Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 6. szám · / · FIGYELŐ

JANKOVICH FERENC: SZAKADÉK
Szabó Pál regénye - Mefhosz

Olyan Szabó Pálnak ez a regénye, mintha egy életregény első része volna, szinte várjuk a folytatást. Egy feltörekvő paraszt a hőse: ahogyan az a gyermekkor, a háború, majd a forradalom viszontagságain átvergődve felnő s nagy próbák és küzdelmek árán eljut önmagáig. Itt ér véget a regény, ahol a megtalált élet kezdődik. Kitűnő első része lehetne a könyv egy regényciklusnak.

A tárgy maga régi és irodalmilag sem éppen érintetlen: a szakadék, előre sejthetőleg, a falu népe és a falu intelligenciája között fog fölmeredni; igen, a háború és a forradalom után - a regény legvégén - tátong föl hirtelen egész váratlanul, mint ahogyan a szakadékok hasadni szoktak. És csak itt, a regény végén tűnik fel, az is, ami a szakadékon túl van: a falusi középosztály. Bennünket, nyíltan bevallhatjuk, inkább az innenső oldal érdekelt a regényben, a túlsóról nem tudunk meg semmi újat. De emitt aztán megdöbbentően otthonos az író; a faluról, erről az irodalmi ősbanalitásról kifogyhatatlan sok szépet, újat s elgondolkodtatót tud mondani. Nem a falu társadalmi helyzetéről, ahogy a falusi regényekben szokás, hanem a falu történelmi szerepéről és hivatottságáról, ami szintén már a könyökünkön jön ki, hanem ezeknél sokkal jellemzőbb és maradandóbb dolgokról: a sírásásról és a dögtemetésről, emberekről és állatokról, gyerekekről és öregekről, a dudás mócokról, a dagasztás közben kopogó kisteknő vallomásairól, a szapulásról (nem városi értelemben!), a kaszálásról, egy viharról, - mindarról, ami jó egy ideje tart már a faluban s ha jól megy, el fog tartani még vagy ezer évig, hogy mindig újat, hátborzongatóan találót, emberit lehessen róla mondani. A falu, az örök rejtély, állandó és kimeríthetetlen; az irodalom változik. Népies romantika, naturalizmus, realizmus nyomon követhetik felforgathatják egymást, a falu, az ihlető, áll csaknem változatlanul s még mindig megközelíthetetlenül. Ezt a változatlan falut csak megélni lehet, megírni alig. Még talán az írhatja meg leginkább - az irodalmiság torzításai nélkül -, aki maga is automatikusan benn él, úgy, mint más az irodalomban.

Nos, Szabó Pálnál éppen erről van szó. Amit ez az író a falu népéről, erről a derengő öntudatú, ösztönös közösségről, amit át- meg átlángol a lélek, a szokás, az erkölcs egy világa, elmond: azt valóban csak ő mondhatja el, az, aki magát írván a népet írja. S milyen különös! Olvasom a regényt s egy pillanatra sem érzem, hogy Szabó Pál alkot, még a tudat alatt sem szerepel az irodalmiság, noha eközben nyilvánvalóan látom, tapasztalom, hogy Szabó Pál íróságában milyen meggyőzően jelentkezik a tárgy és stílus összhangja. Szabó Pál egyszerűen elmond, de ebben az elmondásban sokszor több van, mint némely analitikus papírregény agyafúrt irodalmi igényeiben: az élmény mágnes ereje cirkál a mondatokban s ragadja mellen az olvasót. Egy meleg és kérges tenyér, megható, mint Rodin Main créatrice-e, tartja s emeli közelibb vizsgálat látókörébe a falut, szemünk előtt hántja le róla a külső kérgeket s amit közben a figyelő s emlékező szem észlel, azt az író leplezetlenül elmondja. S mintha nem is másnak, csak magának mondaná: nem nagyon keresgéli a formát, a szavakat, a babra szerkesztést, nem törekszik a finomságokra, egyáltalán: külső gondok kevésbé izgatják. De olykor, egy-egy seb bűzére, megreszket ez a kéz; egy gyógyító gondolat - s az író erélyesen mozdít az anyagán, érdes és kicsit talán merev ujjmozdulatokkal, mint ahogyan a legendás kovács kapta le a betegek szeméről bicskával a hályogot. S megkapó szépségek, leheletnyi finomságok tünedeznek elénk egyszerre, egy mozdulatban, egy leírásban, egy rövidke jellemzésben, ami így ér véget: Hát ilyen ember vót az a Sodró Ács Lajos. S már gördül is tovább a regény.

Szabó Pál nem vérbeli realista, ez már abból is kitűnik, hogy regénye cselekményének nincs a valóságtól dermedtre kötözött szerkezete, tervszerűen korlátolt kifejlődése, nincs meg a realistákra oly jellemző, végigtapintható testi építménye. Szabó Pál inkább analitikus hajlamú, szemlélődő mesélő, gondolkodó és elmélkedő, könnyen álmodozó is: tehát elmélyülésre és szárnyalásra - a prózaírás e két döntő tulajdonságára - egyaránt van készsége. Hőse látomásait a gyümölcsösben, a dögkertben egészen modern eszközökkel érzékelteti s idézhetnénk még számos ilyen helyet, a regény kimagasló részeit. Stílusa még kemény, bár férfiasan szűkszavú, tiszta és zamatos stílus, - nem úgy tiszta, mint a realistáknál: szárazon csörögve és nem úgy ízes, mint a naturalistáknál: önmagáért. Tisztaságában a gondolatok füzére csillog sokhelyütt; és zamatos, mert a fogalom Szabó Pál kifejezésében a legkeresetlenebbül kapja magára nyelvi ruháját, a népi nyelvkincs gazdag készletéből rántva elő a szavakat. Olykor szerencsésebb helyeken, szárnyra kap e stílus: és lebegővé válik, teljesen átszellemül az anyag. Egyik legkellemesebb meglepetése a könyvnek ez: vannak részei, eltalált leíró-elemző részek, amelyekben az író magasan a valóság fölé emelkedik és többet ad, mint táj- és népfestő realizmust. E ponton, stílusa fejlődése és nemesedése útján talán megtalálhatja az utat Szabó Pál arra, hogy végleg kitörjön a realizmus mégiscsak sivár börtönéből.

Könnyen jellemez, alakjai élnek. Szabó Pál alakjai nem szenvedélyes, féktelen parasztok (bár minden okuk megvolna rá, hogy azok legyenek), hanem higgadtak és jövőnek fordított arccal, gondolkodva pusztulók. Magyarok. Csakhogy Szabó Pál optimista: a bukás itt sohasem történik hiába, - az elesett apa föltápászkodik fiában. Silány vigasz: hiszen a falu adott körülményei között csaknem mindenkinek el kell esnie. Helyesírásában fölösleges és zavaró elemek vannak: így az interkalált j-ék (kijé, hijába) és az asszimilációs diftongusok (bejjebb) alkalmazása, hogy többet ne mondjunk. Semmi értelme ennek: ez a helyesírás sem nem helyesebb, mint az általános ortográfia, sem nem eredeti.