Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 12. szám

Babits Mihály: JUHÁSZ GYULA
(Egy Juhász-antológia előszava)

Vannak lakáscímek, amiket sohsem felejtünk el; s ezek közé nemcsak régi kedveseinké tartozik. Éppen olyan kitörölhetetlenül belénk vésődik az utca neve és a ház száma, ahol első fiatalságunk valamely meghitt barátja lakott valaha. Valaki, akivel közös célok és tervek kapcsolták össze indulásunkat, akinek lakását hosszú és heves viták után bátorságban megerősítve és hitben meggyarapodva hagytuk el, avval az érzéssel, hogy nem vagyunk egyedül a harcban. Nem csoda, ha még az utcanév is bűvös ige lett emlékezetünkben, és a házszám valóságos kabala.

Ilyen bűvös lakcím számomra a szegedi Ipar utca tizenhárom, noha már nagyon régen jártam ott, és összesen sem sokszor. Alacsony, régi ház volt, szürke kis udvarral, abban a városrészben, amelyet a nagy árvíz még meghagyott a régi Szegedből. Azóta már ez a maradék is eltűnt, s nagyszabású új építkezésnek adott helyet. Számomra azonban a régi ház még ma is áll, és örökre lebonthatatlan; itt élt barátom, Juhász Gyula, ide tért mindig vissza, szomorú életének nagy szakaszain át, ahol, gondolom, már az apja és nagyapja is éltek. S ámbár a halál néhány utcával odébb érte el, a felsőváros felé, egy másik és valamivel újabb házacskában, én csak ezt tudom látni körülötte, mintha a régit magával vitte volna az újba is, ahogy titokzatos módon magával vitte Szakolcára és Máramarosszigetre, és folyton gyérülő budapesti látogatásaira. Valahogy mintha lényéhez tartozott volna ez az ószegedi ház és egész szegényes környezete, le a Tiszapartig, a körtöltésig, sőt azon túl, a malmos Tápéig és a tanyákig.

Nem mintha tudatosan ragaszkodott volna hozzá, és nem iparkodott volna inkább szabadulni tőle. Egész életében számkivetettnek érezte magát, de legszámkivetettebb akkor volt, amikor otthon volt. Verseiből untság és elkeseredés beszél, teljes meztelenségében látja szegény és ósdi környezetét, nem szépít semmit, szürke borúban áll előtte minden, s költői álmai nem aranyozzák meg ezt a képet, azok az elérhetetlen, fényködös messzeségben járnak, valahol Indiákon, vagy Párizsban, vagy a hanyatló Róma aranyutcáin. Oda vágyott, mint Ovidius Tomiból; odavalónak tudta magát, s egyre erősebb kötelékekkel láncolta Szegedhez. A messzeség csak messzeség maradt, igazában elképzelni sem tudta, csak álmodott róla. Szeged és az Ipar utca azonban ő volt maga.

Alig van magyar költő, aki annyira azonosodott volna egy várossal, egy tájjal. Egészen bezárult ebbe a légkörbe, minden más vidékre ennek az egynek színeit vetítette, Szegedet képviselte, még mikor elvágyott is. Szenvedve szerette, mikor talán azt hitte, hogy legjobban gyűlöli: ahogy magunkat szeretjük és gyűlöljük egyszerre. Egy város és egy táj költője lett, vidéki költő, s egyre tudatosabban az. E vidéki végzet úgy nehezült rá, mint egy eredeti bűn, mely magában hordja büntetését, a mélabút és a fogyatékossági érzést. Mikor hajdan mint ifjú, lelkesítő és erőt adó kézfogással távoztam az Ipar utcai házból, nem gondoltam, hogy börtönt hagyok el, melyben a vidéki rabság és csüggedés életfogytiglani elítéltje ül. Ez kergette a kétségbeesésbe, s ez nyomta bélyegét költészetére is, mely nem olyan, mint a nagy, boldog dalnokoké, mindent átfogó, s egész világot bejáró. De bírja a titokzatos líraiság varázsát, amely egy hangba, egy jelzőbe érzelmi mélységeket tud sűríteni, s néha érthetetlenül szíven üt egy hanglejtéssel, egy alliterációval. Se nem hangos, se nem hatalmas, se nem hibátlan, és mégis olykor szívesebben nyúlunk érte a polcra, mint a nagyokért. Vidéki költészet, nem nagy skálájú, és szürke, mint a tanyai homok. De a homok fölrepül az érzelmek forró szelében, szállni tud, mint a felhő, s néha egy homokszem megcsillan, mint a gyémánt. Juhász verseiből nem könnyű választani, mert nem az egyes darabok tökéletessége a döntő őnála, hanem a homokszemek szállongása. Szinte azt mondhatnám, nem a legjobb versei a legjobbak, és hogy a költő jobb, mint a versei. A versek rövidek, könnyűek, édesek. A költő azonban nehéz lelkű és keserű.