Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 6. szám · / · FIGYELŐ

TAKÁTS GYULA: MADÁR
Ambrózy Ágoston versei

Öntudatos költő, csak nem minden versén érzik az eltökéltség, a tájékozódás s az alkalmazkodás. S épp ez a kereső, mutáló hang, nemes igényesség és lírai "öntudat" az, ami érdekes ízt ad Ambrózy első verskötetének. A széphez még kissé programszerűen nyúl, mint címversében is:

"Én építő vagyok, ki építette
magának zárt és ízes ön-világát.
Én élő vagyok, nem fabáb, kóc, lárva.
Látványaim bennem fakadnak és
lelkem
velem nőtt szervesen..."

Pedig Ambrózy költészetének egyéni ízeit ugyancsak könnyű megtalálni. Még pedig azon verseiben, ahol a szőlős zempléni tájról s a "régi házról" beszél. E verseiben képei melegséggel, ihlettel telnek meg s hangja egyszerű és tiszta lesz, mint az őszi verőben a pásztorok-vigyázta szüreti szőlőskert tája, melyet egy remek leíró versben örökít meg.

"Ki tudja már ki kiáltoz?...
Hangok és visszhangok kelnek egyre,
a pásztor szól, a hegyek felelnek.
A hegység kérdez és pásztor felel...
Ebédidőn így beszélgetnek mindég
a hegyek és az emberek."

E verseiben elhagyja a fiatal költők túlburjánzó, képdzsungelbe vesző szertelensége s a képek szimbolizmussal is nehezített túlkomplikáltsága, melyre még erősen hajlamos:

"A hajnal arcán száj az ablak.
Opálos hajnal, hűs, nyitott száj!"

vagy:

"Apám olvas: kopasz fejét belengi
a gondolat bozontos üstöke."

vagy: "forró percek prizmáin keresztül" stb.

Azok igazi versei, melyekben a családi hagyomány íze, Weöres szerint "az ősök szokása éled". Amikor verse nem gyökértelenül leng a zsúr-romantika és polgári szellemesség szálain, hanem a költő lelki, ősi talajába gyökerezik. Ilyenkor lobban föl benne az ősi ház gyerekes, büszkélkedő idézgetése, a vidéki vasárnapok francis-jammesi békéje:

"Hegyek kopott díványán fáradt
erdők hevernek,
ebéd után pípálnak párázó őszi
kertek...
Szakállas szíves bácsik csillagtüzeknél ízes
tömjénszivarra gyujtnak. Arcuk
kicsi szakállas, szíves..."

E verseiben fogadja atyjává a zempléni szőlőshegyet, s anyjává "a kontyba fésült, zsindelyhajú házat" s idézi rossz rímeivel "uram bátyámékat", "szépanyámékat" s érezzük, hogy "boldog, szárnyas kézzel" írja verseit. Általában ütemes, trochaikus versei is jobbak, ezekben a versekben nagyszerűen táncol a gondolat s üdén csillog a kék is:

"Eső után hasad a kék,
meztelenül ragyog az ég,
magam is rímet ragadok,
vidám vagyok, költő vagyok,
a termékeny világ felett
szívet s ceruzát hegyezek..."

Viszont időmértékes versei sokszor hosszú szóáradatba fúlnak, szinte céltalanul zakatol a hexameter pl. a "Bolyongások Vénus-szal" versében s rímtelen fárasztó jambusai a "Fantasztikus táj", "Még fantasztikusabb táj" és "Kép és költő" vég nélküli verseiben. Több költeményében pedig a jambust túl önkényesen tördeli kurta sorokká, melyben a ritmusnak kifejező-ereje veszít. Ambrózy kötete, bár benne vers és vers között nagy értékingadozásokat lelünk, mégis nagyszerű, biztató.