Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 12. szám

TÖRÖK SOPHIE: EGY SZEGÉNY KISKUTYÁRÓL

Korbáccsal vered, ha parancsod ellen
vétkezik, s az izes falatot érzékeny
orra előtt lebegtetve kényszerited őt
hogy leküzdve fajtája büszkeségét
majomként kétlábon szolgáljon előtted.

Mert nagy vagy! és erős vagy! és tiédek
az élet javai - s ő szemedből lesi alázatosan
haragod s kegyelmed nehéz változásait.
Isten, ha van is kivüled, ő nem láthatja
mert eltakarod előle - igy birod
naiv bizalmát, hogy te vagy ur
élet és halál fölött. Mögötted már
semmi sincs! s jól jár, ha hatalmas
kedvedben jár.

De amikor fekélyes ujjával
sziven érinti a halál -
segitségért könyörgő rémült szemeinek
mit tudsz felelni?

Még feltápászkodik lázban
megrogyó lábacskáira, védelmedért
esdve még szolgálni akar neked,
imádott kezedbe nyujtva forró pracliját.
Igy engesztel téged iszonyu ur!
hogy vedd le róla a büntetést,
vedd le róla a rettenetes halált...

Akkor csak sirni tudsz, féregként
megalázva, égető vággyal a szivedben -
hogy becsaptad őt! együgyü bizalmán
hizlalva hitvány hiuságod s a tenger
időből egyetlen percet sem tudsz adni neki.

Istent majmoltál önhitt pöffeszkedő!
de a veszély óráján vinnyogó részvétnél
egyebed nincs. Mint hencegő cseléd, ki
távollévő urának szobáiban urnál kevélyebben
parancsol, - mint tettenért cseléd:
ugy sompolyogsz ki te is a sötétbe,
ha belép a házba igaz urad
a halál.