Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám

BERNÁTH AURÉL: SZINYEI MAJÁLISÁRÓL [+]

A műalkotások ugyanúgy elemei a nemzet sajátos alkatának mint történelmének politikai eseményei. A nemzet önmagáról formált tudatát egyes valóban közkinccsé vált műalkotások, gondolatok, szellemi tények is alakítják.

A műértőkön kívül néha egészen széles néprétegeket varázslatában tart egy-egy mű, s úgy a művészetet ismertető tudományos kiadványok, mint a varrógépek fölé akasztott színes levelezőlapok is bizonyságai annak, hogy közmegegyezés történt arra vonatkozólag, hogy a nemzet valamit közkinccsé avatott.

Új nemzedékek jönnek más életideálokkal, s a képnek újra meg újra felelnie kell. Az a feszültség, ami az eljövendő nemzedékek és a kép szellemisége közt mutatkozik, termékenyítő erővé válik, s a kép formába zárt örök arca új szépségben merül fel utódainknak. Egyre gazdagabb következtetéseket tudunk levonni belőle. A rajta és általa csiszolódott ízlésünk és felismeréseink által nemcsak önmagunk vágyait ismerjük meg jobban, de viszonylatainak is más kultúrközösségekhez.

A szellem önmegismerésének nem lehet elég útja és módja. Nem lehet elég sok támpontunk ahhoz, hogy megmérhessük, kik vagyunk igazán.

Érdekes volna látni, hogy miként szervesedik bele egy műremek a nemzet életébe. Amint fokozatosan, - közvetett vagy közvetlen úton, válás folytán értéke mind becsesebb lesz lelkünkben és mind kevésbé tudjuk elképzelni nélküle életünket.

Ha a kultúránkra, tehát öntudatunkra eszmélünk, ha gondolataink végigsiklanak azokon a háromszögelési pontokon, mellyel egy nemzet magát felmérheti, az elvillódzó alakok, jelenetek és megkövült eszmények és képek sora közt ott van a Majális is. Ízleljük a különböző nemű és jellegű emlékek változatos sorát. Kihallgathatjuk a soktémájú beszédet, - állást foglalunk, bíráljuk őket, kiemelünk, majd ismét elnyomni óhajtunk egyeseket, egyéni adottságaink szerint. El akarunk jutni valahová, s mindig döntenünk kell valami felől. S annál biztosabban határozunk, annál jobban tudjuk a lényünknek legmegfelelőbb döntést hozni, minél inkább formált öntudat irányít bennünket.

A kép éppúgy részt kér a nemzet öntudatának kialakításában, mint valamely történelmi esemény.

Érdemes követni az ily kép fényét, szépségének munkáját, ami át meg áthat embert, s meg-megújulva, átváltozva belenő egy nemzet és az európai közösség szellemszövetébe. Örökös körforgás, termékenyítés, átváltozás a sorsa. Mint ahogy a kimondott szó tettre váltódik és végátváltozás a sorsa. Mint ahogy a kimondott szó tettre váltódik és vég nélkül tovább munkál, - úgy ez a hangtalan fényáradat, ami ily képből özönlik, állandó intő, ösztönző, felemelő szuggesztió lesz, ami közöttünk és bennünk tovaáramlik.

Elgondolkoztat, hogy múzeumunkban miért látom a Majálist olyan állócsillagszerű jelenségnek, s még a legjobbak közt is miért van neki külön rangja? Miért van az, hogy festői kiválóságának elismerésén túl ezt a képet meleg szívek veszik körül?

Úgy látom, ahhoz hogy egy kép a kvalitáson túl még reprezentatív szerepet is be tudjon tölteni, többnek kell lennie, mint amit dicsérő jelzőkkel egyszerűen kimeríthetnénk. Meg szeretném tehát keresni és mutatni a páratlanságának, - az unicum-voltának ismertetőjeleit, hogy igazi ismeretéhez közelebb jussunk. A Majálisnál u. i. nemcsak arról van szó, hogy ilyen vagy olyan jó kép, mely ezt és ezt az érzelemterületet tartja megszállva. Itt már arról is beszélhetünk, hogy egy nemzet kiválasztotta reprezentatív követének, tehát szelleme jellegzetes letéteményesének.

A reprezentáció fogalma magába zárja az erősön, a formabiztoson túl egy bizonyos és sajátságos íz jelenlétét. Egy nemzet idegenbe követének oly embert igyekszik kiküldeni, aki a magabiztosságon kívül az egyéniség valamilyen utánozhatatlan virágával is rendelkezik.

Elnézem a Majálist, s ilyenfajta mivoltának ismertetőjeleit keresgélem. Elcsodálkozom nyugodt fölényén, s igénytelenségének éles fegyverén, mellyel könnyedén tönkreteszi az ágálót, a bombasztikust, s a kancsal szemű epekedőt, s mindahány álarcban csak képek meg tudnak jelenni. Helye a múzeumunkban egy szerény trón, ahonnan minden feltűnés nélkül uralkodik. Térdre kényszeríti a környezetében lévő ál nagystílus utánzókat, a fáradt akadémikusokat, s hallom, ahogy a parlagi naturalistákhoz beszél az érzékeny természetlátásról.

Legelőbb ez a reprezentatív megjelenése tűnik fel nekem. Csodálom a Majálist ezért az ünnepélyességért. Ma, mikor a festészet szabadabban gondolkozik bizonyos kérdésekről, s nincs annyira a naturalizmusnak, mint elvnek terrorja alatt, szinte már érzékelni se tudjuk, mily nagy elkülönülést jelentett ez a magatartás a Majális korában. A reneszánsz és barokk képek ünnepélyességének szinte kánonja volt. A kép akkor ott kezdődött; s a leggyengébb reneszánsz vagy barokk mesternek is biztos érzéke volt eziránt. A szigorú elrendezés és nem utolsó sorban magának a stílusnak csak a lényegre törő természetábrázolása voltak ehhez a főtényezők. S még ma is, azok a festők, akik e nagyok szellemi örökét variálják, játszva lesznek ünnepélyesek, holott a festői tartalom már rég elsikkadt kezeik közül.

A Majális azonban, - bármennyire nehéz is őt kielégítően osztályozni, - a naturalizmus-impresszionizmusnak volt a leszármazottja, illetve adlátusa, tehát egy oly festői elvnek, mely az ünnepélyességet, ezt a tiszteletreméltó kellékét a festészetnek, nemcsak hogy nem helyeselte de egyenesen meg is vetette.

A Majális nem volt engedelmes gyermeke a naturalizmusnak. Volt annyi bátorsága, hogy se naturalista, se impresszionista ne legyen, illetve oly ragyogásba emelte fel, az ott tanultakat, hogy az csak bámulhatott utána. És így született az ünnepélyessége. De ezt úgy érte el, hogy a festészeten semmi csorba nem esett, tehát nem fakult el a természetlátása, s nem lett sematikus az ábrázolása. Szóval úgy festett ahogy illik.

De maga az ünnepélyesség még nem adna a Majálisnak ekkora reprezentációs képességet. Sok ünnepélyes kép van ott a környezetében és még sem azok uralkodnak. Miért? Mert fakó a világuk. Mert természetlátásuk nem volt eredeti.

Tehát a festészet mégis annyit jelent, mint festeni: azaz életet adni, formálni. Tehát mégis csak ott kell keresnünk a választ, hogy ez a természetábrázolás milyen hőfokú, milyen kvalitású.

Mikor azt mondtam, hogy ragyogásba emelte fel a naturalizmusban tanultakat, azzal azt próbáltam kifejezni, hogy az ábrázolásnak egy egészen rendkívüli átköltése sikerült Szinyeinek. És ha ezzel nem is akart a naturalizmus ideológiájára csapás mérni, de olyat mutatott meg, ami nagyrészt abból hiányzott, mert azok a festők lazán értelmezték a feladatot. Lefesteni valamit nagyon könnyű dolog, de az igazi festészet a tárgy átlényegítését jelenti. A világnak az ábrázolás útján más síkra kell helyeződnie: a szellem síkjára. Le kell vetnie a földi ruháját, még akkor is, - és ez itt paradoxonnak fog hangzani - ha a festő optikailag a valóság teljességéhez ragaszkodik is, mint a naturalizmusban. Mágiát kell neki űznie, mint ahogyan egy szonett-sor dallá változik.

A naturalizmusnak ez a félreértelmezése okozta a művészettörténet egyik különös tragédiáját. Kivált a naturalizmus másik válfajának divatja idején: az impresszionizmus korának, ahol ez a féligazság kibővült azzal, hogy a festészetnek most meg kell keresnie az emberi szem látásának megfelelő kifejezési módot. Ekkor kezdett felhangzani az a vezényszó, hogy a festészet látni tanít. Persze igazságot is rejtettek ezek a jelszavak. A baj csak ott volt, hogy az igaz ábrázolás nagy keresésében a képek elfelejtettek röpülni, s maradtak olyan földön topogó és számunkra mind unalmasabbá váló készítmények, amelyeknek a festészet igazi célkitűzéséhez édeskevés közük van. Maga a köztudat is úgy megfertőződött, s az igények, - helyes szellemi vezetés híján - úgy lecsökkentek, a festészet oly bárki munkája lett, hogy a naturalizmus lassanként fotográfizmussá vált.

A Majális ebből a zűrzavarból csillagként ragyog ki. A legnagyobb festészeti erény hordozója. Naturalista volt, de helyes módon! Azoknak, akik kortörténeti szemmel is érzékelik ezt a jelenséget, dupla öröm ezt a képet látni, mert e tekintetben forradalmi.

A Majális a festészet tiszta légkörébe burkolt költészet. A világban való gyönyörködésének átszellemítő tisztasága, elragadóan természetes ünnepélyességgé válik. Ez a keresetlen ünnepélyesség emeli sok nagy kortársa fölé. Túlragyog rajtuk, mert amíg azok sokszor a lefestés útveszőjében eltévedtek, addig Szinyei égi szférába akart eljutni.

*

Ahhoz, hogy a Majális ezt a trónt elfoglalhassa, legalábbis ezekkel az erényekkel kellett rendelkeznie. De ahhoz, hogy a szívekbe így beiktatódjon, még más varázserőkre is szüksége volt.

Azt látom, - ha egy kevés művészettörténeti visszapillantást engedek meg magamnak, - hogy úgy nemzeteknek, mint koroknak vannak ilyen kiváltságos képei. Olyanokról beszélek persze, melyek nemcsak a tömegek sokszor festészetellenes, irodalmi igényű beállítottsága, érzelgőssége, vagy alacsony rendű tárgyi érdekeltség által jutott a szívekbe. Hanem olyanokról, melyek úgy az értőkön, mint a tömegen egyaránt uralkodni tudnak. Néha egyes festők egész munkássága élvez ilyen tiszteletet, néha - és legtöbbször - csak egyes képek. Különböző korokon keresztül majdnem egyenletes virulással ragyognak ezek a művek, melyek örök emberi és hangulati tartalmukon kívül ontják magukból ezt a meghatározhatatlan egyéni bájt és egyedülvalóságot.

Talán Raffael volt az egyetlen festő, akinek nemcsak egy-egy képe, hanem jóformán egész oeuvreje ilyen - mondhatnám - értéken felüli megbecsülést élvezett. Bár a kortársak Raffaelről formált ítélete Michelangelo javára mind máig helytálló, Raffael mégis egész a múlt század közepéig megtartotta tündöklő trónját, mert műveinek festészeti értékén felül, sajátságosan ellenállhatatlan varázsereje van. És tovább menve éppen Raffael példájával, ha ez a hovatovább egy évszázada tartó elkedvetlenedés vele szemben nagyjából ma is fennáll, mégsem az ő varázsereje tört meg. Az a fogalom és íz, amit mi Raffael néven azonosítva szívünkbe zártunk, hiszem, hogy örökre fennmarad, amíg a földön képet festeni és nézni fognak az emberek.

Az olasz művészetben Giorgione: Koncert c. képe élvez még ilyen megkülönböztetést. A franciáknál már az avignoni Pietá-val kezdhetném, aztán ott van Watteau: Gilles-e, vagy Boucher: Dianá-ja, le Nain: Parasztcsalád-ja, Chardin több képe, Millet: Angelus-a, több Corot kép, Manet: Olympiá-ja, egy-két Renoir kép, s nálunk a Majális, - melyek ilyen kivételes megbecsülésben részesülnek.

Előrebocsátom, hogy ezzel az önkényes osztályozással azért hoztam közös családba ezeket a képeket, mert ezek az "értőktől - a varrógépekig" vonalat egyforma intenzivitással tudták megszállni.

Mi tette ezeket a képeket az értékükön túl is ennyi ember számára felejthetetlenné és kedvessé?

Szeretnék arra a közös sajátságukra rátapintani, ami őket rokonná teszi, korok, stílusok, és egyéb tényezők dacára.

Tulajdonképpen egyfajta emberi alkatot, mint közös, művészetet tápláló tartalmi tényezőt mutatok itt be, amivel azt hiszem Szinyei jellemzéséhez, s főleg a Majális sikerének megvilágításához is hozzájárulhatok.

Úgy látom, hogy a gyengéd, de mégis férfias báj a közös jellemvonásuk ezeknek a képeknek. Valami olyan optimista életfelfogás, derű és kedves mélység ez, ami szíveket tud nyitni.

Ezek a képek ritka és örök emberi tartalmat őriznek magukban, mely stílusokon, korokon felül mindig kiragyog, s külön fénnyel telíti meg a nézőjét. Minden egyéb festői tartalmon túl, problémákon felül ott ragyog ez a kedves vonás, ami a szív derűje.

Ez a ritka emberi beállítottság előszeretettel fordul a nyugodt és harmonikus élet dicsérete felé, nem keresi a súlyos problémákat, de még a legkisebb feladat is üde, vonzó és behízelgő lesz általa.

Ha végig pillantok képzeletben az említett képeken, látom szinte a formálás munkáját, azt a gyengéd szeretetet, mellyel egyes részleteket életre tapintanak, ahogy eltűnődnek egyes formákon. Mintha hamvas barack tapintása lenne ez. Gyengédek és mégis erősek, teltek, de nem túlságosan feszülnek.

Olyan ez a festés, mint egy meleg emberi orgánum, mely áthangolja a szavakat a léleknek ezen a különös hangfogóján, miáltal a kimondott szó az értelem és a szív kamráiban egyidőben rezonál.

Nagy emberi tulajdonságokat rejtenek ezek a képek. Érzékenységük nem érzékenykedés, gyengédségük nem gyengeség. Valami arany középutat jelentenek a kiegyenlítődés megbékéltségét. Nem járnak izgalmas utakon, a végleteket nem ostromolják, de az a hely amit elfoglalnak, olyan révet jelent, ahol szívesen üdül a lélek.

Megbékéltségük nem jelenti az önelégültséget, de nyugtalanságuk elsimul az első szóra, mert nem hányódnak ellentétek között. A lélek arányainak olyan kerekdedsége ez, mely nyugalmi állapotot tud teremteni minden megnyilatkozásukban. "Genug ist nicht genug." Nem az ő versük, de műveik előtt a fellebbezésnek el kell hallgatnia, mert azok a maguk nemében lezártak és egészek.

Végtelen a vágyuk az egyensúlyra, de oda nem az önmardosás útján jutnak. Életük megnyilatkozásai egyenletes folyamatban törekednek erre és érik el azt.

A derű és önbizalom egyenletes sugárzásban árad az ilyen lélekből. A világ is a maga bonyolultságában természetesen rendeződik el számukra, mintha nekik teremtődött volna. Nem akarják megváltoztatni a világot, hanem belemerülnek annak élésébe. Az élet nyugodt folyamat számukra, mert ahol megjelennek a káosz elrendeződik.

Nincs gondjuk a jövővel. A jelen, a ma, nem nyugtalanság forrása, amibe az elkövetkezendők nyújtják hátra kezeiket. Élik a jelent és erről tudatuk van.

Az ily lelki alkat csak derűt sugározhat. Az ilyen festő nem nyúlhat olyan igénytelen tárgyhoz, mely által ne tudná visszasugározni ránk ezt az alapvető lélekállapotot. Ahogy egy ruhafodor elrendeződik, ahogy két szín egymásba csendül, ahogy egy fej felvetődik, feszülés nélküli nyugodt tartásban, és hogy ismét a Majálisra térjek, ahogy ott hátul a dombon a két alak ellibeg, ahogy a dombélen az a hamvas zöld búzatábla zizegő világát elárulja, minden, minden részlet megjelenítésében ott bujkál ez a kedves, derűs emberség. A kép egyéb tartalmi részében ez úgy keveredik, mintha zamatát egy illat fűszerezné.

Ez a fajta ember a maga sugárzó melegségével titkokat pattant. Hitetleneket meggyőz, s hatása messze gyűrűz a társadalomban.

A képnek általában nem kell ily messze eljutnia, mert hatása megszámlálhatatlan közvetett úton is elér az összességhez. De öröm látni, ha ilyen királyi követek maguk indulnak el országot járni és meleg beszédükkel közvetlenül munkálják azt a szellemet, melyből maguk is vétettek.

 

[+] A Szinyei Merse Pál Társaság Szinyei-emlékünnepélyén az Akadémián tartott előadás.