Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám

VERES PÉTER: EGY FÖLDMÍVES NAPLÓJÁBÓL

Vasárnap megint korán felmentem a piacra, hátha mégis akadna valami. A vályogvetést valahára elvégeztük, meg is ettük mellette a búzát amit kerestünk. Most meg már ides is itthon neki is kell valamit adni. Mihály bátyámék ugyan küldtek neki egy cipót meg egy csupor zsírt, Julcsáék egy zacskó lisztet, meg egy kosár apró kolompért, még Lajos is megemberelte magát pedig haragszik idesre, amiért semmibe se nézi az ő úri feleségét. Egy kiló cukrot, teát, citromot, meg öt pengőt küldött neki apró-cseprőre a Lali gyerekkel. Én meg majd tűzrevalót adok, ámbár nekem sincs de azon nem akadunk fel. Majd szerez Sári, csak legyen mit főzni.

Panaszos dolog ez az adakozás, mind azt fújja, hogy idesnek szívesen adnának, de attól félnek, hogy az én gyerekeim eszik meg. Kinézik a nagyanyjuk szájából, az meg odaadja nekik. Nem is adnának, de muszáj, mert koldulni nem engedhetjük. Szégyen is volna, de meg nem is szabad. Felhívhatnának bennünket a községházára, hogy kötelesek vagyunk eltartani a szüleinket. Vannak olyanok, akik még így se vállalják, de az ilyenekre ráhúzza az elöljáróság a vizeslepedőt. Segélyt adnak az öregnek, de azt a gyerekeknek kell megfizetni. Ha másképp nem, rátábláztatják a házukra. Ég is hát a kapcám, hogy csak akadna valami munka, mert ha a Sári keresetéből kell idesnek adni, az nem csak idesnek lesz panaszos, hanem nekem is. Mindig azt hányja, hogy az ő szüleit nem kosztoltuk egy napig se. Azok meghaltak idejében a maguk kenyerén. Hát ki tehet róla, nem dughatjuk idest a földre?

Szerencsém lett a korai felmenéssel. Mészáros Lacival találkoztam a piacra menőben. Ő Mauthnerhez jár állandóan napszámra, most már második hónapja. Vetőgép mellett van, de most a hétre itthon kell neki maradni, mert kapott a temetőben száz öl krumpliföldet azt is fel kell ásnia, meg még a kertjét is, úgyhogy a héten nem megyen ki. A sógorát ígérte maga helyett, de az se mehet. Mert vályogvetést vállalt, ha akarok - mondja, - kimehetek. A múlt hétről egyhússzal fizettek, hogy most mennyi lesz, nem tudja, de azt biztosan megadják.

Harsányi, a kocsis gazda azt mondta, rendes embert küldjön maga helyett, ne olyat, aki kilopja a vetőgépből a magot. A tolvajokat be se eresztik többet a tanyába.

Igen, bizony most már erre is ügyelnek. Ezelőtt az ember kevés napszámért is szívesen ment a vetőgéphez, őszi, tavaszi alkalommal, mert egy kis mag mindig került a tarisznyába. Aki nem restellt hazakocogni, hétköznap is vihetett, de ha nem is, szombaton biztosan nem üres tarisznyával gyalogolt haza. Azután meg úgyis lehetett bánni, hogyha odakinn a cselédek közt volt valami jó embere, átadta annak és vagy kifizették az árát, vagy hazakerült alkalomadtán.

Horváth Bajszi, aki Mészáros Laci előtt járt ide, még a drága lucernamagból is lopott, de herét, repcét, kölest, borsót, mákot, megdézsmált ő mindent. Volt olyan hét, hogy kétszer annyit keresett, mint a napszámmal. Tavaly aztán az öreg Rothmann elment és új intéző jött, valami akadémiás. Ez mindig korbáccsal jár és mindenkinek vigyázzba kell előtte állni. Valaki aztán befútta neki, hogy Horváthék lopkodják a vetőmagot. Az öreg Rothmann is tudta ezt, mert annak is befútták, de az csak annyit mondott a kocsisgazdának:

- Lajos, vigyázzanak erre a Horváthra, nagy tolvaj ez, ki ne lopja a földből a magot. Este ürítsék ki a gépeket. - Ez meg azonnal csendőrkézre adta őket. Hétszámra húzgálták a csendőrök Horváthot ki a tanyára meg vissza a faluba és elvállaltatták vele még azokat a lopásokat is, amiről sohase hallott. Pedig hát nem lopták ki a földből a magot, sohase maradt ezért ritka a Mauthner vetése. De mindegy most már ilyen világ van. Azóta aztán új emberek járnak a Mauthner-tanyára. Mészáros Laciért is a násza, a béresgazda, meg a veje a mindeneskocsis állt jót.

Megértettem a Laci magyarázatát és kaptam az alkalmon. - Legyél csak nyugodtan - mondom -, nem vallasz velem szégyent. Nem vagyok már gyerek, tudom mi a rend és a becsület.

*

Délután, még jó korán összerakta Sári a tarisznyát. Hogy honnan szedte, magam se tudom, de azért volt minden. Tészta, krumpli, só, paprika, még szalonna is egy félkilónyi. Igaz, egy kiló járna egy hétre, egy napszámos embernek, de úgy látszik ebbe már bele kell nyugodni, mint a rossz időjárásba. Majd csak három tepertővel főzünk, a pirítóst meg féloldaláról kenjük, akkor is fokhagymával, hogy jó szaga legyen.

Még jó fenn volt a nap, hátamra vettem a tarisznyát és elindultam kifelé. Jó két órajárás a Mauthner-tanya, este lesz, amire kiérek. Szekér nincs ilyenkor, nem küldenek ennek a néhány napszámosnak. Igaz, a mindenes volt benn délelőtt, de az kiment már. De még ha nem ment volna is az csak azt veheti fel a kocsira, akinek az intéző megengedi.

Mifelőlünk a Gyepsorról nem nagyon járnak Mauthnerhoz. A szőlőaljasiak szoktak itt aratni is, napszámolni is. Én is arra kerültem a Szőlőalja felé, hogy hátha akadna cimbora. Beszóltam elébb Makai Miskának, aki szinte a vetőgéphez jár, de ő azt mondta, nem jön csak hajnalba. Úgy se alszik többet, mint itthon, mert a lóistállóban kell hálni. Hanem elküldött Kovács Gáborhoz, az biztosan kijön, mert sokallja a hajnali gyaloglás után, hogy egész nap törje a rögöt.

Csakugyan éppen készülődött Kovács. - Na, menjünk együtt, legalább nem megyek gyalog. Jobban telik az idő és jobban fogyik az út, ha cimbora is van hozzá.

Útközben Kovács elmesélte, hogy fogták meg Horváthékat, mit csináltak velük, amíg kivallatták, hogy lopogatták a magot. Azután meg rátért arra, hogy milyen ember az új intéző, hogy megfincoltatja a cselédeket, de még Harsányi Lajost, a büszke kocsisgazdát is. Azóta mindig kicsi a csizmája Harsányinak, mindig szorul, mindig kevesli a munkát. Annyira fél, hogy még a magot is a vetőgépesekkel szedeti fel, pedig azelőtt mindig a Kulcsár szedette fel a magtári napszámosokkal. Most minden este, amikor a kocsisok kifognak, nekik menni kell a magtárba felszedni a holnapra való magot, hogy hajnalban csak felhányjuk a szekérre, aztán se ló, se ostor, csak hajts. Sose tud emiatt az ember főzni, mert mire a magtárból megszabadul, setét van és olyankor már nincs kedve rőstölni ott. Tele megy az étel pernyével, meg lepkével, hangyával, meg mindenféle ganéjbogárral, mert ott kell főzni az istálló végénél. Ott közel a kút is, a trágyadomb is, másutt nem is szabad tüzelni.

Ezelőtt az öreg Rothmann idejében néha félfröstökre ért ki az iga, most meg már ha a hatodik dűlőbe megyünk is, kinn kell lenni napfeljöttre. Este meg sohse szabad kifogni naplemente előtt. Ha az ember benne van egy igazi 32 láncos dűlőben, amire visszafordul, setét lesz, amire meg a tanyába ér, elül még a leghuncutabbik veréb is. Megesett már, hogy naplemente hirtelen beborult, besetétedett, úgyhogy visszafele már alig látták a keréknyomot, úgy vezették a kormányt csak találomra. Pedig, ha majd csíkos lesz a vetés, lesz szorulás Harsányinak, de még a kocsisoknak, meg a napszámosoknak is. Még nem kél az árpa, de a jövő héten már megmutatja, hogy hol hibáztak a vetéssel. Ha baj lesz, az intéző úgy összeszidja a kocsisgazdát, hogy lehull róla az oldalzsebes nagykabát.

Olyan ez az intéző, mint egy vadember. Mindig ideges, a szeme kapkod, a kezében meg mindig repked a korbács. Az öreg Rothmannal csak megvolt az ember. Káromkodni az is jól tudott, de senki sem vette komolyan. Annak legalább vissza lehetett káromkodni, evvel is könnyített az ember magán. De ez képes volna az embernek nekimenni a korbáccsal, ha visszabeszélne. Nagy, szőke, komolyképű, vizesszemű ember, ha nőcseléd volnék, hozzá nem adnám magamat két kis nyúlért sem - mondja mosolyogva az öreg Kovács. Pedig azért furcsa felesége van. Magas és szőke az is, jó erős asszony, elbírna vagy hat gyereket, de nincsen neki még egy se...

Azután meg csak azelőtt merje valaki a jószágot vagy szerszámot szidni! Csak azelőtt merje valaki azt mondani, hogy az isten azt a büdös Jordán zsidó gazdádat, mint az öreg Rothmann előtt! Rögtön kizavarná a tanyából. Az öreg Rothmann meg oda se nézett neki, csak haladjon a munka. Tudom, amikor elakadt valahol egy iga, még ő is odaállt a görbebottal ütni a jószágot és ő is szidta a gazdáját. De még a saját jószágának a gazdáját is, csakúgy mint a parasztember.

*

Csendes, jóravaló ember ez a Kovács. Világéletében mindig itt élt az uradalomban. A legtöbbet itt Mauthneréknál dolgozott. Meg is becsülik, mindig van neki munka, ha csak egy ember kell. Lakott ő már itt mint éves cseléd is, de a felesége nem szerette a tanyai életet, ott nőtt fel a Szőlőalján, hát nem ízlett neki a víz a Mauthner-tanyán.

Meg is hajlott, el is nyűtt itt ez a Kovács. Még énnálam is jobban meg van törődve, pedig engem sem kerülgetett az élet. Mindig a baj közepében jártam.

*

Mire kiértünk, setét este lett, de a beszélgetéssel jól eltelt az idő, észre se vettük, pedig sokszor meg kellett fordítani a vállunkon a tarisznyát.

Egyenesen a lóistállóba mentünk. Ott lesz a szállás, ott volt a Mészáros Laci helye is a szénatartóban. Az ő helye lesz az enyém a héten, ez a rend. Van itt ugyan munkásház, egy üres cselédlakás, a Hosszu haj alatt, de azt mondja Gábor bácsi, annyi benne a bolha, hogy nem lehet kitartani. Ősz felé mindig tele van munkásokkal, mindenféle idegen répaásókkal, azok telehordják szalmával, s abban, amikor jól összetörődik apróra, mint a malacok alatt, annyira elszaporodik a bolha, hogy amikor elmennek és üresen marad a lakás, ha mezítláb belép az ember, úgy ellepik a lábát, mintha hangyabolyba lépett volna.

Majd aztán késő tavasszal, amikor megint megjön a cukorrépa munkára a sok asszony, jány és gyerek, akkor kitakarítják, kimeszelik, ami bolha megmarad, azt meg felszedik. A sok ember közt kevesebb jut egyre. Meg aztán ha egyszer jóllaknak a bolhák, majd jobban ki lehet velük jönni. Csak akkor vickándoznak nagyon, ha esőt vagy hideget éreznek.

Ilyenkor kora tavasszal, az a néhány napszámos felé se megy a munkás háznak, hanem elhúzódik ki hova tud. Lóistállóba, ökörólba, sörésekhez, borjúhodályban, csak éppen a tehenészekhez nem szabad menni, nehogy éjszaka megfejjék a teheneket. Oda még a cselédeknek se szabad bemenni, a fejősökön kívül.

Így felvilágosított engem Kovács Gábor minden tudnivalóról, nehogy tájékozatlanságból hibát kövessek el és piszkot kapja, vagy kinevessenek a tanyaiak, mint valami bamba napszámost.

*

Bementünk a lóistállóba, köszöntünk a kocsisoknak, leraktuk a colkát a szénatartó szélére, megtörölgettük a homlokunkat, mert megizzadtunk a tarisznya alatt, azután meg leültünk és falatozni kezdtünk.

A kocsisok még ittak, azután meg telerakták a rácsot szénával és bementek aludni. Nem maradt kinn csak a hetes, akinek kinn kell hálni, a lovakra vigyázni.

Mink is felakasztottuk a tarisznyát az ágasra, jó magasra, hogy a csikók el ne érjék, meg hogy a patkányok hozzá ne férjenek, mert az aztán annyi van itt, mint a nyüh. Úgy szaladgálnak a placcon, meg a zabosláda körül, mint a csirke. Nem is félnek az embertől. Meséli az öreg Kovács, hogy próbáltak már ezekkel mindent. A patkányfogó kutyák nem bírnak velük, a mérget nem eszik meg. Híttak mán ide patkányos embert is, olyat, aki elhíjja magával vagy elküldi a patkányokat. Ő elment, elvitte a fizetést, egy darabig a patkányok is kevesebben voltak, de azután megint elszaporodtak. Így van ez minden tanyában.

Leheveredtünk hát mink is a szénatartóba. Egy darabig ingereltek a patkányok, keresztül-kasul szaladgáltak rajtam, de azután én is csak elaludtam. Nem most próbálom először a patkányokkal való cimboráskodást. Kovács meg ahogy letette a fejét, egy nagyot horkantott és már aludt is. Jó természetű ember, igazi szegény embernek való, ki tudja használni az időt.

De csak két óráig aludhattunk, akkor dudált a tanyában a béresgazda, kijöttek a kocsisok, enni adtak a lovaknak, és nekünk ki kellett bújni a szénatartóból. Nem volt semmi dolgunk, de ebben a zajban már nem lehet aludni. Meg aztán a kocsisok is olyan hangosan kiabálnak ilyenkor hajnalonként. Ganéznak, vakarnak, a lovak rágnak és csörtetnek, ők meg átkiabálnak egymásnak, hogy ki mit álmodott, hogy ki kinek a feleségével volt álmában. Így hajtják ki a szemükből az álmot. Minél hangosabban és tréfásabban beszél az ember, annál jobban mutatja, hogy ő nem álmos, kialudta magát, pedig hát csakúgy van vele, mint gyerek a setéttel: fütyül, hogy azt higgyék ő nem fél, mert hogy csakugyan fél. Mink nem veszünk részt ebben. Én még idegen is vagyok, Kovács meg úgy látszik már túl van az ilyen tréfákon. Leülünk a szénatartó szélére és pipázgatva várjuk a reggelt, ami jó messze van, mert még nem is pirkad. Na, unalmas dolog volna itt három-négy órán át tétlenül ülni, eszébe jutna az embernek még az anyja kínja is, ha csakugyan a kocsisok nem tréfálkoznának. Azután meg az első kocsis lovai itt vannak a cerkó mellett, van köztük egy nagy cábár nyerges, az bele-bele durrant a hallgatásba. Tóth István az első kocsis ezért aztán tréfásan mocskolja. - Nahát te Gyurka, te vén büdös - mondja neki, - hát nem szégyelled magad ezek előtt az emberek előtt. Még az öreg Kovács az hagyján, az tudja milyen piszkos vagy, de Dankó bátyám még nem ismer... Úgy ágyúzol, mint egy negyvenkettes... Nahát Gyurka, Gyurka!....

Nagyon szereti ez az István a lovait, ha a sajátja volna, se szeretné jobban. Mindig is tömi őket s ha csak tud valamit szerezni, odaadja nekik. Még a szénának, lucernának is a javát válogatja, a penészest és az avast visszalöki, nehogy keheljenek tőle. Morognak is érte a többi kocsisok, de hát ő az első kocsis, teheti.

Mindig is motyorékol hozzájuk etetés és vakargatás közben. Úgy elbeszélget velük, mint más ember a gyerekeivel. Mondják, hogy a feleségéhez százegybe sincs egy szép szava, még a gyerekeihez is mord, minden öröme a lovaiban van.

Szereti is a kocsisgazda meg az intéző. Azért tették elsőkocsisnak is. Az ő kezén ugyan nem igen akad el az iga. Amikor nagy terhet húzat, vagy valami kátyúhoz ér a szekér, kiereszti a suhogót, egyet kiált: Gyurka - Laci! - Linda - Vilma! - és úgy húz a négy dög, hogy talán a templomot is elmozdítanák a helyéből. Nem is engedi a lovait másnak még használatra sem. Egyszer a mindenes lova sánta lett és az ő Vilmáját akarták odaadni, mert az szokott egyesbe járni és nem adta. Szembe szállott a kocsisgazdával, de még az intézőnek is megmondta, hogy ő nem azért tanította be az első fogatot, hogy szétrángassák. Neki öt igát kell vezetni, jó lovakra van szüksége.

*

Közben, míg elmesélgeti az első kocsis dolgát, bejön Harsányi a kocsisgazda. Derék, erős ember még mindig, pedig felüljár az ötvenen. Na, de világéletében ő se nagyon szaggatta az istrángot, mióta katonáéktól hazajött mindig kocsisgazda itt Mauthnernál. A bajusza már őszül, de még mindig kiköti, mint huszárőrmester korában. A hangja is olyan még ma is, mint egy zupásé. Ha kinyitja a torkát, tán még a füstös pókhálók is rezegnek odafenn a padlásgerendák alatt.

Most jön a zabolásra. Azt ő méri ki mindig. Ilyenkor vagy tréfával vagy káromkodással kezdi a jó reggelt. Ha káromkodással kezdi, akkor a kocsisok egymásra kacsintanak: na megint bal lábbal kelt föl az öreg, tán kilökték valahonnan vagy kirúgta a Kelemen Eszti - a felesége - az ágyról. Mert nagy betyárnak mondják még ma is a tanyai asszonyok közt. Nem hiába, egyéb dolga sincs.

Most tréfával jött. - Te, Jóska, állott neki mindjárt a középső ajtó mellett a legfiatalabb kocsisnak, aki pár hónapja nősült - a Holló fara meg csupa ganéj, te meg mán megint a jászolfán alszol? Te is szívesebben vakargatnád most is az Erzsi hátát, mint a Holló farát... Öcsém a jó cselédember este végzi el a dolgát az asszonnyal, éjszaka nyugodtan alszik, hajnalban frissen kél és úgy mozog mint a szűcstű... De te? És egy vastag tréfát eresztett meg, jó hangosan, hogy a többiek is hallják.

- Ejnye, gazduram, de elcsúszott a szája - hízeleg neki Varga Miska, a második kocsis, - még pedig nem igen ette meg a zsíros pirítóst...

Nagy hízelgő, afféle "zsidó hazugja" ez a Miska. Amúgy pedig rongy ember, be-befog a kocsmába is, a lóval is rosszul bánik. Nem is lesz belőle első kocsis soha, pedig az szeretne lenni.

Ilyenkor különben a többiek is szívesen beszélnek a gazdához. Jó kedve van, ki kell használni, tódítani kell.

Jóska, persze nem aludt, hanem a jászolprémen piszmogott a vakaróval, biztosan a ganét takarította belőle. Különben is már sor-port vert a lovain. Ilyenkor itatásig le-leszoktak a kocsisok ülni vagy a jászolfára, vagy a zabosládára, vagy a hetes vackára, ki hova s a fiatalabbak el is szunyókálnak, ha hagyják őket a többiek. Most aztán, hogy látta a jó hangulatot, ő is visszabeszélt: - Könnyű a szegény embert kimacskázni annak, aki félfröstökig alszik... meg annak, aki napközben is húz egyet-egyet a dűlő végén, úgy egy jó pár óráig... nekünk meg azt mondja: szóljatok be, ha jön az intézőúr...

Ilyenkor el is lehet Harsányival tréfálni. Annál is inkább, mert nem igaz, hogy a dűlő végén aludni szokott. Még az öreg Rothmann idejében, megesett, hogy azt mondta a kocsisoknak: - Majd meglássátok fiúk, eső lesz még ma, majd leragad a szemem - és neki nyúlt a dűlő végén szundítani egyet. De most már még rágyújtani sem mer leülni, mindig talpon van, mert sohse tudhatja melyik fasor mellől bukkan elő az intéző. Meg aztán azt mondják, olyan távcsője van, hogy a kastély ablakából az egész határt belátja vele.

*

Ezután odajött Harsányi mihozzánk. - Na, Gábor - mondja Kovácsnak, te csak minden vasárnap este otthagyod Erzsókot, nem félsz, hogy valaki bekap hozzá?

- Kiöregszünk már mink abból gazduram - mondja csendesen Kovács, - a fiataloknak hagyjuk...

Azután énhozzám fordult: - Maga jött a Laci helyett? Ugye dolgozott már minálunk?... Mintha ismerném... Dankó? ugye? - János - mondom neki. - Ezelőtt sokszor dolgoztam itt...

*

Mire virradni kezdett, megjöttek Makai Miskáék a faluból, mindjárt mentünk is a kocsisgazda utána a magtár végéhez, a csengő alá elosztással. A kocsisok meg elmentek fogni és takarmány rakni.

Mire a magtárhoz értünk, megszólalt a csengő. A sok apró-cseprő tanyai napszámos már ott volt és jött az intézőúr is. Köszöntünk neki jó hangosan, ő is intett a korbáccsal, azután elkezdte gyorsan az elosztást. Először nekünk intett, vetőgépesek, irány a magtár! - rakodni, azután a többieknek dirigálta, gyorsan széjjel fa ültetni, trágyát hordani, csutkatövet szedni, magtárba rostálni.

Öt nagy jányt küldött még mihozzánk is. Ezek jönnek a gép után és ügyelnek rá, hogy fel ne akadjon a mag, be ne duguljon a cső. Mink kormányozunk, a kocsisok hajtanak, ez a rend.

Fröstök még nincs. Jövő héten lesz Szent György napja, majd csak akkortól kezdődik. Most még a hajnalon kellene enni, de túl korán van, nem esik jól, meg nem is bírná ki az ember délig. Így csak menet közben, a szekéren, vagy a szekér mellett kapkodunk pár falat kenyeret, szalonnát.

Az öreg Rothmann idejében ez is másképp volt. Fröstökidőt akkor se adtak, csak Szent György után, de az ember, amikor kiért a dűlő végére, meggyújtott melegedés ürügyével egy pár villa szalmát vagy egy pár kéve csutkát és falatozott mellette. Most ha kiérünk, neki kell állni egyenesen a munkának.

Felhánytuk gyorsan a zabot a szekerekre, aztán megindult az iga. Négy vetőgép, három borona, három henger. Elöl a kocsisgazda a Tóth István szekerén. A vetőgépek úgy zörögtek a görcsös dűlőúton, amelyen megszáradt a téli sár, majd bedugult az ember füle a zajtól. Utánunk meg vagy húsz ököriga jött hatos fogattal szántani a tengeri alá.

*

A dologgal egész héten kevés bajom volt. Nem most próbálom először sem a szántáson való járást, sem a kevés alvást, sem a sovány lebbencset, sem a kenetlen pirítóst. Tóth István igaz sebesen hajtott, ugyan lépkednem kellett utána, hogy tartani tudjam a kormányt, de azért nem lehetett panasza Harsányinak, nem csináltam csíkokat, mindig nyomon járattam a gépet. Nem is szólott semmit, inkább csak a jányokra kiabált, hogy vigyázzanak, be ne duguljon a cső, mert akkor... de, hogy mit csinál velük, azt már nem írom ide.

Ha aztán valamelyiké bedugult és nem vette idejében észre azt úgy lekutyaúristenezte, hogy csak úgy égett a képe. Azután meg visszahajtatott és bevetette újra, mert ha az intézőúr hibát lát majd a vetésben, mindnyájunkat kizavar a határból.

Az idővel sem volt eleinte baj. Tiszta, száraz idő volt, a nap sütött, ámbár még foga volt, de reggelenkint a pacsirták már úgy énekelte, mint májusban, mink meg úgy vacogtunk, mint januárban, no de ez minden áprilisban így szokott lenni. Jó ruha kell hozzá, meg türelem.

De éppen ez nem volt nekem. Jó ruha. A csizmám avas és öreg, már a télen is sok tákolással húztam ki vele. Most az egész napi jövés-menés közben megizzad benne a lábam, átnedvesedett a csizma feje és olyan lett az az avas bőr, mint a vas. A nedvesség miatt meg felcsúszott, összegyűrődött a kapca és kitörte a lábam több helyen is. Igaz, a kapca sem valami jó volt. Sári szakította vasárnap valami ócska szoknyából, tele volt varrással, folttal, ráncokkal és mindenféle görcsökkel, ezek rontották el a lábam. Nagy kínban voltam vele, de nem segíthettem rajta. Kapcát se tudtam volna honnan venni, hacsak az ingem szét nem tépem, meleg vízben mosni, vagy legalább szekérkenőccsel bekenni se mertem a sebeket. Restelltem is, hogy úgy jártam, mint egy tapasztalatlan gyerek, azután meg késő este sem idő, sem alkalom, sem világosság nem volt hozzá. Utóbbit már le se vetettem esténként, a csizmát gondoltam, kibírom szombat estig.

Én ki is bírtam volna, de a fél csizmám nem bírta ki. Csütörtök délelőtt el kezdett cseperegni, de csak úgy, hogy azért vetni lehetett. Harsányi is szorította a munkát, mert az intéző azt mondta neki, holnap már másik táblában akarja látni a gépeket. Itt van Szent György napja és még kinn a sok tengeri a földből.

Nem is fogtunk ki a gépből, pedig már ragadt a föld erősen. A mag még elfolyt, mert alul a föld száraz és poros volt, ezt a kicsi esőt fel se vette.

De annál inkább felvette az én csizmám. Olyan magas talpa meg sarka rakódott a nyers földből, hogy csak úgy billegtem rajta. Óvatosan bántam én vele, amikor letakarítottam. Akár a felhérchez rugdostam, akár a pikával döfködtem le a sarkáról a sárt, mindig úgy bántam vele, mint a hímes tojással. Mégis egyszer csak menet közben azon veszem észre, hogy két darabban mozog a csizmám és hogy a sarkam alatt már apró göröngyek is járnak. Leszakadt bizony az egyiknek a sarka.

Felkötöttem aztán a dűlő végén madzaggal, de azt hamar elrágta. Akkor dróttal kötöttem fel, de az meg a csizmát rágta el, mert az avas bőr, most hogy elázott, könnyen megadta magát, ha megszorítottam a lábamat is kínozta, ha meg könnyedén kötöztem össze, mindig lenyüzsbölte a föld.

Szerencsére dél lett, az eső is jobban megeredt, abbahagytuk a vetést. Délután a magtárba mentünk, tengerit szállítottunk darálni a malomba.

Másnap meg szombaton a legtöbbször mezítláb mentem a gép mellett. A puha tengeri szántásban csak megjárt, de a görcsös nagyon macerálta a talpam, hiszen már az én lábam bőrét elgyengítette a múlt heti vályogvetés, meg a sok izzadás a hét elején. Már mindegy, szombatig kihúzom, majd otthon megcsinálom még valahogy a csizmát, hogy vasárnapra legalább fel tudjak menni benne a piacra. Használatra meg csinálok ócska csizmaszárból egy szandált, majd csak melegszik már az idő.

Ehhez még csak az kellett, hogy a Bátori Jóska Jucijának volt egy gyalázatos elkapatott csikója, amelyik mindent megrágott és szétcibált, amihez hozzáfért. A tarisznyát az ólban jó magasra akasztottuk előle, de egyszer kinn a dűlőn a nagyujjasom a lőcsfűre löktem. Mire visszaérkeztünk a géppel, lerágta az egyik ujját, meg kiszedte a bélésből a sok csetüt. Annyi kóc volt a szekér körül, mint egy kötélverő műhelyben. Ezek a szabók annyi ilyen kócot raknak a szegény ember ujjasába, hogy ha már nem is melegít, de legalább izzajt, mert nehéz cipelni. Most ahonnan kiszedte a csikó a bélést, úgy összeesett, mint egy mosogatórongy.

Meg is ostoroztam érte a csikót, de hát evvel az ujjas ujja nem ragadt vissza.

- Na Sári - gondoltam magamban, szombat este, mikor kikaptam a hét pengő húsz fillért (megint egyhússzal fizettek, tán már nem is lesz több kaszálásig) - ebből aztán rakhatsz tarisznyát a jövő hétre, meg aztán megfoltozhatod a nagyujjast, én meg megtalpalhatom a csizmát... tán jobb lett volna, ha otthon tanyázok az ablak alatt...