Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 2. szám

Réti István: Egy város jellemképe
(Nagybánya.)

Befejező közlemény. [*]

A szatmári béke után a Rákóczi kurucai által kikergetett német jezsuiták visszatérnek, megépítik a kéttornyos, barok stílusú, Szent Háromságról elnevezett mai plébániatemplomot (1720) s mellette rezidenciájukat, amely később a főgimnázium épületéül szolgált 1918-ig. A gimnáziumot ők alapították a XVII. század végén és amikor 1774-ben II. József a jezsuita rendet feloszlatta, a város a tanítást a minoritákra bízta, akik ezt a hivatásukat teljes száz évig közmegbecsülés mellett teljesítették és neveltek számos nemzedéket. Akkor a várostól az állam vette át az intézetet.

Eközben az ősi Szent István templom romlásnak indult, szinte egész pontosan minden száz évben villámcsapástól égett le, így a XVI. században, aztán 1647-ban, 1769-ben és végül 1869-ben már csupán a még megmaradt torony teteje és belseje. Ez utóbbi, a XIX. század végén restaurálva, ma is őrzi a mult hangulatát. A templom romjait a XIX. század közepe után takarították el helyükről végleg a körülötte levő tér «rendezése» végett, s ma az egész templomból a torony mellett csak a főbejárat faragott kő kapubélésének egy része van meg emlékeztetőül.

A sok török, tatár, német veszedelem és a kuruc-labanc világ zavarai után a XVIII. század folyamán végre nyugodtabb élet és a fejlődés ideje köszönt a városra is. A bányászat és erdészet művelése rendszeresen megindul, a pénzverde ismét működik. A fokozatosan kialakuló állami berendezkedés minden téren új hivatalokat és szakképzett hivatalnokokat tesz szükségessé. E réven több mint száz éven át sok német tisztviselő higítja a város magyar társadalmát. Ez azonban minden erőszak és szándék nélkül, szép lassan, de folytonosan magába olvasztja őket és idővel valamennyien lelkes nagybányaiakká, lokális patriótákká válnak.

Példa rá a XIX. század elején odakerült nagy kulturájú Hammerschmied család, amely egészen oda honosodott és később Hámori néven a város társadalmi életében több nemzedéken át tevékeny és áldozatos részt vett. A város gyönyörű Széchenyi-ligetje, amelyet Petőfi és Jókai Mária-liget néven említ, Hámori Jánosnak volt nagy ízléssel rendezett magánparkja, szép fenyőcsoportokkal, gyertyánfa erdővel, hosszú alléeval, tavakkal, százados fákkal, és ezt mindenestől a városnak hagyományozta. A család egy másik tagja, Hámori Pál, a Casinó Egylet bebútorozására akkor ezreket érő bányarészvényt ajándékozott. - Teljesen megmagyarosodott és lelkében is nagybányaivá lett idővel minden odaköltözött idegen. A XIX. század 70-80-as éveiben nem volt talán négy-öt úri család sem, amelynek otthoni nyelve német lett volna.

Más volt a viszony a másik nemzetiséggel, amelyhez a környék parasztságának nagy része tartozott. Ez a XIX. században, mint egész Erdélyben is, lassan, akadálytalanul szaporodott a vallás révén. Még 1840-ben Nagybánya lakosságának csak 20%-át tette, de már 50 évvel később a görög katholikusok száma 36%-ra emelkedett, 1910-ben pedig a római katholikusokkal szemben némi többségre is tettek szert, úgy hogy a magyarság csak a két protestáns felekezet tagjaival és a zsidósággal együtt volt nagyobb számbeli fölényben. A g. kath. vallás elenyészően kevés esetben nem fedte itt a nemzetiséget. Származásilag, műveltségileg s vagyonilag középosztálya ezen a tájon ennek a nemzetiségnek nem volt. Az értelmiségi osztályban csak a század vége felé, és e században növekvő számban, de még mindig szerény mértékben kezdtek helyet foglalni. A magyar közép és felső iskolázás rendezett lehetőségei a falubeli paraszt kisbirtokos avagy papfiúk számára megnyitották a közpályákat, a középosztályban való elhelyezkedést. Csakhamar bejutottak a bíróság és más hivatalok állásaiba, de főleg az ügyvédi gyakorlatot kedvelték s az orvosok közt is feltünedezett nehány. Legkevesebben talán a kincstári tisztviselők között voltak találhatók. Nemzetiségük legkevésbé sem volt elhelyezkedésük vagy haladásuk akadálya. A magyar úri társadalom alig is vett származásukról tudomást, de ők maguk sem tüntettek vele és nyájas arccal igyekeztek beolvadni annak egységébe.

A zsidóság a 70-80-as években jelentkezett nagyobb számban, eleinte a kiskereskedelemben, majd az egész üzleti életben. 1848-ig bányavárosokban a zsidóknak nem volt szabad letelepedniök, de a 90-es évek elején már 7-8%-át tették a lakosságnak és vagyonilag erősen gyarapodásnak indultak. Gazdasági térfoglalásukkal nem tartott lépést eléggé a társadalmi műveltségük. A magyar iskoláztatás fejlődése számukra is meghozta a sok doktori diplomát s ők első sorban az ügyvédi, kisebb mértékben az orvosi foglalkozáshoz mutattak kedvet. A város társadalmi és kulturális életében azonban mindvégig szerény helyet foglaltak el. De meggyarapodva vagyonban a helyi festészet közöttük is hamar talált kedvelőkre, később «gyüjtőkre», a háború után pedig szélesebb földrajzi körzetben közvetítő eladókra, amivel nagyban elősegítették a régi magyar központtól elszakított festők megélhetését.

Nagyjából így szineződött Nagybánya társadalma nemzetiségileg és vallásilag a mult század második felétől a jelen század második évtizedéig. Minthogy elsősorban azt a Nagybányát igyekszem több oldalról is jellemezni, amely a millenium évétől kezdve mindjárt oly alkalmas volt arra, hogy intenzív, komoly művészi munka otthona lehessen, e kis társadalom akkori összetétele mellett előzetes kialakulására is utalnom kell.

Nagybánya szellemiségét történeti magyarsága és erős műveltségi hajlama határozta meg. Jellemének ez a két alapvonása hivalkodás nélkül való, szinte öntudatlan volt. A városi levéltár kedves, kifejező, régies magyar nyelven írott feljegyzései, tanácsi végzései, amelyeket Schönherr Gyula a «Nagybánya és környéke» című kis könyv történeti részében kivonatosan közöl, tanuskodnak erről a nem is csak politikai, hanem természeti magyarságról és a lakosság polgárias életéről és műveltségtiszteletéről. A sok szorongattatás közt a város mindig megőrzi hűséges magyar lelkületét. Pedig a tanácsnak nem kevés okosságra, óvatosságra van szüksége, hogy a lakosságot nagyobb pusztításoktól, károktól megóvja. Vannak idők, amikor egyszerre több úrnak is eleget kell tennie, de szíve szerint mindig a magyarabb oldalhoz szít.

Különösen nehéz lett a lakosság sorsa II. Rákóczi György uralma és bukása idején. Hol az erdélyi fejedelem hajdúi garázdálkodnak a város határában, hol Moldva felől tatár beütések rettegtetik. Fizetéssel, ajándékozásokkal igyekeznek a károkat s kellemetlenségeket kikerülni. Megfizetik a tatároknak környékbeli román kalauzát, aki ezért a várost elkerülve másfelé vezeti őket. Rendes ajándékok pénzen kívül a fejlett helybeli ipar tárgyai, mindenféle ezüstholmi, aztán nyergek, lószerszámok, gyöngyháznyelű kések és «bokor-kések» (kés-villa evőkészlet), amelyek messze földön híresek voltak. Nem utolsó helyen szerepel az ajándékok közt a bor, a nyestbőr, a csizma vagy papucsféle. A császári seregek vezetőivel is megpróbálnak minden alkudozást és praktikát, ezekkel azonban nem boldogulnak ily könnyen. Fegyveres ellenállásra nem igen gondolhatnak, bár 1663-ban a tanács, amikor híre futamodik, hogy a császáriak meg akarják szállni a várost, elrendeli a kapuk és bástyák «hovahamarabb» megerősítését, hogy «az német az orrát mindjárt a városba be ne üthesse». Később az is feljegyeztetik, hogy a tanács Strassoldo császári tábornokot, aki egy grófnővel, «fraucimmerekkel», nagy úti podgyászával s feles számú fegyveres kíséretével meg akar szállni, «semmiképen a városba be nem eresztette». - Mindezek ellenére azonban I. Lipót a várost mégis birtokba veszi s Cobb tábornok elrendeli már 1672-ben, hogy a városiak várfalaikat maguk bontsák le. Ezek nagy alkudozások után el is kezdik ezt, de mivel, mai nyelven szólva, amerikáznak, német katonaság szállja meg a várost a munka sürgetésére.

A sokféle baj közt a magyaros humor is fel-felcsillan az iratokban. Amikor Wesselényi nádor a várostól «jutalmas áron» 200 akó bort vásárol, levelére Enyedi István tanácsi jegyző azt jegyzi fel, hogy: «az árát ad diem 31 februarii, anni utopiani, halasztotta». Máskor meg, amikor a nádor katonák állítása iránt többször megsürgeti a várost, a tanács elhatározza, hogy teljesíti a parancsot, mert már, a végzés szavai szerint: «csakugyan nem lehet siketségre venni a dolgot».

De a város kulturtörténetére is találunk érdekes adatokat a kivonatosan közölt levéltári anyagban. 1640-ben Nagybánya vízvezetéket csináltat, hogy tiszta «élő vizet» kaphasson s a vezeték rendbentartására állandó «csatornamester» ügyel. Ugyanez évben egy városi polgár és felesége, Szigeti Ferenc és Nyireő Erzsébet egy szőlőt adományoz a városnak, hogy ennek jövedelme «idegen országhi Akadémiákban... érdemes, tanuló Deákok szükségeökre» fordíttassék. A reformátusok száz évében a város és magánosok részéről több kisebb-nagyobb ilyen adományozás is történt a helybeli iskolák, valamint külföldi taníttatás céljaira.

Csak még két jellemző kis adatot jegyzünk itt ki a városiak gondolkodásmódjára vonatkozóan. Az egyik a város ridegségét mutatja a «hegedősökkel» szemben, akiknek nem engedélyezi «életek keresésére a hegedölést», hanem «az üdőnek ilyen szomoru állapotjához képest... függesszék a szegre a hegedőjöket s a kapát vegyék elő». - - De egy ugyanez évi (1659) feljegyzés szerint a tanács egyhangúlag elhatározza, hogy Istvánffy Miklós «Magyarország története» c. művét 12 forintért meg kell venni. A zenét úgy látszik a derék magisztrátus kevésbé méltányolta, mint az irodalmat.

Ezeket a tanácsi végzéseket, feljegyzéseket mind szép, tiszta magyar nyelven írták, csak egy nehány adományozó levél van latinul, vagy deákos magyarsággal fogalmazva. Az iratokban előforduló személynevek is kétségtelenül mind magyarok és nem tudjuk sem az idézett XVII. századi, sem a korábbi feljegyzésekben, okiratokban szereplő személyek nevében észrevenni, hogy a lakosság idegen telepítés leszármazottjaiból állott volna, mint más ipari vagy bányavárosok lakóinak személynevei ezt sokszor világosan mutatják. Hogyha valamely kezdeti időben, talán az Árpádok korában, az őstelepülők itt is idegenek voltak, nem tudjuk az okát és az útját, hogyan és mikor magyarosodtak meg ennyire. Például csak az álljon itt, hogy 1387-ben a város plébánosa Kaplony nemzetségbeli Tibai Péter volt; későbben, V. László idejében Geréb László, a későbbi kalocsai érsek a plébánia feje. És ezután is a plébánosok sorában sok más, ilyen országos egyházi méltóságra jutott magyar név szerepel. A bányászat élén Hunyadi idejében Szapolyai Imre a kamaraispán, Mátyás alatt Zöld István. Idegen név a város életében szereplők közt a XIV-XVII. században igen kevés akad, - ezek nagyobb számban csak I. Lipót uralma óta szerepelnek a bányaigazgatók s hivatalnokok közt. De magyar a közeli hegyek, völgyek, dűlők neve is, mint pl. Décsény, vagy az Éhvölgy, ahonnan a vízvezeték vizét nyerték, vagy pedig a «Szent Vérkép» nevű dűlő, aztán a Fokhagymás, Veresvíz, Szent János patakok, stb. - A XVI. század közepén a kereszthegyi bányának, amely a legrégibb és legnagyobb itt, a tárnáinak, aknáinak is a neve kétségtelenül magyar: «Új», «Időajánlás», «Cseresznye», «Lúd», «Fecske», «Apáca», «Kőszeg» és «Varló» akna.

Nagybánya becsületes magyarságára, állandósága és sajátos jelleme kialakulására befolyással volt az is, ami egyébként talán gátolta szabad fejlődésében, hogy századokon át várfalak közé szorítva élte félreeső életét. A város polgárai Mátyás király engedélyével (1469) erősítették meg a várost falakkal, bástyákkal moldvai rablócsapatok gyakori betörései ellen. E falak utolsó maradványai a XIX. század első negyedében tüntek el egészen. A várfalak határozták meg a város területét és formáját, ahogy a Zazar folyó bal, tehát déli partján kelet-nyugat irányban hosszan elnyúlott. A város közepén szabályos, kissé hosszúkás négyszögű főteréből egyenest a négy égtáj felé négy főutca vezetett a négy főkapuhoz. E főutcák között kisebb-nagyobb utcák szabálytalan hálózata szőtte át a falakon belüli területet. A régebben Nagypiacnak hívott főtéren csupa egyemeletes régi ház, köztük soknak a manzárd fedele a barok időkre mutat vissza. Földszinti helyiségei mindegyiknek boltívesek.

A tér keleti oldalán szorosan egymáshoz építve áll ma is három egyforma magasságú, keskeny elejű ház, ezek közül az egyiket jelöli meg a hagyomány, mint a királyasszonyok s később Szilágyi Erzsébet lakását. Nagybányának a Nagytorony mellett valószínűleg ezek a legrégibb megmaradt épületei. Kőanyaguk, boltíveik, részben elfalazott, csúcsíves maradványrészeik a XIV. századra vallanak. A három épület között a középsőnek széles, faragott kőkeretes ablakait stílusuk és kőanyaguk után itélve valószínüen a Szent István-templom kortársai, a jelen század első tizedében egy háztartozás alkalmával találták meg a későbbi befalazás vakolata alatt.

A főtér déli oldalához kapcsolódott a tér, ahol a katolikus templomok, a templomkert, a plébánia és az iskolák álltak. Északkeleten a Zazar partján a városfalakon belül áll ma is egy nagy tömegű, várszerű emeletes épület, arkádos belső udvarral. Ez a XVIII. században újra épített pénzverde, később egészében a kincstári főhivatalok helyisége, népi köznevén a «minc» (Münzhaus). Ez az épület és a város déli oldalán egy kerek puskaporos torony emlékeztet még a történeti multra. A várfalakon kívül folyt a gazdálkodás, a kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben, szántóföldeken és természetesen a bányákban s erdőkben.

A várfalak eltünésével aztán szabadabban lélegzett a város és jobban belesimult külső gazdasági területébe. Ez délre majorokból s a tőkési dombok felé szántóföldekből, «posztfundusokból» állott, ahogyan a várfalakon belüli háztulajdonhoz tartozó külső nagyobb telkeket nevezték. Nyugatra és északra kertek, rétek, gyümölcsösök, szőlők terültek el s a nagybányai gazdák különösen - és méltán - büszkélkedtek gyümölcseik kitünőségével. A gyümölcskulturát és kereskedelmet nagyban előmozdította a mult század 90-es évei táján alakult Gazdasági Egyesület. A szőlőhegyek tetején és hátsó völgyeiben óriási szelídgesztenyefák egész erdeje terült el, régebben a város büszke ritkasága. Az újabb gazdálkodás nagyrészt pusztulni hagyta, némelyek kivágták a táj ez ékességét, - nem találták elég jövedelmezőnek. A gyümölcsfák és gesztenyések fölött kezdődtek a hegyek hátán a végeérhetetlen erdőségek, csak a város határában mintegy 30.000 hold. Ezekben a tölgy és bükk uralkodik, a magasabb övezetben itt-ott újabb ültetésű fenyőerdők sötétebb foltjaival tarkázva.

Az erdők alatt, a hegyek mélyén arany és ezüst terem, ólom, réz, stb. kíséretében. Ennek a gazdagságnak a statisztikai adatait a szakértők nyomán itt részletezni nem tartozhatik feladataim közé, de annyi bizonyos, hogy a város és környéke legfőbb gazdasági jelentőségét a bányáknak köszönhette. Ezeket az államkincstár bányaüzemei mellett ma is a magánbányászat igyekszik kiaknázni és a mult század 80-as évei óta állandóan és egymást felváltva több külföldi bányatársulat is, franciák, angolok, németek.

Ilyen keretekben, ilyen multból fejlődve lett ez a kis város olyanná, amilyennek a mult század vége felé megismertük. Magyar és művelt. Közönségében beidegződötten, szinte öntudatlanul mindig élt a műveltség vágya. Templom és iskola egymás mellett épült a legrégibb időkben is. Katolikus és református korszakok mintha versenyeztek volna a nevelés színvonalában. A reformátusok főiskolai szintre emelték iskolájukat a teológiai szakon. A jezsuiták pedig 1697-ben gimnáziumot építettek s szerveztek meg, amely csakhamar 8 osztályúvá fejlődött. A minoriták éppen az első Ratio Educationis megjelenése ideje körül vették át a tanítást, valószínűleg ennek elvei szerint és a XIX. századbeli Nagybánya helyi honoráciorainak ez az iskola alapozta meg műveltségét, világszemléletét.

Az iskolák alapvetése mellett más tényezők is hozzájárultak a közműveltség emeléséhez, finomításához. Mint legjelentékenyebb ilyen tényezőt e téren kell megemlítenünk a Casino Egyesületet, az ország egyik legelső ilyen társaskörét. Egy, hetenként felváltva egymásnál vacsorázó, kis baráti társaság, mintegy 15 ember elhatározására, Széchenyi eszméire hivatkozva, alakult meg 1834-ben ez az egyesület és a közgondolkodás irányításában, hasznos társadalmi mozgalmak elindításában csakhamar vezető szerepet játszott. Hírlapokat, képesujságokat, folyóiratokat járatnak. A társas élet élénkítése céljából, de első sorban a könyvtár gyarapítására táncmulatságokat, családos összejöveteleket rendeznek a Casino helyiségeiben. A tagok erszénye lelkes áldozatkészséggel áll rendelkezésre sokféle közcélnak. A világosi tetszhalál után itt kezd újra éledni a társadalmi élet, a kedv, a bátorság a közügyekhez. Szerény eszközeihez mérten az egyesület országos kultúrális mozgalmakban is résztvesz, áldoz, többi közt belép az Erdélyi Múzeum, a Kisfaludy Társaság alapító tagjai közé is. Nincs olyan közérdekű eszme, amely nem innen indul ki, nem itt kerül megvitatásra, a vasútépítéstől kezdve a Nagybányai Városi Múzeum létrehozásáig. A város közgyűlése csak a megvalósítás fóruma. 1884-ben fennállásának ötvenedik évét már saját épületében, nagy tágas helyiségeiben ünnepli az Egyesület. Olvasótermében itt minden számottevő magyar napilapot és képesujságot megtalálhattunk. Új épületében pedig módja volt már a társaskörnek hangversenyeket is rendezni. Azonban a legállandóbb kultúrális szolgálatot tagjainak s ezek hozzátartozóinak nagy kölcsönkönyvtárával tette a Casino. Ez egy kisebb ismeretterjesztő és egy nagyobb szépirodalmi részből állott, magyar és külföldi írók elég jól összeválogatott műveiből. A századforduló idején ez a könyvtár jóval meghaladta a 2000 kötetet és évente bizonyos összeg ráfordításával folyton gyarapították. Nemzedékek sora nyerte innen szellemi táplálékának javát, irodalmi tájékozottsága alapját.

A Casino mintájára, hasonló célkitüzéssel egy másik egyesület is alakult később, 1869-ben: a Polgári Olvasókör, amely az iparospolgárság társadalmi tömörülését és művelődését szolgálta. Ez is járatott ujságokat, ennek is volt kölcsönkönyvtára és e században már saját otthona, szép nagy épülete kerttel, akár idősebb testvéregyesületének, a Casinónak. És ez szerencséje lett a magyarságnak a szerencsétlenségben, ez adott megtűrt hajlékot osztályelkülönülés nélkül a város egy csoportba verődött maradék magyar társadalmának, amikor az új impérium alatt a Casino épületét, berendezését, könyvtárát elvették, kilencedfél évtized kultúrális életét, működését egyszerre megszüntették benne.

De ez már a jelen. Ha véletlenül beletéved gondolatunk, sietve menekül enyhülésért vissza a multba. Mily kedves látnunk, hogy a mult század kezdetétől fogva, a nemzeti ébredés évtizedeiben, ugyanazoknak az eszméknek, vágyaknak az erjedése megy végbe ebben a szélsőkeleti városkában, a világtól elzártan, mint az ország közepén és nyugatán. Ugyanazok a hevületek rezegnek végig itten is. Ádám ébredése ez öntudatlanságából, amikor Isten lehellete átmelegíti. Mozdul és él. - Ennek a nemzeti feleszmélésnek egyik első jele 1796-ban, éppen száz évvel a festők megjelenése előtt, egy magyar vándor színtársulat alakulása Nagybányán ugyanakkor, amikor Pesten és Kolozsvárt is az első megmozdulások történtek ez irányban. Egy «Magyar Jádzani akaró Társaság» nevében bizonyos Nagy János kérvényt nyujt be a tanácshoz engedélyért és megfelelő helyiségért, amint írja: «...az Anyai Nyelvnek magasztalására mind a Nemes Magyar Publicumnak hasznos mulatságára, de főképpen gyenge Magyar Nemes ifjainknak nemcsak a bátorságban s Nemes magaviseleti gyakoroltatásban, hanem számtalan sok egyébb Nemes tulajdonságok követésében is példaadó kalauz gyanánt ártatlan, szép, válogatott Magyar játékainkkal ki állani...» Ez a «Nagybányai Jádzó Társaság» meg is alakul a tanács engedélye szerint, statutumokkal s azzal a kikötéssel, hogy az egyes előadások után «a szegények Cassájába menendő taxa meg fog határoztatni.» Ez időben s így kezdődött tehát Nagybánya színházi élete s már a XIX. század huszas éveiben a vándortársulatok révén nagy lendületet vett és egészen kiszorította a vándor német színészeket. Azóta a vándortársulatok színvonala, stílusa változott, de a város a színházi igényeit, bár később felszerelt állandó színpadja is épült, - csak idényszerűen elégíthette ki. Némi kárpótlást jelentett ezen a téren, hogy a rövid színházi idények keretében régebben sokszor volt alkalma a város közönségének sok nagynevű színművész vendégjátékát élvezni. A pesti Nemzeti Színház művészei jól ismerték Nagybánya nevét: itt született nagy pályatársuk, Lendvai Márton, akire szülővárosa oly büszke volt, hogy díszpolgárul választotta, később szülőházát emléktáblával jelölte meg, majd, a század végén, köztéri szobrot emelt neki.

Itt kell megemlékeznünk a színészettel kapcsolatban, hogy a mult század negyvenes éveinek elején úri műkedvelő társulat is alakult Nagybányán, mivelhogy vándor színtársulatok aránylag ritkán vetődtek ide. A műkedvelők a legnehezebb, legszomorúbb időkben nyujtottak a kis város közönségének kulturális és kedélyi táplálékot és jótékony célokra anyagi hasznot. E mellett sok országos nevű színművész vendégszereplését is a műkedvelők buzgólkodásának köszönhette a város közönsége.

Az irodalomnak vezető szellemű tehetséget ezekben az időkben nem adott Nagybánya, de annak országos értékű képviselőit mindig megbecsülő örömmel látta falai közt és műveiket igyekezett megismerni. Azok a nagy írók pedig, akik itt megfordultak, valamennyien szeretettel emlékeztek meg e helyről. Legőszintébb lelkesedéssel, legtöbb melegséggel éppen Petőfi, aki többször járt itt. Az emeletes ház ablakát, ahol Koltóra utaztában elesteledvén, fiatal feleségével, Szendrey Júliával Petőfi megszállt, a város emléktáblával jelölte meg. Ezt, sajnos, néhány évvel ezelőtt «ismeretlen tettesek» eltávolították helyéről, ép úgy, mint Lendvai Márton szobrát, valamint a szülőházát jelölő emléktáblát is.

Petőfi és Jókai, amiként később még több szellemi kiválóság is, Teleki Sándor, a koltói gróf révén ismerkedett meg Nagybányával közvetlenül, ahol Teleki, az emigrációból hazatérte után életének nagy részét, főleg utolsó másfél évtizedét töltötte, egészen 1892-ben bekövetkezett haláláig. A gróf ezidőtt élénk írói tevékenységet fejtett ki. Innen küldözgette a fővárosi lapoknak szellemes, csevegő hangú tárcáit, többnyire visszaemlékezéseket eseménygazdag élete viszontagságaira, telve érdekes történeti vonatkozásokkal. Eleven, rapszodikus írások voltak ezek, sok emberábrázoló készséggel, humorral és közvetlenséggel. A 80-as évek elején a Petőfi Társaság ki is adott belőlük két kötetet.

Nagybánya kulturális életében, bár nagy tisztelettel s érdeklődéssel kísérték figyelemmel írói működését, ennél nagyobb súlyt jelentett személyisége, ott élése. Teleki, ha nem is bensőséges, egyenrangú barátságban, de élénk, szívélyes érintkezésben élt a városi urakkal, akik épp ezért szerették is őt, de ezenfelül a történelem s a nyugateurópai kultúra nagy képviselőjét bámulták benne. Ismerték a multját, tudták, hogy Bem hadsegéde, majd Garibaldi ezredese volt s ha aradi börtönéből Világos után a bitó elől megszöknie nem sikerült volna és kimenekülni Törökországba, ma egy vértanuval többet gyászolna a nemzet. Tudták róla, hogy száműzetése alatt a gazdagság és a nélkülözés minden lépcsőfokát megjárta. Tudták, hogy Liszt Ferenc, Munkácsy, Victor Hugo és sok más szellemi nagyság baráti kapcsolatban állott vele és ő szinte szenvedélyesen vonzódott egész életében a nagytehetségű emberekhez, művészekhez, költőkhöz, szerette, becsülte, társaságába vonta őket, bármily korban, bármily sorsban ismerkedett is meg velük, akár Párisban, akár Nagybányán. Lakása, a Zazar parti kis kastély csupa emlék és kultúra, életének gazdag múzeuma, tele érdekes ritkaságokkal, értékes műtárgyakkal, festményekkel, egy művészvérű ember sok mindenfelől összehordott holmijával, amelyek minden darabjához egyéni élményei kapcsolták.

Teleki azonban mindezek mellett sem teremtett vagy ösztönzött itt sem irodalmi, sem művészeti életet: nem volt meg akkor ennek a kötelező előfeltétele, a jelentékenyebb írói vagy művészi tehetségek jelenléte. Ugyanígy nem lehetett kulturális hatása Bartók Lajos sokszori látogatásainak ottani rokonságánál, bár 1877-ben képviselőnek is föllépett Nagybányán. Azonban meglehet, hogy kiválóbb szellemi emberekkel való ilyen gyakoribb személyes érintkezés hozzájárult annak a gondolatnak a megvalósításához, hogy 1874-ben egy «szépirodalmi és társadalmi hetilap» induljon meg «Nagybánya és Vidéke» címmel, az első helybeli sajtóorgánum. De ennek szépirodalmi színvonala meglehetős szerény volt, jelentékeny írói tehetség nem bukkant fel hasábjain, bár ügyes, eleven tollú, inteligens, alkalmi publicistája a helyi ügyeknek gyakran akadt. De jelentek meg itt szakszerű közlemények a helybelieket érdeklő gazdasági vagy bányászati ügyekről, valamint a város történetéről is. Itt közölte először a nagybányai születésű, korán elhunyt történettudós, Schönherr Gyula, a M. Tud. Akadémiának is tagja, a városi levéltárban végzett kutatásaiból azokat a történeti adatokat, amelyekre ez írásomban többször hivatkozom. Ugyancsak Schönherr Gyula szorgalmazására és közreműködésével készül s adatott ki Nagybányán az azóta szintén elhunyt, nagybányai származású Pálmer Kálmán, a későbbi országházi főtanácsos, szerkesztésében az az ügyesen összeállított s kellemesen megírt Baedecker-féle, «Nagybánya és környéke» címmel, amely a város történetét, társadalmi állapotát, gazdasági viszonyait és látnivalóit ismerteti. Nagybányai emberek írták, tudásuk és buzgalmuk hozta létre, a városka szellemi kapacitásának a kulturális fejlettségének adva ezzel is bizonyítékát.

Hogy a millenniumtól kezdve egész sor kiváló, neves író látogatta meg a festők által ismertté lett várost, ez már a XX. század történetébe nyúlik be. Épp így a jelen század első évtizedének vége felé tünik fel az eleddig egyetlen nagybányai születésű igazi írótehetség, Tersánszky J. Jenő. A helybeli irodalmi élettel azonban neki nem igen volt kapcsolata. Munkássága a fővárosban legelőbb a Nyugat körében talált méltánylást, bár ő nem csupán születési helye révén volt nagybányai, de embervilága, realizmusa és nyelve is mélyen ide gyökeredzik. És ha már a jelen század fejlődését is érintem, meg kell említenem, hogy a tizes évek elején irodalmi kör is alakult itten, Teleki Sándor gróf neve alatt, amely felolvasó üléseken igyekezett a közönség irodalmi érdeklődését felébreszteni. A kör elnöke Révai Károly, a szelíd lírájú poéta volt, aki a román költészet számos termékét is szépen fordította le magyarra, - amiért a Petőfi Társaság tagjai közé választotta.

A kis városnak zenei élete is élénk, igényei magasak voltak. Úriházai ablakán esténként finom kamaramuzsika, vagy művészi zongorajáték szürődött ki és a komoly zene rajongói nem egyszer tettek egy-két napi útat vonaton Pestre, Bécsbe, hogy egy-egy koncertet meghallgassanak. Pedig sok kiváló művész kereste fel Nagybányát közlekedési kényelmetlenségei mellett is és a közönség ilyenkor boldogan tódult hangversenyükre. Néha meg a vasárnapi nagymisén érte a híveket a meglepetés, hogy a kórusról Takács Mihály gyönyörű hangja ömlött szét a nagy barok templom boltívei alatt. A feledhetlen énekművész gyakran adott ily váratlan ajándékot szülővárosának.

Építészetről, ha ezen művészetet értünk, alig-alig lehet Nagybányán szó. Inkább csak építkezésnek lehet ezt neveznünk, - a főtér házait és a templomokat jóindulatulag kivéve. A szabálytalan kis utcákat barátságos és szerény polgári-úri házak szegték, mind földszintesek és a deszka vagy falkerítéseken kihajló gyümölcsfalombok bokrétázták itt-ott az utcasort. E kis házak nem tartoztak talán semmi építészeti stílushoz, de hangulatuk és kifejezésük volt. A XIX. század utolsó két-három évtizedében azonban valami járvány kezdte ki mindenütt a vidéki városok házait, amely betegséget legtalálóbban pallérstílusnak lehetne nevezni. Ez az ízlésjárvány nem kimélte meg Nagybányát sem. «Modernizálni» kezdték a régi kedves házakat. Eltüntek rendre a zsalugáteres kis ablakok. Az itt-ott még található kovácsolt mívű, hasas vasrácsok is végleg eltüntek mindenünnen. Eltüntek a boltíves, szögecselt, vagy áttört faragványos régi kapuk, középütt utcaajtóval. A régi barok vagy empire faragott kődíszeket leverték, helyettük tégla és vakolat párkányok kerültek a falakra, lapos rusztikák malterből és mindenféle cserép cifraságok. A XX. század elején aztán - bár csak elvétve - még a szecesszió is betolakodott a házak közé. Leginkább a Nagypiac emeletes házai őrizték meg - szerencsére - a régi formájukat, nem csak kívül, de udvaraikban is, boltíves, vastag pilléres folyosóikkal. Általában az utolsó félszázad sok apró változtatása ízetlenítette az utcák régies hangulatát. Ki kell azonban emelnem az uniformizáló álpolgárosodás szürke áradatából a külvárosok apró házait, amelyek tulajdonosai, bányamunkások, kisiparosok nem engedtek saját egyéni ízlésükből és házacskáik a legélénkebb ultrakékre, zöldre, sárgára vagy rózsaszínűre festve, mint hangulatos, kedves mesekönyv illusztrációk örvendeztették a szemet a kis előkertes, diófalombos udvarok keretében. Ezzel ellentétben a városvég és a környéki falvak parasztházai, kunyhói mind fehérek voltak.

A város történeti multját csak egy pár épület és maradvány őrzi. A nagy Szent István torony - sajnos - már csak képzeletünkben idézi fel a hatalmas templom képét, amely mögötte állott. A XIII. század legelejétől kezdve csaknem 300 évig készült, de aligha volt olyan építészeti alkotás, amelyet a művészettörténet a kor legjava értékei közé sorolna. Legalábbis amennyire mai maradványaiból, az 1842-ben készült, a még romokban fennálló templom látképét ábrázoló egykorú rajzból, valamint egy, a XVIII. századból való alaprajz után elképzelni tudhatjuk. A hatalmas tömegű kéthajós templom sarokrészei, ablak és ajtókeretei, rozettái, kapubélései, pillérkötegei szépen faragott kövekből voltak, növényi dísszel, mint a megmaradt főkapurészlet is mutatja. A szobrászati munkákból csak két dombormű töredék maradt fenn, két passiójelenetrészlet, amelyek inkább román, mint gótikus jellegűek. A templomot egészében túlélte a torony. Mai tetőzete négy saroktornyával, körülfutó kőerkélyével és magas rézfedelével mindenesetre stílus- és korszerűbb, mint az 1869-ben villámtól leégett barok süveg, amely a XVIII. századi tűzvész után került reá.

A méltóságteljes hatású magányos torony közelében áll a Szentháromság temploma. XVIII. századi barok alkotás, nagy zömök épület, de külső szépsége az akkori átlagból nem igen emelkedik ki. Belső térhatása azonban, hat oldalkápolnájával, tágas, arányos, világos. Sekrestyéjében e század elején még igen szép, áttört faragásos barok szekrények pusztultak, töredeztek, épp úgy, mint a templom kelléktárában négy szép, nagy barok faszobor, szentek életnagyságon felüli alakjai.

A festészet azelőtt igen szerény helyet foglalt el a nagybányaiak kulturális tudatvilágában. A lakásokat itt is, kevés kivétellel, olajnyomatok, régi metszetek vagy kőrajzok, a jobb móduaknál családi arcképfestmények díszítették. A fotografia akkor még szerényen albumokban húzódott meg, nem tolakodott a falakra. Ha itt-ott valahol valamennyire értékesebb régi festmény lappangott, becsének sejtelmére az emberek csak a jelen században, már a festők korszakában kezdtek ébredezni. A családi arcképeket, amelyek közt egy-két Barabás-festmény is akadt a városban, többnyire vándor arcképfestők készítették, akik persze csak bizonyos számú megrendelés előzetes biztosítása mellett jöttek el oda. Művészileg közepes alkotást is keveset találunk e művek között. Sikó Miklósnak, Mezey Józsefnek maradt egyes családokban több arcképfestménye, a 70-es évek elején pedig egy Mitchell nevű francia arcképfestő is hagyott egy pár művet Bányán. A nagybányai rokonságú Mezey festette a plébániatemplom oltárképeit, a főoltár óriási méretű Szentháromság-festményét, valamint a hat mellékoltár képeit is, amelyek közül a «Golgota» festői értékeivel kiválik a vidéki átlagból.

Élt a 80-as években Nagybányán egy gimnáziumi rajztanár, Horváth Henrik, Thorma és Réti első művészi alkotója, aki hosszabb ideig (1858-1863) tanult a bécsi akadémián és - otthon készített tanulmányaiból ítélve - nem közönséges festői tudást hozott magával, de Nagybányán már nem igen festett, megelégedett ifjúkori akadémiai sikereivel. A bécsi Akadémiának rövidebb ideig, csak 1844-ben [*] volt a növendéke Törökfalvi Pap Zsigmond, Petőfi nagybányai barátja, biedermeierkori «széplélek». Ifjú korában a kor stílusában finom akvarel arcképeket festett. Kortársai sokat tartottak tehetségéről, de ő is abba hagyta a festést s mint nyugalmazott járásbíró még megérte Hollósyék eljövetelét és örvendezék öreg lelke. E szórványos esetek mellett azonban a nagybányai közönségben tudatos, mélyebb érdeklődés a festészet iránt csak akkor ébredezett, amikor 1892-ben és 93-ban egymás után két nagybányai fiú, Torma és e sorok írója Budapesten kiállították első műveiket és azokkal ott, illetve Párisban sikereket arattak. Ez készítette elő Nagybányán a lelki talajt, hogy később a festészet ott gyökeret verhessen.

Bárhol is hajlik emlékezetünk Nagybánya régebbi vagy közelebbi multja fölé: városias kultúra illata csap felénk. A távoli multba nyúlik vissza a szellemi érték, a műveltség hivalkodás nélküli, nobilis tisztelete, ami valami magyaros, házigazdai kedvességgel nyilvánult meg mindig. A város közönsége mindig kész volt bármily felvetődött kulturális gondolatot támogatni. A századfordulón a városi közgyűlés megbizza Schönherr Gyulát Nagybánya történetének megírásával. Ugyanez időben megszervezik évek munkájával a város kis, értékes múzeumát. A kultúra embere szomorúan kérdezheti ma, hogy mi lett ennek a sorsa: hova lettek, hogy csak a legfőbb értékeket említsük, az üveg tárlókban elrendezett régi, régi okiratok, a város multjának eredeti dokumentumai, vagy a régi bányai kézműves ipar összegyüjtött becses és kedves emlékei - és a nagy, rendezett numizmatikai gyüjtemény, a nagybányai veretű pénzek teljes sorozatával? Kinek feküdt a szívén ezek megőrzése? Ki lesz a felelős elkallódásukért, pusztulásukért?

A művelődési vágy és a kultúra tisztelete mellett a szociális szellem, vagy helyesebben az emberiesség, a szív kultúrája tekintetében sem állott hátrább ez a város a többinél. Nagy gazdagjai a városnak igazában nem voltak, de valahogy a tömegnyomor sem volt oly sötét és megsegíthetetlen, mint a nagyvárosokban. Mindenki ismert valakit, akin közvetlenül segíteni tudott, ha nagy volt a szükség. A város jószívű úriasszonyai pedig még 1861-ben megalapították a jótékonycélú Nőegyletet, amely azóta, egyre szervezettebben, oly sok ínséget enyhített, annyi könnyet letörölt. Emellett gyékényfonó, művirágkészítő munkaházat is állított fel és a városi központi óvoda mellett a bányászkülvárosokban két kisdedóvót tartott fenn.

A bányászok élete, szó sincs róla, nem volt irígylésre méltó, de nem annyira munkási ellátásuk, mint inkább életsorvasztó foglalkozásuk miatt. Ez a munka elnyűtte az embereket. Színük fakó, arcuk, szemük beesett volt a földalatti munkától, magas életkort kevesen értek meg közülök. De a magyar állam szociális gondoskodása róluk, főleg a későbbi évtizedekben, fokozódott. Ők maguk bizonyos mértékben elégedettek is voltak sorsukkal s a többi munkással, a parasztokkal szemben valami hivatalnoki gőggel hivatkoztak biztos ellátottságukra, mint: «kincstári munkások». Ez rangot jelentett a szemükben. És a sorvasztó bányalégért, a nehéz munkáért az Úristen is kárpótolta őket némileg a kristálytiszta levegővel és a gyönyörű tájjal, amelyben laktak.

Egyébként a mindennapok a város életében úgy folytak, mint másutt. Itt is volt munka és gond és meg volt mindenkinek a maga baja. De volt bor is, jó kedv és dalolás. A fiatalság itt is mulatott, cigányozott, udvarolt és házasodott. Az öregurak kártyáztak és politizáltak. A gazdák elégedetlenkedtek az időjárással. Eközben pedig a hegyek haragosan zöldeltek s az ég olyan kék volt, mint Nápoly fölött, a déli napfény fehéren szikrázott, mint Afrikában és nyári alkonyatokon a felhők olyan ünnepi pompában vonultak fel, mint sehol a világon. Legalábbis így mondták a festők. A tücsökmuzsikás, csillagfényes nyári éjszakák világos homályát, sejtelmes csöndjét pedig a sétáló szerelmes párok áldották mindenek fölött.

*

Nagybánya multjának még egy hiteles tanuját idézem itt végül, azt a helyet, amely elporladt emberek emlékét őrzi és az élőket hívja pihenni szüntelen: a temetőt. A református és luteránus együtt egy kies domb oldalát borítja és az élők vidám sétahelyére, a Széchenyi ligetre néz. A másik, a görögkatolikusoké, a Klastromrét sarkában gyümölcsfák és szomorúfűzek alatt búvik meg. A harmadik, a legterjedelmesebb, a római katolikus temető a város délkeleti szélén, lapályon terül. Mind a három versenyez egymással a táj romantikus szépségében és a bánatos hangulatban. A sírok végtelenje hullámzik mind a háromban és a régiek, az elfeledettek már a földbe simulnak. Töredező sírkövek, féloldalra dőlt fakeresztek feliratai őrzik alig olvashatóan a régi neveket... mind, mind magyarul. Magyar feliratok ismétlik sok ezerszer az élők és holtak vágyát és hitét: a békességet és a feltámadást. És némán hirdetik, hogy: a nemzetek életében az élő nemzedék csupán egy láncszem, amely a mult öntudatát és a jövő akarását összeköti.

 

[*] A Nyugat januári számában e tanulmány első része nyomdai tévedésből: «Egy nagyváros jellemképe» címen jelent meg. Most a címet helyesbítjük.

[*] L. Fleischer Gyula: Magyarok a bécsi Képzőművészeti Akadémián. 1935.