Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám · / · Cs. Szabó László: Az idegen

Cs. Szabó László: Az idegen
Öt órára harangoznak

Semmit se öregedett. Pedig múlt az idő, Anna elcsontosodott, sápadt arcán látta. Ritkán beszéltek. Néha a kapuban lelte, a kislépcső alatt. A szomszéd macskákkal játszott, mert beteges tisztaságból nem tűrt magánál állatot. Egy darabig együtt álldogáltak, bevárták a sötétséget vagy az esőt. "Itt jártak a nyomdából", "este visszajön a postás", Lafolette úr üzent". Ezeket is elfordított fejjel jelentette. Éjjel Decumanus ajtajához lopózott, hallgatta, hogy nem nyög-e, nem sír-e álmában, lesoványodott arcát az ajtóra szorította s arra gondolt, hogy a másvilágon is tovább szolgálja.

Lafolette meghalt. A házat ellepték a rokonok, udvariasan és szivarozgatva tanácskoztak az örökségről. Mert az öreg csak a világnak halt meg szegényen. Kétnapi tanácskozás után a lelkipásztorok, hajóorvosok, dohány- és borkereskedők új nemzetségfőt választottak s az örökség: azaz a Lafolette papírok és bútorok az Óceán túlsó partjára kerültek. Immár harmadszor. A könyvtár egy részét a halott akaratából Decumanus örökölte. Volt ott pár daloskönyv. Eleinte gyámoltalanul, dünnyögve énekelt belőlük. Később nekibátorodott, még a templomba is elment énekelni.

Cardo megint írt. Félszemére megvakult, egy dalmát irgalmaskórházban ápolták, de a másik szeméről is lemondtak. Elhidegült a Zsarnoktól, Marcus Aureliust és Gratiant olvasta s verseket fordítgatott. A levél második oldala már zavaros és őrült mondatokba veszett a lélek halhatatlanságáról. Cardo megöregedett.

Egy vasárnap délután a pap fölhívta a templomtorony kilátójára. Nyugaton a tenger pihent, mintha ő is vasárnapot tartana. Keleten rőtes lila földek hullámoztak. Arra van Avarország, mondta a pap nyájasan, de tüstént elpirult, mintha megbánt volna valamit. Decumanus a korlátra könyökölt. A hanyatló nap bevérezte a fák hegyét, egy vitorla árnyéka a csatornáról a mezőre terült. Sorjában hat szélmalmot fedezett föl a láthatáron. A messzi erdőben egy gótikus templom emelkedett. Madarak szálltak ki a fehér felhőkből. Az Öregtorony öt órára harangozott, a mély hang elhömpölygött a város fölött s a tengerre ereszkedett. Aztán ismét csönd lett. Decumanus egyszerre sok csöndet hallott, a vízről, a földekről, az üres utcákból szállt feléje. Jött Mazzorbo szigetéről, Goslarból, Avilából, a Hebridákról. Félálomba dajkálták ezek a nevek. Hallgatnak a fenyők a patak felett, elállnak a szökőkutak, a víz nesztelenül lecsordul a medence pereméről...

Hét éve állta a harcot. A háta mögött összesúgtak, gyakran kószáltak a háza körül. Álszemérem lett volna, ha letagadja az erejét.

Pedig Cardo a veséjéig látott. Csakugyan békés embernek született. Talán vidéki lelkésznek. Évek óta növekvő lélekrokonsággal olvasgatta Herbert és Marvell verseit. Ma legalább három lánya s két szoba könyvtára lehetne. Éva volna az égi, Anna a földi szerelem, a fiók fenekére rejtett szomettjeiben ennek a két testnek udvarolna.