Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · FIGYELŐ

Joó Tibor: ZRÍNYI MIKLÓS PRÓZAI MUNKÁI
A Magyar Szemle kiadása Markó Árpád gondozásában

A hadak útjának mondája jut eszünkbe, ha Zrínyi prózai munkáinak új kiadását kezünkbe vesszük. Csaba királyfi halott vitézei élén előszáguld az egekből, ha veszélyben a magyar, s megsegíti unokáit. De Csaba serege azóta is egyre szaporodik az elköltözött régi magyarokkal, s mint ahogy egykor Zrínyi előtt jelentek meg "magyar vitézeknek dicsőséggel földbe temetett csontjai és azok nagy lelkeinek umbrái, hogy ne hadnák alunni, mikor kévánná, sem henyélni, ha akarná is", hanem a nemzet védelmére tüzeljék, úgy száguld elő most Csaba seregéből maga Zrínyi, hogy halhatatlan és csorbíthatatlan fegyvereivel siessen nemzete segítségére. Ezek a fegyverek nem avultak el. Nem muzeális emlékek. Szavai, megállapításai, kívánalmai, tervei, céljai mintha csak mai sorshelyzetünkből, problémáinkból, feladatainkból fakadtak volna. S mindenekfelett: szakasztott úgy kell magyarnak lenni ma is, ahogy Zrínyi idejében, s ahogy ő maga is magyar volt. Szorongatott nemzet, mely elbátortalanodott, nem mer önmaga lenni, önmagához hű, és nem tulajdon erejére támaszkodni, holott meg volna az ereje, s nincs is más menekülése, csak az önmagához való hűség és a maga erejébe vetett bizodalom - ez volt Zrínyi korának magyarja, s ez a mai is. Meg akar-e maradni, akar-e élni a magyar nemzetként: ez volt akkor a kérdés, és ez ma is. A nemzet "őrlelkének" a szava ma sem lehet más, mint akkor volt. A Zrínyié. Amint lapozunk a könyvben, új és új megdöbbenés fog el, s tolul ajkunkra az elkoptatott frázis, hogy mily időszerű. De újra és újra el kell fognia bennünket a szégyennek és lelkifurdalásnak: él-e bennünk az a magyarság, az a hűség, az az elszántság és szilárd hit, mint Zrínyiben? Nem vagyunk-e kicsinyhitűek és bátortalanok? Nem érezzük-e túl nagy hatalomnak erőnkhöz a fátumot? Hiszen ő is tudta, hogy hazája éppen szerencsétlen csillag alatt áll. De bölcsen tudta, s nem panaszolta, hogy "ez a világi törvény": "sokáig volt dicsőséggel a szerencse felső kerekén a magyar fátum, ha most alábbszállott, nem szokatlan dolog történt rajta ebben a világban". De azt is tudta, hogy a szerencse asszony, s afelé fordul, aki serényen törekszik meghódítására. A szerencsét legyőzi és meghódítja a virtus, a vitézség. Él-e bennünk ez a kemény bizodalom erőnkben? Tudjuk-e Zrínyivel hetykén kiáltani: "Ad jobban az Isten, megsárgul a kalász!"?

Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a könyvnek a fontosságát. A Rónai-Horváth-féle kiadás negyven éve jelent meg, a könyvárusi forgalomból réges-régen eltűnt. Régebbi kiadásokról, melyek amúgy sem voltak teljesek, ne is beszéljünk. Azok bibliofilek ritkaságai. Zrínyi a nemzet szélesebb rétegeihez csak másodkézből jutott el. Zrínyi szövegeit a maguk egészében nem olvasták. Most Markó Árpád, a kitűnő hadtudományi író, és a Magyar Szemle, felelősséget érző kiadó vállalkoztak a hiány pótlására, s egy külsejében is Zrínyihez méltó kötetben nyújtják a magyar nemzet felé e valódi nemzetvezér szózatait. A kiadás e célhoz képest inkább a laikus olvasó, mint a tudományos kutató igényeit tekinti. Zrínyi iratait nem gyűjti össze teljes számban, csak a magyar nyelvű műveket és leveleket, a szövegközlés a könnyen olvashatóságot szolgálja, az apparátus a minimumra szorítkozik. Éppen ezért nem teszi feleslegessé a szigorúan tudományos célokat követő és végre valóban teljes Zrínyi-kiadást. Vállalt feladatát azonban szépen teljesíti. A legfontosabb, és Zrínyi szelleméről, problémáiról, törekvéseiről valóban teljes képet adó iratok itt együtt vannak, a legfontosabb és legjellemzőbb levelekkel együtt. Nagyon helyes, hogy a latin szövegrészeket lefordította a kiadó, bár itt lehetett volna több előismeretet is feltételezni az olvasóról. A tárgyi magyarázatok nem terjengősek, de még itt is lehetett volna egyiket-másikat elhagyni, hogy minél ritkábban akasszák meg a szövegek folyamatos olvasását. A folyamatosság elősegítésére ügyes megoldás volt az, hogy a hosszabb latin idézeteket hátul, jegyzetben adja a kiadás, a szövegben magyar fordításukat. A bevezetés is igyekszik csak a legfontosabb tájékoztatást nyújtani, Zrínyi életrajzát és jellemzését, egy kis korrajzot - ez lehetett volna a korszellem és az eszmetörténelem szempontjából talán szélesebb körű és általánosabb, bár kérdéses, hogy akkor nem duzzadt volna-e önálló tanulmánnyá, ami nem volt célja a kiadónak. Mindössze annyi megjegyzésünk lehet, hogy jobb lett volna egyetlen összefoglaló bevezetést írni, mint az egyes iratokat külön-külön is bevezetni. A könyv végén a Siralmas Panasz és a Ráday-emlékirat kérdését tárgyalja Markó Árpád külön tanulmányban, s Zrínyi szerzősége ellen foglal állást. Érvei meggyőzők, s ha e szigorúan szakszerű értekezés ebben a tekintetben meg is haladja a könyv általános jellegét, hasznos volt a kérdés ily alapos összegzése és az egyik álláspont részletes megindokolása. Bár ha magunk is osztjuk Markó felfogását a szerzőség kérdésében, jól tudjuk, hogy ezzel a kérdés nincs lezárva, bizonyára nem egy kutatót ösztönöz még vitára, s ha talán sohasem zárul le végérvényesen, annyi haszna mindenesetre meglesz, hogy az összehasonlító stílkritika kedvéért Zrínyi stílusa kimerítő vizsgálatban részesül. Ami nagyon is kívánatos volna.