Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 9. szám
s a föld szaga, hüs illatokkal
közel volt az ég. Vonatfütty szállt,
s pávasikoly az álmos fák alatt,
zenészek neszeztek a fényes karzaton.
Hátrahajtottam szédülő fejemet -
rezgő lombok közül a kékszemü
Sziriusz nézett vissza reám.
Beleakasztottam társtalan szemeimet
s a csillag lassu ringással megindult velem.
aranyüst döngött, szálltak a hegedük!
Szivem csöndes lett, a csillagot néztem, -
s mint néma kertben felröppenő madárraj,
ezernyi hang rebbent fel hirtelen! mint
kalitkából kibocsájtott madárraj, tomboló
hegedük csapódtak égig hirtelen,
ujjongó szárnycsapással elöntve
csillagok delejes utait.
semmit se veszitsen a csodából, már
szóltak a kürtök, s csóvás csillagok fölött
zengve kinyilt a lebegő menny kapuja
szélesen tárulva, sikongó fények közt, ünnepélyesen.
Szeliden összefogózva ott álltam veled
távoli kedves! tündöklő hangmenetben, mig
mennyei algebra rendjébe rendezte
angyalait a láthatatlan Ur.
Láttam a kinyilt kapukat, halálom
perce volt ez? könnyeim hulltak,
talán bünös voltam! talán hiába éltem!
és boldog sem voltam soha!
Szárnyak csattogtak - Istent nem
láttam még - halálom perce volt ez!
Megláttam végső helyemet, kezedbe fogózva
meleg mosolyod delejében lebegtem,
igy vártam a jelre, némán a boldog
hozsannázók között...
keresték a csillagot - eltünt fejem felől!
félkört rajzolva a fekete ég pereméig futott.
Oh jaj, a föld nem állt meg, csodát tagadó
gépezet vitte a pályán, egykedvü szorgalommal
forgatta lomha kerekét a süket realitás.
Székek csapódtak, tányércsörgés, dobogó
lábak szennyes hangjai tapostak
ámulatomra, s az öröm himnuszai
kivonták véremből arany uszályaikat.
különös szem, s veszélyes titokkal
gyengéden a földre visszatett.