Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · Szabó T. Attila: PÁLFFY JÁNOS EMLÉKEZÉSEINEK FELFEDEZÉSE ÉS KIADÁSA

Szabó T. Attila: PÁLFFY JÁNOS EMLÉKEZÉSEINEK FELFEDEZÉSE ÉS KIADÁSA
3.

Bármennyire különös, ekkor, munka közben fedeztem fel Pálffy János emlékiratát, és a sajtó alá rendezés munkája közben ismertem meg, már amennyire ez a történetíró számára egyáltalában lehetséges, Pálffyt, mint embert, politikust, és írót is. Mert addig, mint már előbb mondottam, csak a kéziratot magát ismertem. Ezt is szinte-szinte csak kívülről. Most már izgatott, kíváncsivá tett maga az ember, az író is. E kíváncsiság kielégítése egyáltalában nem volt könnyű feladat. Előttem állott ugyan Pálffynak kiadandó művében egyik legváltozatosabb, legszínesebb, lelke legmélyére villantó írói alkotása, de külső életéről, mert azért mégiscsak sokmindent megmagyaráz, semmit sem tudtam. Jakab Elek egyik hírlapi közleményében egy futó életrajzi vázlatot, Szinnyeiben alig másfél hasábnyi közlést, a többi közkézen forgó lexikonban, családtörténeti és másfajta forrásban még annyit sem találtam. Később, saját kutatásaim nyomán még e kevés közül is sok tévesnek bizonyult.

A kíváncsiság miatt, meg a vállalt feladat alapos elvégzése érdekében kutatómunkába kellett kezdenem. Az Erdélyi Múzeum levéltárában Kelemen Lajos útmutatása nyomán gr. Mikó Imre írói levelezésanyagában két jelentős Pálffy levélre akadtam. Mindkettőt a halált közeledni érző Pálffy írta. [*] E két levél tehát élete utolsó napjának sötétségébe világított bele. Más levéltári anyagra nem akadtam, mert bár a Tarcsafalvi Pálffy család levéltára az Erdélyi Múzeumban van, szerencsétlenségre ez éppen egy másik ág levéltára, nem azé, amelyből az emlékíró Pálffy János származott. Élete többi részéről, melyről akkor még a semminél csak valamivel többet tudtam, más forrásokból kellett adatokat szereznem. Az Emlékezések jegyzetanyagának fárasztóan feleslegesnek látszó irodalmi utalásait a hozzáértő előtt (különben ezek csak az ilyen számára készültek!) megvilágítják, hogy mennyi könyvet, folyóiratot, napilapot és más forrást kellett végigforgatnom, míg Pálffy egész közéleti szerepét és írói munkásságát úgy-ahogy tisztáztam. A szöveget itt-ott kísérő néhány soros lapalji jegyzetek, melyeken az olvasó szeme sokszor unottan fut át, nemegyszer órák munkáját kívánták meg. Ne is beszéljünk a jegyzetanyaghoz csatlakozó személyi adatokról; itt egy-egy szereplőre vonatkozólag tömör formában, nemegyszer egy-két sorban minden szükségest el kellett mondanom, amire az avatatlan olvasó is kíváncsi lehet.

A magam mentségére el kell mondanom még egy dolgot. Én úgy szerettem volna közölni Pálffy emlékezéseit, ahogy van, minden kihagyás nélkül. Munka közben, a többszöri elolvasás során olyan nagynak láttam az írót, olyan érdekesnek mondanivalóit, hogy egy sort sem hagytam volna el belőle. Lehet ezt a szaktudomány területén forgolódó ember rosszul értelmezett kegyeletének látni, de lehet egészen más szempontból elfogadható, sőt egyedül helyes álláspontnak is tartani. Pálffy az emlékirat-formában a visszaemlékezések megírásakor a számára legmegfelelőbb műformát választotta. Azért mondom, hogy a legmegfelelőbbet, mert amint az emlékiratból látszik, neki nem az események időrendi leírásához (az év- és napjelzésekben néha téved)!), hanem inkább a jellemző helyzetek drámai erejű felvázolásához volt különös tehetsége. E tekintetben klasszikus, és egyben modern. Nem apró részleteken pepecsel, hanem hatalmas színfoltokban vázolja a helyzetet, egy-egy cselekedettel, ellesett szándékkal, egy-egy hamis mozdulat megöl előránduló jellemvillanással állít elénk embereket, pártokat és eseményeket. Aki ilyenhez mer fogni, aki ezt meg meri kísérelni, talán a legnehezebb történetírói feladatra vállalkozik. De kétségtelen az is, hogy egy ilyen emlékiratban minden jellemzett személy egy-egy külön egyéniséget jelent: a sokrétű, a bonyolult éppen úgy, mint az egyszerű, a fakó egyéniség. A nagy emberek csak a kor legjellegzetesebb vonásait mutatják: hibáikban és erényeikben a kor ember-erdejének csak legkiugróbb faóriásait ismerjük meg. Az erdőt magát a kisebb fák sok-sok százezre is alkotja. Mennyivel inkább igaz mindez egy olyan rendkívül éles ítéletű író művével kapcsolatban, mint amilyen Pálffyé is. Az egyes korok jellemzésének az a módja, amelyet Pálffy sikeresen kísérelt meg, természetszerűleg jelentőséget ad minden egyes jellemzett alaknak még akkor is, ha a jellemzés semmitmondó, üres. Jelentheti ez az írónak a jellemzett személlyel szemben való közömbösségét, vagy jellemzőerejének és kedvének pillanatnyi ellanyhulását is. De mindenképpen jellemző. Legalább rá feltétlenül az. Az ilyen emlékiratok közlése alkalmával nem lehet tehát az érdekesség külső szempontját vagy más, ugyancsak külsődleges nézőpontot alkalmazva egy-egy jellemzettet kihagyni, mert ezzel nemcsak a kor képéből hull ki egy-egy jellegzetes vonás, de hamis képet kapunk arról az írói szellemről (amilyen pl. Pálffy is!), mely az általa leírt szereplők jellemzésében olyan gondosan, annyira éppen az utókorra, és nem az ő jelenére, korára nézve jár el. Az, ahogyan Pálffy nehány sorban találóan jellemzi pl. a kihagyottak közül a fiatal Gyulait, ahogy csak néhány semmitmondó szót ír Kriza Jánosról (akkor, mikor a Vadrózsák még meg sem jelent!), futó megjegyzésnél, száraz adatnál egyebet nem ad a kor nem egy névtelenjéről - mindaz kort, körülményeket és írót egyaránt jellemez. Ezért sajnálhatjuk azt, hogy e gyakran pompás kis jellemzések, e sokszor semmitmondó sorok (hatvanegynehány szereplőről!) meg nem jelentek. Lehet, hogy mivel ezek közül egyik-másik kimaradt, ezzel maga az írói mű nyert szépségben, kifogástalanságban, de feltétlenül hiányos az a kép, amelyet az íróról, a korról, a történet kicsi és nagy szereplőiről nyerünk. Feltehető tehát, nem rajtam múlott az, hogy az itt kifejtett szempont a kiadás sajtó alá rendezésében nem érvényesülhetett. Pedig mikor lehet még egyszer egy teljes Pálffy-kiadást remélni?!

Nemcsak ezek a szempontok sürgették Pálffy teljes kiadását, hanem az is, hogy a kézirat maga már csonka volt. Pálffy az egyes szereplőkről betűsorban kezdett írni. Úgy kell lenni, hogy mielőtt hozzákezdett munkája megírásához, jegyzéket készített azok nevéről, akik az emlékiratban majd szerepelnek. A névsor, mint minden névsor, természetesen hiányos volt; innen van az, hogy az író később, amikor a jellemzéseket megírta, a betűsorban előbb kívánkozó neveket hátrább, amikor eszébe jutottak, toldotta be, illetőleg a szereplőket ott jellemezte. Sokan kifogásolták és külsődlegesnek tartották a jellemzések ilyen elrendezését. Magam is csodálkoztam eleinte rajta, de később rájöttem, hogy lehetetlenséget kívántunk volna Pálffytól, ha jelentőség szempontjából akartuk volna elrendeztetni vele a jellemzetteket. Az egyes jellemzésekben ugyanis olyan drámai erejű, olyan mélyből feltörő sorok vannak, hogy aki a stílus és az író lelkivilágának kapcsolatáról csak valamit is tud, azonnal megérzi, hogy egy-egy ilyen jellemzés alkalmával Pálffy lelkében milyen harc tombolt, hogy az emlékek, gondolatok, érzések, az ellen- és rokonszenv, a gyűlölet, vonzalom, meg sok más nemes meg nemtelen indulat milyen vad, teremtő kavargásából született meg és öltött szoborszerűen tökéletes formát egy-egy olyan jellemzés, mint amilyen pl. a Batthyányé, a Kossuthé, vagy a Görgeyé. Lehetetlenséget kívánnánk Pálffytól, ha azt óhajtanók, hogy bár előbb a legnagyobbakat írta volna meg, mert akkor legalább ezeket, a legérdekesebbeket el tudta volna végezni. [*] Kár volt tehát a halál könyörtelensége mellé más szempontok kérlelhetetlenségének is társul szegődnie, hogy a csonkán maradt kézirat szövegéből további, bármilyen kismérvű kihagyással Pálffy munkáját a magyar emlékiratok sorába csak csonkán, hiányosan helyezhessük be.

Most pedig el kell még mondanom valami olyat, ami az ilyen szürke filológiai munka apró izgalmaira is rávilágít. Mikor az emlékirat sajtó alá rendezésén dolgoztam, sokszor egészen megbabonázott egy-egy jellemzés. Ilyenkor boldogot-boldogtalant előkaptam, hogy egy-egy hátborzongatóan szép részletet felolvassak neki. Egy alkalommal házigazdámnak épp a Görgeyről szóló emlékezést olvastam, mikor jelenlevő anyósa azt mondotta, hogy ő azt ismeri. Szörnyen meglepett a dolog, hiszen tudtam, hogy Pálffy kézirata az Erdélyi Múzeum kézirattárából jónéhány évtizede ki nem kerülhetett, tehát azt szakembereken kívül más nemigen olvashatta. A tisztes korú hölgy azonban váltig erősítgette, hogy ő nehány évvel előbb, talán az Udvarhely megyei Bencéden, kinél, kinél nem, nem emlékezett reá, olvasta ezen jellemzéseket. Minthogy Bencéden van éppen a Pálffy János kihalt ágának leányágon tovább öröklődő egyik birtoktöredéke, feltehető volt, hogy fennmaradt Pálffy hagyatékának, esetleg az Emlékezések első fogalmazásának, sőt talán folytatásának példánya. Elképzelhető, hogy milyen lázba hozott ez engem. Ugyanilyen láz fogta el Kelemen Lajost is. Őt sem hagyta nyugodni a dolog. Azonnal leült, és írt Bencédre, a Pálffy örökösök egyikének, előadva neki a dolgot. Amíg a válasz kissé késett, addig elénk rajzolódott a csalóka kép Pálffy lappangó, de most előkerülő kéziratairól és levelezéséről. A megérkező levél azonban egyelőre semmivé tette ezt a képzelgést. Azért mondom reménykedve, hogy egyelőre, mert Pálffy Emlékezéseinek és más műveinek kézirati hagyatéka alighanem lappang még valahol. De ha a kéziratok valaha megkerülnek, ezek is beletartoznak majd az újabbkori magyar történeti források legjelentősebbjeinek sorába.

 

[*] Csak az Emlékezések megjelenése után akadtam más irányú levéltári kutatások közben az Erdélyi Múzeum br. Wesselényi-levéltárában egy ismeretlen Pálffy levélre. E három levélen kívül többet nem ismerünk.

[*] Pálffy, mint előbb is jeleztem, már Emlékezéseinek megkezdésekor súlyos tüdőbajos volt. E betegség akadályozta meg őt abban, hogy a 240 (tulajdonképpen az eltévesztett számozás miatt 241) jellemzés megírását Lónyai Gábor még felírt neve után is folytassa.