Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 9. szám

Jancsó Elemér: Erdély Kazinczyja

Erdély a költők és rajongók képzeletében álomország, a béke és a megértés földje, de a tudósok és a valóságkutatók szemében ez a keleti Svájc, az örök küzdelmek, a féleredmények, az elvetélt tervek és meddő harcok hazája. Áldott és átkozott föld, ahol a hét szilvafák árnyékából Ady Endrék nőttek és jutottak el az egyetemes emberi művelődés tudatába. De a föl-földobott kő egyúttal nemcsak menekülést és örök visszavágyódást jelképez, hanem szimbolizálja a nyugtalanságot, a vágyat, a maradandó iránti örök akaratot.

Erdély rövid másfélszázéves fellendülése után, ami alatt megtalálni vélte igazi történeti hivatását a német és a török világ között, egyensúlyát veszítve, a nagyobb erő nyomásának volt kénytelen engedni. A XVII. század első felének fellendülése után jön a tragikus századvége és a sors gúnyja, hogy a magyar nemzetet a török alól felszabadító akarat Erdélyt nyomorba taszítja, egy új és a multjával ellenkező világ kényszerzubbonyába öltözteti. Az 1691-ben kelt leopoldi diploma nemcsak Erdélynek a Habsburg-birodalomhoz való viszonyát szabályozta, de egyúttal olyan utakat is jelölt ki számára, amelyeket akarva, nem akarva, az eljövendő század alatt követnie kell. És Erdély mint mindig, most is engedelmeskedik a történelmi kényszerűségek ellenállhatatlan hatalmának. Hiába ragaszkodik földjéhez és népéhez utolsó fejedelme, Rákóczi Ferenc, Erdély sorsa bevégeztetett. Tartománnyá sűllyed, szürke és névtelen adófizetője lesz az osztrák birodalomnak. Messzire származott fiának, Mikesnek visszavágyó sorai pedig el sem jutnak hozzá vigasztalóul, a hűség kitartó lovagja előtt hiába magaslanak fel egy pillanatra a Hargita bércei, az odavivő utat örökre befödte a hó. A szatmári béke után megindul Erdély lassú átalakulása. Erdély politikai és társadalmi életét a század első felében a protestáns-katolikus ellentét kiélesedése, másrészt a Habsburg-házhoz való politikai alkalmazkodás szabják meg. Mindkettő lassú, de állandóan őrlő belső küzdelem megindítója. A török befolyás csaknem megszűnik. Az egykori keleti világ emlékét már csak a főúri házak török szőnyegei és fegyverei őrzik, a délkeletre tekintő erdélyi politika Stambul ravasz és korrupt furfangja helyett Bécs síma, de erőszakos módszereihez alkalmazkodik. Külsőleg nem történik semmi nagy esemény, ami a történetíró, vagy irodalomtörténész tollára érdemes volna, de belsőleg annál több. A nagy egyéniségek és alkotások megszűnése helyett 70 év alatt kicserélődik az erdélyi élet egész lényege, belseje, színe és íze. De ezt csak az veszi észre, aki belülről figyeli a dolgokat és aki maga is a változás állandó nyomása alatt él.

Apor Péter, a «Metamorphosis Transilvaniae» tudós szerzője örökítette meg számunkra azt a folyamatot, ami a régi szép erkölcsöket a külföldről hozott új divattal cseréli fel. Fájdalommal sóhajt fel, amikor a szokások, a viselet és a gondolkozás megváltozását panaszolja el a megértő utókornak és bár inkább csak külső változásokat tud érzékeltetni, sorain átérződik, hogy nemcsak a megváltozott viszonyokat, de a megváltozott erdélyi lelket is siratja és próbálja azt az utókor előtt igazolni. A «neumodi», a bécsi cafrangos és kirakatos műveltség helyett a magyaros és szerény, patriarkálisabb élet emlékeit akarta művében az utókornak megőrizni. Apor, mint minden hagyománytisztelő ember, értetlenül áll a változással szemben és nem tehet mást, mint amit egyénisége és kiváltságai parancsolhatnak. A változás valóban nagy egész Európában a XVIII. század folyamán. A kialakuló polgári világ hatására megváltozik az élet patriarkális menete, a társadalmi fejlődés üteme gyorsabbá válik, ennélfogva az összeütközés a régi és az új világ között könnyebben érzékelhető. Apor Erdély nyomorúságáról beszél. Erdély valóban a XVIII. század első felében leszegényedett, kihasznált, koldussá tett ország volt. Óriási adója megbénítja gazdasági fejlődését, szellemi élete lassú, tapogatódzó és bizonytalan. A tudományok és szépművészetek iránti vágy vagy az ősi kollégiumok diáksoraiban húzódik meg, vagy a csendes udvarházak álomba ringató magányában.

Két társadalmi réteg műveltsége szolgál a további fejlődés alapjául, a nemességé és a főnemességé. Az egyik műveltsége latinos és magyaros, a másiké inkább német és francia. A magyar költészetet és annak multját egyik sem ismeri. Csak itt-ott olvassák és lelkesednek Gyöngyösiért, de a nemesség nagy részének sajátos irodalmi szemlélési módja az ú. n. alkalmi költészet. Unalmas, lélektelen és művészietlen terméke egy olyan kornak, amelyben az irodalom más témát nem tudott találni, mint a művelt osztályok családi ünnepeinek, a végnélküli összejöveteleknek, a születésnapoknak és halálozásoknak megéneklését. Erdélyből sokan járnak még a külföldi egyetemekre tanulni, de távolról sem annyian, mint az előző évszázadokban. Sokan tanulnak a német egyetemeken és most már nemcsak teológiát, de jogot és orvostudományt is. De a külföldről visszajövő ifjú tudós, vagy poéta itthon kénytelen művészi álmait eltemetni, mert a körülmények sehogysem kedveznek a tudományok és művészetek meggyökereztetésében. Csak a 70-es években kezd a közöny engedni és itt-ott mutatkoznak már a szellemi fellendülés jelei.

A vidéki kúriákon a kalendáriumok olvasása mellett már komolyabb könyvek is hirdetik az újkor eszményeit, de leginkább a főúri kultúra változik meg. Erdély kastélyaiban Voltaire és Rousseau sem idegenek már. A nagy szakadék áthidalására, ami a mult és jelen között műveltségben megvolt, az iskolázott nemesség és a papság lettek volna hivatva, de egyik érdeklődése sem irodalmi. Legelőször a fordítások indulnak meg és a római, görög klasszikusok mellett főként az angolokat és franciákat fordítják előszeretettel. Corneille Cidjét és Joung éjszakáit már magyarul olvassák Erdélyben és a nagy francia drámaíró hősi életszemlélete utánzókra talál. A kitünő külföldi emlékiratok, regények és utazások egész sora jelenik meg magyar nyelven a kolozsvári református kollégium híres nyomdájában. Hogy mi ennek a hirtelen jelentkező szellemi pezsgésnek az oka, azt nem tudjuk, de az ébredés jelei már mindenütt észrevehetők. E tekintetben Bécs szerepe döntő úgy Magyarországon, mint Erdélyben. Az osztrák főváros társadalmi és művészi eseményeire Erdélyben mindenki felfigyel és Bécs utánzása ezúttal nemcsak divat, de új utakra való indítás is. Bécs egyúttal a franciás műveltség közvetítője és amellett nem egy magyar kezdeményezés elindítója.

A magyar testőrség egy része, a testőríróknak pedig java vagy Erdélyből, vagy a Parciumból kerül az osztrák fővárosba és áll az irodalmi megújhodás élére. Bessenyei a Parciumból, Báróczi és Naláczy Erdélyből kerülnek fel és ugyancsak erdélyi származású Szacsvay Sándor is, a legelső magyar ujságírók egyike. Erre az időre esik néhány nagy erdélyi magánkönyvtár keletkezése. A könyvgyüjtő szenvedély egyébként nemcsak a főuraknál, de a nemesség egy részénél is gyökeret kezd verni. Három hatalmas gyüjtemény emelkedik ki méreteivel a századvég erdélyi könyvtárai közül. Az egyik Telek Sámuel könyvgyüjteménye Marosvásárhelyen, a másik Bruckenthall nagyszebeni, a harmadik Batthyányi Ignác gyulafehérvári könyvtára. Jelentős társadalomformáló erő ebben az időben úgy Erdélyben, mint a monarchia egyéb helyein a szabadkőművesség. A szabadkőművesség arisztokrata eredetű. Vezetői a kormányzóság főtisztviselőiből kerülnek ki, élükön Bánffy György kormányzóval. Tagjaik az összes jelentős arisztokraták, a tudományos és írói világ kiemelkedő egyéniségei, táblabírók, papok és jómódú polgárok. Különösen jelentős a nagyszebeni páholy, ahonnan egész sereg, a felvilágosodás hatását mutató reformjavaslat indult ki. Itt határozzák el egy hatalmas erdélyi enciklopédia megírását és kiadását éppen azokban az években. A nagyszebeni páholy tagjai előtt a francia enciklopédisták minden emberi ismeretet egyesíteni akaró szándéka lebegett, de a kezdeményezők csupán Erdélyre gondolnak és az itt együttélő népek és társadalmi osztályok történelmét, földrajzát és geológiai viszonyait akarják feldolgozni. A terv csak részben sikerül, mert közbejön a kormányzóság áthelyezése és a szabadkőművesek között is megindult a döntő harc a magyar és német nyelv elsőbbségéért. Kolozsvár és Nagyszeben versenyében az előbbi győz és most már az egykori kezdeményezők közül Aranka György és társai csupán magyar alapon megvalósítják a terv egy részét: a nyelvmívelő és kéziratkiadó társaságot. «A jámbor szándék», Bessenyei és írótársai álma úgy látszik megvalósul.

A nagy könyvtáralapító Teleki Sámuelt nem a girondisták küzdelmei érdeklik, amidőn Párisba ír könyvkereskedőjének, hanem az izgatja, hogy az ottomán birodalom történetének új kötetei megjelentek-e és ha igen, hogyan csempészhetők Erdélybe. Mert a francia könyvek és írások, bármilyen ártatlan volt is a tartalmuk, ép olyan csempészáruk voltak, mint egykor Szenci Molnár Albert prédikációi, amiket hordókba rejtve, sóshalként tudtak csak bejuttatni Magyarországra. És mialatt Franciaország körül gyülekeznek már az újvilág ellenségei és vad ellenállásra szítják a frigiai vörössapkásokat, Báróczyt továbbra is csak az alchimia érdekli, a természet és a halál örök titkai, amiket a kémiai folyamatok megismeréséből vél megfejteni. Bessenyei pedig a bihari remete csendes falusi magányában a bécsi bálok emlékeit idézi és egy képzelt társadalomban tett utazását írja le. De nem mindenki olyan csendes, mint az erdélyiek és a parciumbeliek. Bacsányi a franciaországi változásokról verset ír, Aranka Györgynek titokban egész sereg forradalmi költeményt küldött és megjósolta, hogy Magyarországon is elkerülhetetlen a «revolutió». Latzkovits, Hajnóczi, Kazinczy versei, Szentjóbi Szabó László, szintén Martinovits bűvkörébe kerülnek és vagy vele együtt hull le a fejük a Vérmezőn, vagy hosszú évekig börtönben sínylődve elhallgatnak és az emberiség jobb jövőjébe vetett hitüket veszítik el. Rousseau, Voltaire és az enciklopédisták hatása meglátszik az akkori Erdély szellemi arculatán is. De míg a természet nagy filozófusa az emberi jogok kinyilvánításában jelenik újból meg a világ előtt, addig Erdélyben a rousseau-i gondolat nemzetiszínt ölt.

Az 1791. évi országgyűlés követei már az «emberi társaság» boldogságáról beszélnek és kívánják a magyar nyelvet megillető jogokat. Hosszas előkészítés és lelkes önbíztatások után Aranka György megnyeri Bánffy György kormányzó jóváhagyását, az írók és főrendek támogatását terveihez, hogy az országgyűlés nyelvmívelő és kéziratkiadó társaságot hozzon létre. A mozgalom feje: Aranka György egyszerű székely családból származott, az apja, aki egy darabig református püspök is volt, fiatal korában egész Nyugat-Európát bebarangolta és bolyongásairól értékes feljegyzéseket hagyott hátra. Aranka a nagyenyedi és marosvásárhelyi kollégiumban tanult, majd a marosvásárhelyi táblához került és ott éli le egész életét. De a vidéki nemesség életmódját nem követve, az örök mulatozások helyett könyveket olvas, terveket sző s az emberi és nemzeti élet nagy kérdésein elmélkedik. Már javakorban lévő férfiú, mikor terveinek kiviteléhez a kedvező pillanat elérkezik. Az 1791. évi országgyűlés egyhangúlag elfogadja javaslatát, de az osztrák kormány a szászok féltékenykedése miatt sohasem hagyja jóvá a nyelvmívelő társaságot. A jóváhagyás megtagadása ellenére Bánffy György kormányzó próbatársaságot alapít és ez a társaság majdnem 10 éven át eredménnyel működött is. Aranka előtt kettős eszmény lebegett: egyrészt megmenteni akarta azt a rengeteg történeti emléket, okmányt, régi írást, feljegyzést, tudományos művet, családi levelezést, ereklyéket, amik Erdélyben már akkor pusztulóban voltak, a második és legfontosabb feladat a magyar nyelv kiművelése és alkalmassá tevése volt az irodalom, a művészet, a közélet, az ipar és a kereskedelem számára. A társaság célja tehát a magyar nyelvnek mint nemzeti nyelvnek fennmaradását biztosítani volt, első ülését 1793-ban tartotta, az utolsót 1801-ben. Több mint 50 gyűlésen Erdély legjobb tudósai, nyelvészei és irodalombarátai tárgyalták meg a magyar nyelv és műveltség ügyét. Elhatározták egy nyelvtan kiadását, a magyar nyelv szótárának megírását, a tudományos grammatika és idegenek számára szolgáló nyelvtan megírását, a régi kéziratok és nyelvjárások áttanulmányozását, a nyelv megtisztítását és a játékszín megsegitését. Azonban a társaság már a kezdetben sem csak a nyelv művelését tűzte ki célul. Aranka és társai előtt egy minden tekintetben tudományos és jól átgondolt művelődési program megvalósítása lebegett. Intézményeket szerettek volna létrehozni, könyvtárat és múzeumot létesíteni, könyveket és folyóiratokat kiadni, de a nagy tervekből mindössze egy kötet könyv kiadása sikerült és néhány száz kézirat megmentése a pusztulástól. Az ő gondolatukat folytatta és vitte szerencsésebb megoldás felé félszázaddal később Mikó Imre, Erdély Széchenyije.

Aranka mint író nem jelentős, költeményei még a kor átlagköltészetének színvonalát sem érik el, de kortársai méltán hunytak szemet egyéb kiválóságai miatt rossz versei felett. Érdeme irodalmi és kultúrszervező munkásságában rejlik. Önzetlenül és kitartóan buzdítja közel két évtizeden át Erdély íróit, tudósait és irodalombarátait a magyar nyelv és kultúra védelmére, kéziratok gyüjtésére, versírásra és fordításra, levelezik a kor nagy íróival, elsősorban Kazinczyval, akihez a legmelegebb barátság fűzi, jóban van Kármánnal, Bacsányival, Csokonaival és a voltaireiánus Feketével. A szellemtudományokon kívül figyelme kiterjed a természettudományokra is, barátaival ültettet növényeket, gyüjtet ásványokat és érdeklődött az orvostudományok iránt is. Hatására nézve jellemző, hogy az általa felkeltett mozgalmat Pest és Magyarország akkori nagy írói lelkesedéssel, bámulattal, sőt néha irígykedéssel nézték. Arankában pedig nem a dilettáns írót látták, hanem az irodalomszervező apostolt, amint később egy találó szóval elnevezték, «Erdély Kazinczyját». Kármán és Pajor egyik levélben pl. összehasonlítja az erdélyi és magyarországi műveltségi viszonyokat és többek között Erdélyről azt mondja, hogy ott «elevenebb a hazai nyelv iránt való vonzás, hűbb a literatura szeretete, kedvesebb minden jó és jámbor intézet, mint a magyar földön, ahol ezer akadályok minden lépten összetorlódnak, hogy a legmelegebben érző s törődő hazafit kifárasszák». A világot formáló nagy események természetesen befolyásolják az erdélyiek célkitűzéseit is. A forradalmak és háborúk izzó korszakáról írja Kazinczy Párizsra célozva: «Oda intézé szemeit a világ két haemispheriuma. Nagy és szép dolgok s még több rutak, undokok, borzasztók, rettenetesek, bár nagyok. Mint aki nyugalmas partról nézi a vésszel, habbal küzdőket, nem örül ugyan a veszély és halál láttának, nem óhajtja ugyan, hogy őt is veszély érje, de szereti látni a tüneményt, mert az nagy, mert az nem mindennapi.» Arankát is érdeklik a világ eseményei, de később kiábrándul a francia forradalomból, ő a békés felvilágosodás ügyét védi. Féligmeddig az ő érdeme a kolozsvári színház keletkezése is, de az öregedő Aranka lassanként visszavonul az irodalomtól és közélettől, a versírásnak és a bölcselkedésnek szánja idejét.

A századforduló nehézségei ellenére is a színház ügye lelkesedéssel halad a megvalósulás felé. Az építkezés Napoleon koronázásának évében, 1804-ben indul meg, de az állandó háborúk és a pénz elértéktelenedése miatt megakadt és csak 1821-ben készült végleg el a magyar színészet első állandó hajléka. Érdekes véletlen, hogy 1792 november 13-án tartják Kolozsvárt az első magyar színi előadást a Rhédey-ház alkalmi színpadán és ugyanakkor születik Katona József, a Bánk bán halhatatlan szerzője. A Bánk bán megírására szintén Erdély adott ihletet, de a halhatatlan mű, melyet Katona a kolozsvári pályázatra küldött be, valószínűleg elveszett és ezért nem nyerhette el a pályadíjat. De míg a színház ügye szerencsésen előrehalad, a nyelvmívelő és kéziratkiadó társaság a század elején végleg megszünt. Hiába próbálják feléleszteni később, nem sikerül. Aranka pedig magányában nem érdeklődik többé a tervezgetések iránt. Kanttal foglalkozik és Köteles Sámuel tudós professzor filozófiai előadásait hallgatja. Barátaival most már nem versekről, hanem a nagy königsbergi filozófus művéről, «A tiszta ész kritikájáról» vitatkozik a Bolyaiak városában. A magyar életproblémák helyett a metafizikai kérdések izgatják és nem veszi észre, hogy régi barátai lassanként elhaltak, vagy elkedvetlenedve félrevonultak és helyüket már egy fiatal nemzedék foglalja el, amelynek első szárnypróbálgatásait az Erdélyben járó fürgeszemű és öregen is ifjú Kazinczy észreveszi.

A lelkében soha meg nem tört ősz vezér éles szeme meglátja Bölöni Farkas Sándort, a demokrácia leendő nagy erdélyi védőjét, az «Amerikai utazás» tudós szerzőjét és ugyancsak észreveszi Döbrentei Gábort is, akinek ekkor már az Erdélyi Múzeumban néhány komoly és értékes tanulmánya jelent meg. Kazinczy «Erdélyi utileveleiben» lelkesedéssel beszél Erdélyről és összehasonlításában Erdély és Magyarország között az előbbi javára dönt. Siposnak és Arankának halálával lezáródik az erdélyi műveltség egyik legérdekesebb korszaka. De ez a korszak örök emlékül hagyta az egész magyarságnak a nyelvmívelő társaság nyelvet és multat mentő munkásságát, gyüjteményét, egy nagy erdélyi múzeum megteremtésének gondolatát és az első állandó magyar színházat. A halott Sipos, Báróczi és Aranka helyére pedig a Bólyaiak, Döbrenteiek és Mikó Imrék állanak és a régi erdélyi hagyományokat folytatva azon igyekeznek, hogy a magyar műveltséget a jelen kor eszméihez és követeléseihez szabják a magyarság és az emberi haladás érdekében.