Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám

Tersánszky J. Jenő: János vitéz a Szabadtéren

Mielőtt ezt az előadást láttam volna, több színpadtudományi tekintélytől hallottam véleményt a margitszigeti szabadtéri játékokról.

A rendezés csodái. Tökéletes hatás. Brilliáns összjáték, térkihasználás, képráztató trükkcsodák... stb. A közönség önkívületben tombol a játékoknak és tódul rájuk.

Ezt hallottam egyesektől.

De másoktól viszont pontosan az ellenkezőt. Noha éppen akkora színpadtudományi tekintély súlyától szenvedtek. Így szóltak:

— Akár vizuális, akár intellektuális hatásokban komikus zagyvasággá teszi a darabokat ez a szabadtéri játék. Fogcsikorgatóan szétesik minden darab itten. Naiv balfogások sorozata a rendezés. Maszlagolás az egész! Nem csoda hát a közönség részvétlensége és a ráfizetés.

Hát most végignéztem a János vitézünk szabadtéri előadását és örök lelkifurdalásom maradna a magyar színpadtudománnyal szemben, ha be nem számolnék becsületesen, tárgyilagosan benyomásaimról.

Engedje meg ennek a komoly folyóiratnak szelleme, hogy egyszer egy komolytalan forma is lásson benne napvilágot. Az úgynevezett "színes riport" formájában adom közre mondanivalóimat, mert úgy érzem, ezzel férek legközelebb a tárgyhoz. Tehát:

Ülünk a nézőtéren. Ez nem plurális majesztátikus, illetve zsurnalisztikus. Hanem véletlen szerencsémre egy ismerős, kitűnőnevű, aktív színésznő a szomszédom és hát a magam megfigyelései mellett rögtön hallhatom egy mesterségbeli kiváló egyéniség nézeteit is az előadásról.

A függöny kérdésének megoldását máris remeknek találjuk mindketten. A rivalda lámpasora a nézőtér szemébe világít. Tehát a színpad sötét lesz a díszletezés számára. Kicsikét radikális módszer. De valahogy megfelel a szabadlevegő hangulatának.

Szól a nyitány, a rivalda lámpasora alatti zenekarból.

Ez nem térzenés csinnadratta. Ez finom színházi zenekar. A pianókat szabályosan fogják... Mégis meg kell állapítani: jól hallatszik minden taktus. Akusztikailag ez a hely kitűnő. Az emelt nézőtér, a mögötte magasló erkélyes torony és a szemközt meg oldalt álló terebély fák úgylátszik kitűnő hangfölfogó felület... Akárki választotta előadási helynek ezt a zugot, nagyszerűen értett hozzá.

A teljesen nekilendülő illúziót a nyitánynak nyilvánvalóan leghatásosabbnak szánt része zavarja meg bennem.

Gyorscsárdás ez a rész, vagy éppenséggel ugrócsárdás. De a zenekari fölépítése, vagy átépítése afféle tiroli, vagy stájer ritmikát kerget beléje. Eszembe juttatja, hogy a magyar sajtó többször zokon vette a külfölditől, hogy mint "Wagner operett" szerepel benne a János vitézünk.

Megjegyzem ezt a művésznőnek.

Ő kötelességszerűnek érzi kézzel-lábbal védeni a zenekart és a karmestert. Ez a karmester nagy és jellemes zenész. Nem érzi jogát és szükségét másnak, mint kihozni a partitúrából azt, amit a szerzők beleírtak. Szerény ellenérvem szerint azonban igenis joga és hivatása egy karmesternek, hogy ha egy-két pontozatnyi változtatással magyarossá tehet egy magyar operettbe férkőzött idegenszerű ritmikai hatásokat, akkor csak bátran dűljön neki. A hangszerek karakterek merevsége játszik közre néha ilyen eseteknél. A cintányér, a trombita szerepe bántóan befolyásolja metrikái kötöttségével, triviálitásával az olyan leheletfinom szinkópák közrevegyítésével dolgozó zenei műveket, mint a sokféle magyar csárdás. Hát ha a hangszerelés nem elég mindenható átidomítani zeneszerszámok munkáját, akkor mellőzni kell, megfelelőkkel kell pótolni a zeneszerszámokat.

De már kezdődik az előadás.

Önkéntelen két dologtól féltem a színjátékot.

Bántó stílszerűtlenségekkel rikít majd a szabadtéren a színészmunka és elkallódik mindenképp.

Örvendetes meglepetéssel ér az első szereplőnek a megjelenése és az első szava is. Mindjárt bekapcsol. Így mondják műhelykifejezéssel.

Mindig ez a legnehezebb feladat akármilyen előadásnál. Egyetlen színész, vagy tömeg, mindegy ebben a dologban. Már a megjelenésnek bizonyos hipnózist kell hoznia a nézőre, hogy figyeljen, hogy érdeklődjék. Máskülönben rémes fagy telepszik az előadás és néző közé, amit aztán kétszer nehezebb fölolvasztani.

Itt sikerül az első csapással áttörni a fagyot. Valami szívvidító, kedves hangulat ömlik át a játszótérről a közönségre. Az ilyen levegőben afféle gyermekkedély lesz úrrá a nézőkön. Ez mulatnivágyó és hibaelnéző. Szívesen fogadja magába mindenki, ha ez árad rá az előadásról.

Észre lehet venni, hogy a deklamáló, éneklő szereplők gégéjét ugyancsak igénybeveszi a szabadtér. Ha vannak visszaverődési felületek a hang számára, azért nagyrészt mégis a végtelen térnek repül neki. Ez a hangszálak igazi próbája. De a szereplők jól győzik s nem idétlen erőlködésük.

Ami pedig a vizuális, hogy úgy mondjuk, képzőművészeti és koreografikus hatásokat illeti... hát azok egyszerűen leszerelőek itt.

Ahogy például a huszárcsapat belovagol jóvérű paripákon, az egész más, mint afféle trükkszerűséggel mellbevágó attrakció. A nézőnek valami gyermekies képzetsor fut át agyán, hogy: hát igen! Valódi talajra való paripa való!

A tömegmozgás egyáltalán itt van igazi helyén. Nem tudok emlékezni színpadi tömegre, amely csak megközelítőleg is úgy kapott volna meg, mint ahogy itt a szabad játszótérre beszalad János vitéz falujának népe, eloszlik és mozog, hangoskodik rajta.

A játékosság itt nem zavar és nem juttatja eszembe, hogy verejtékező rendezői munkát adtak ezek a fölvonulások, kórusok. Ez az igazi! A férc nem maradt benne az új ruhában.

Vannak külön remeklések is. Például az a jelenet, ahol a tarka-barka falusi hölgyek kara előtt az egyszerű fehérben, kékkötényesen, aranyvarkocsosan megjelenik Iluska, meghatóan, klasszikusan festői.

Az előadás illúziókeltésének sajnos mégis akadnak később erős megzavarói a jelenetek közt.

A János vitéz juhnyája például szintén valódi. Tökéletesen elég volna egyszer áthajtani a színen. Aztán tudjuk úgyis, hogy a mese szerint a tilosba ment és ez a tény a dráma előidézője. Dehát terelgetik tovább a nyájat a játszótéren és ez rettenetesen bosszantó. Lecsúsztatja János vitéz áriáját is.

A művésznő mellettem ragaszkodik hozzá, hogy a nyájnak János vitéz körül kell tartózkodnia. Ugyancsak másik vitát kavar a köztünk az, hogy János vitéz előbb maga furulyál és nagyon jól furulyál a színen. Később azonban csak imitálja a furulyázást és a zenekarban szól a fuvola. Más fekvésben van csinálva az első tilinkózás és másban a másik. Nyilván ez a kétféle furulyázás oka. Tehát vagy két megfelelő hangolású furulyát kellene tartani János vitéz számára, vagy elejteni a furulyázását. Mert borzasztóan sokat ront így a közönségnél produkcióján. Fölrázza az igézetből a közönséget ilyen csekély balfogással.

A művésznő mellettem még mindig nem ad igazat nekem. Helyesli az igazi és imitált furulyázást.

Végre jön az a jelenet, mikor a boszorka a magasba röppen, seprűn lovagolni. Mulattató, az egész játékstílusba illő kis mozzanat volna ez, ha megelégedne a rendezés azzal, hogy csak a színtéren röppenti föl a boszorkát. De végigviszi azt az ötletet, hogy a boszorkának a toronytetőre kell röppenni.

Ezzel elront mindent. Mert észre vesszük az égen a toronyig kifeszített kötelet, amelyen a boszorka bábját fölcsigázzák. És aztán már csak ezt a technikázást bámulhatjuk.

Végre a művésznő is igazat ad neki, hogy a boszorka első mulatságos magasba-röppentét ez a továbbcsigázása elrontotta. Kevesebb több lett volna a rendezés precizitásából.

De viszont megegyezünk abban, hogy a főpróbán vagyunk. Ez éppen arra való alkalom, hogy egy előadás legkisebb hibáit kiküszöböljék. És ugyancsak megállapítjuk, hogy általában jobb az egész előadás, semhogy alapos zökkenők is ki tudjanak zavarni varázsából.

Még egy utolsó kifogás a darab tempóját illetné szerintem. Itt-ott vontatott. De ezen is nyilván lendít majd a többi előadás, föl lehet tenni.

Közelünkben egy csomó idegen ül. Szingalézek, úgy tetszik. Nők is, férfiak is.

Azt hiszem, mindenkiből kibújnék a hazafi, a magyar, a budapesti ilyenkor. Aggódóan figyeljük ezeket a mandulaszemű idegeneket; hogyan tetszik nekik ez a szabadtéri játék?

Tetszik nekik. Mulatnak rajta, tárgyalják, tapsolnak a közönséggel. A zene, az ének megfogja őket és egészen jól megérthetik, miről van szó a játékban. A kosztümök pedig biztosan elbájolják őket.

Szinte ezeken az idegeneken keresztül válik bizonyossággá bennem, hogy mi az egyetlen műfaj, amelyik a szabadtéri előadásra jól.

A szellem komplikáltabb, súlyosabb felével semmiesetre se próbálkoznék e helyen. A szó jobb értelmében vett trivialitás hat itt csupán. Az új hátborzongató pesti kifejezéssel élve: csak a bemondások azok, amik ebbe a szabadtéri keretbe illenek. A hosszabb deklamációnak, ha halálosan érdekes és izgató is, a harmadik mondata már üresen pattan szét ebben a levegőben.

Ezt a János vitézt mintha egyáltalán nem is színpadra, hanem szabadtérre gondolták volna el szerzői. Műfajnak tökéletes ide.

Érzelgőssége nem kínos, meseszerűsége könnyen kínálkozik rendezői bravúroknak, cselekménye olyan, hogy szinte filmszerűen, nemzetközileg érthető.

Olyan sok szörnyűséget lát manapság az ember azzal a pretenzióval ágálni, hogy magyaros, hogy különösség, hogy idegenforgalmi csemege — és az ember jobb hangulatban mosolyog, rosszabban pirul és kínlódik magában. Ezzel a margitszigeti János vitézzel meg lehetünk elégedve, ilyen szempontból is.