének vallásos hitü rajongója, semmint valamely állam vagy nép imperiálizmusának előharcosa. Bizonyság rá politikai értekezése, a Monarchia is.

Ez nem jelenti hogy ne lett volna lelkes hazafi, firenzei és olasz. S nincs ellentétben azzal a szenvedéllyel sem, amellyel a «véres folyókat» emlegeti, vagy a «hitvány pártütőket». Eszem ágában sincs, hogy a költőnek erre a harcias oldalára fátyolt vessek, amivel Cs. Szabó az ujabb kommentátorokat vádolja. Dante Firenzének és Itáliának javát és jövőjét is a világcsászárságban látta. Indulatos vérmérsékletével teljes lelkét és minden erejét beledobta a küzdelmekbe, melyekben hite szerint e világcsászárságnak, s benne Firenzének és Itáliának ügye forgott szóban. Büszke nemesi lelke, s ősi harcos vére ezekben a pártküzdelmekben kitörtek s tobzódtak. Az arbiai véres habokat ugyanavval a vad izgalommal emlegeti, mint a Lucifer fogai közt morzsolódó Brutust és Cassiust.

Dante ugy érezte hogy a korabeli Itália züllött, leromlott, s egyetlen reménye már csak a világcsászárság nagy vallásos reménye lehet. Akármit mondjunk is, Itália legnagyobb költőjének nemzeti érzése sokkal közelebb állott ahhoz amit ma «honfibúnak» szokás nevezni, mint ahhoz amit «hatalmi tudatnak» vagy imperiálisztikus gőgnek. Cs. Szabó szószerint ezt mondja: «Dante nemcsak szellemileg, hanem hatalmilag is a többi ország fölé helyezte hazáját s a honfibút méltatlannak tartotta volna magához». De nem áll-e ez, mint mondani szokták, szöges ellentétben magának Danténak szavaival, ahogy például leghiresebb nemzeti vonatkozásu kifakadását, egész költeményének egyik legnagyobb jelentőségü részletét megkezdi:

Rab Itália, hajh, nyomor tanyája!
Kormánytalan hajó vad förgetegben!
Világnak nem urnője, csak rimája!

Nem jobban hasonlít-e ez a honfibúhoz, mint a hatalmi tudathoz?

Természetesen nem szabad a hatszázéves költőt a mai politikai helyzet időszerü állásához vagy jelszavaihoz alkalmazva szemlélni. Csöpp kedvem sem volna arról elmélkedni, milyen lenne Dante viszonya a mostani világpolitika eszméivel vagy irányzataival szemben. Dante világnézete az örök katolikus világnézet; politikája azonban a korhoz illeszkedett, mint minden politika. Senkisem csinálhat hatszáz évre előre politikát. A mai problémákról külömbenis bajos beszélni ma: ezekről a fegyverek beszélnek. Sokkal hangosabban és hathatósabban.

Cs. Szabó cikke lényegileg nem is Dante politikájáról szól, hanem Dante jelleméről. Vagy, evvel kapcsolatban, magáról az olasz jellemről, mely azóta is változatlan, s amelyet minden hibáival és erényeivel együtt, ugy ahogy volt, mindig annyira kellett szeretnünk. S amit ezekről mond, az mind szép és igaz.