Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám

Turóczi-Trostler József: Magyar költészet Európa előtt
A Csongor és Tünde német fordításához

Mailáth János 1825-ben az egész magyar Parnasszust megszólaltatta németül (Magyarische Gedichte), régieket és újakat, ismeretleneket és ismerteket... Faludi Ferencet, Ráday Gedeont, Orczi Lőrincet, Baróti Szabó Dávidot, Virág Benedeket, Ányos Pált, Verseghy Ferencet, Endrődi Jánost, Kazinczy Ferencet, Dayka Gábort, Kisfaludy Sándort és Károlyt, Kis Jánost, Vitkovits Mihályt, Csokonai Mihályt, Berzsenyi Dánielt, Buczi Emilt, Szemere Pált, Döbrentei Gábort, Kölcsey Ferencet, Tóth Lászlót, Szentmiklóssy Alajost, Göndöcz Juditot, Képlaki Vilmát... A kötet címlapján a legelőkelőbb ajánlólevél, Goethe kiadójának, Cottának, neve olvasható. S mégis, visszhangja úgyszólván semmi: mindössze néhány udvariaskodó levél, folyóirat- és újságcikk, ismertetés, lexikonok, irodalomtörténetek tömegsírja. Látszólag maradandóbb s mélyebb érdeklődés fogadja három évvel később Toldy Ferenc híres Handbuchját; az élő irodalmi tudatba azonban alig szivárog belőle valami. Goethe kezébe veszi, de utána csökönyösen hallgat a magyar irodalomról, pedig éppen most valósítja meg s éli a szó funkcionális értelmében a világirodalom fogalmát, nyílik meg minden tartalomnak és formának, keletnek és délnek, románságnak és szlávságnak, réginek és újnak, feltéve, hogy megfelel törvényszerűségének és felszívódhatik a vérébe. A romantika is hallgat, pedig éppen ezekben az évtizedekben tér meg diadalmas világirodalmi portyázásaiból; pedig az új Európa is éppen most készül felruházni Magyarországot a szellemi nagykorúság első jegyeivel s egyre megértőbb pátosszal fordul politikai életének megnyilvánulásai felé.

Alig van jelentékenyebb magyar költő, akinek Mailáth óta ne akadt volna német fordítója, de aligha egy-kettőnek sikerült áttörni az európai tudat korlátait. Ezt a jelenséget nem fejti meg a magyarság testvértelen nyelvi elszigeteltsége, költészetének különös, "exotikus" természete, hiszen a jóval exotikusabb délszláv népdal és ballada, ha rövid időre is lázba hozza a romantikus Közép-Európát, csakúgy, mint nemsokára az európai szemléleten teljesen kívüleső Kalevala. A mindenképpen "nyugat-ellenes" és minden nyugati humanizmust tagadó keleti költészet és filozófia befogadása is jóval több érzületi és értelmi akadályba ütközik, mégis második hazát talál Európa költőinél és gondolkodóinál. A németül tolmácsolt magyar költők értéke sem szolgálhatott akadályul. Berzsenyi érett ódáinak Klopstock és Hölderlin közvetlen közelében van a helyük, Vörösmarty lírai látomásaihoz foghatót nem ismer a kor világirodalma, s mégis, német fordításaik ma úgy hatnak, s ami még végzetesebb, bizonyára már megjelenésük időpontjában is úgy hatottak, mintha naivul archaizáló nyelvemlékeket olvasnánk. Ezzel rátapintottunk az egész kérdés lényegére. A régi fordítók szinte kivétel nélkül jószándékú, véletlen műkedvelők. Divat, barátság, a legjobb esetben a kultúrközvetítés vágya bírja őket fordításra, nem pedig belső rokonság, formai-nyelvi erőfölösleg, a szereposztás ösztöne. Két nyelv határán állanak, de egyik nyelv géniusza sem ihleti meg őket. Önálló inspiratív líra, nyelvi hit és érzület nélkül nem is lehet olyan inspiratív meggyőző hatásuk, mint a nagy európai és magyar fordítóknak. A fordításban mesterséget, kultúrprogramot, a műalkotásban kielemezhető tartalmat, elvonható alapeszmét, a költői nyelvben az érzelem és értelem sérelme nélkül átültethető, grammatizált nyelvet látnak. Egyéni-személyi nyelv híján életüket, érvényüket vesztett, megkövesedett német történeti stíluseszményekhez igazodnak. Goethét már régen leváltotta a romantika és Heine, de ők még mindig a német racionalizmus felhigított nyelvén, a szabad impresszionizmus időpontjában, sőt George, Hofmansthal, Rilke délkörén innen is még mindig a kései romantika, Lenau, a kiirthatatlan Heineepigónok technikájával és modorában fordítanak. Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, a magyar ballada ugyanabban az egy semlegesített, közömbösített vagy egyhangúan deklamáló uniformisban mutatkozik be a világnak. Vajda, Reviczky, Kiss József, sőt Ady is úgy hat, mintha most lépett volna ki valamilyen múzeumból vagy lomtárból. De ez még a jobbik eset. Mert a nyelvemlék-németség mellett van egy másik is: egy mondvacsinált osztrák-magyar, amely kényes fülnek szinte elviselhetetlen, mindenkinek hozzáférhető, veszélytelen, biedermeier szóművészet színvonalára sűllyeszti a modern magyar lírát. Ahol a szellemi kínálat nem tart kapcsolatot időpontjának eleven nyelvével, ott legfeljebb ha a kitörölhetetlen helyi színek lopják be magukat az idegen olvasóba. Valahányszor azonban a fordító funkciója találkozik a lefordított költő funkciójával és ezen a réven egy síkba kerül korának eleven nyelvi érzületével, sohasem marad el a megértő visszhang. Ilyen esetet azonban alig kettőt-hármat ismerünk a régi irodalomban: az Uhland-tanítvány G. Steiackert, Kolbenheyer Móric soproni papot és Dóczy Lajost. Steinackernek köszönhető, hogy egy félszázad magyar költészete végre szerény polgárjogot kapott a német irodalomban. Kolbenheyer Toldi-fordításai törik meg az időpont legóvatosabb, leggyanakvóbb kritikusának, Hebbelnek, közömbösségét és elfogultságát. Dóczy fordításával kezdődik Az ember tragédiájának világirodalmi élete, igaz, hogy egyelőre a Faust nyomában és a Faust gyámkodása mellett. Van aztán egy páratlan kivétel is: Petőfi. Nincs talán magyar költő, aki ellen annyit és olyan súlyosan vétettek fordítói, aki olyan mértékben lett volna kiszolgáltatva kontároknak és tudatlanoknak; elemi lírizmusa azonban egyetlen lendülettel veszi meg a fiatalságából, eszményeiből, politikai utópiáiból, romantikájából kiöregedett intellektuális Európát. Mennyi szent áhítatot, céltalan lelkesedést érezni még ma is a Kertbenyed, Melasok, Meltzlek, Opitzok, Steinbachok, Schnitzerek, Neugebauerek, M. Hartmannok, Goldschmidtok, Sponerek könyvtárnyi Petőfi-fordításában, de alig egy-kettő akad olyan, hogy megkapná az embert. Az általános képen ők sem változtatnak. (Szűkebb körben, de hasonló feltételek mellett megy végbe Ady európai recepciója.)

A húszadik század új költészete új feladatok elé állítja a fordítókat. A német fordítások történetében is új fejezetet kezd. Ez a fejezet elválaszthatatlan Horvát Henrik nevétől. Funkciójában osztozik Mohácsi Jenő.

Mohácsi nyelvi forrásvidéke az irodalmasított, szótározott nyelv, de mindenestől benne él a beszélt és hallott nyelvben. E két nyelvi világ, a hitelesített hagyomány s a még hitelesítésre váró konkrét élet egyezménye határozza meg fordítói technikáját, úgy, amint Az Ember tragédiája után most a német Csongor és Tündében érvényesül.

Madáchot nem izgatják, nem termékenyítik meg nyelvi-formai kérdések. Elejétől végig csak egy dolog érdekli: az egyetemes eszmetörténet könyörtelen dialektikája, az emberi gondolat végzetes diadalainak és bukásainak színjátéka, ez a beláthatatlan térben végbemenő, embernek érthetetlen, isteneknek tetsző látvány, amelyben a maga egyéni és egyénfeletti sérelmeinek kulcsát keresi, ünnepélyes, kozmikus értelmezését látja. Született (nem tanult, technikailag fegyelmezetlen) drámaíró; megkísérli a lehetetlent: a dráma emberi, érzéki, megjelenítő dialektikájával egyezteti össze az érzékfeletti egyetemes dialektikát. (Ezen a ponton tér el a legszembetünőbben mennyei kalauzától, Goethétől). A Tragédia nyelve ennek megfelelően inkább csak közvetítő eszköze, alázatos és szerény, sokszor ünnepélyes szolgája, nem pedig fölényes ura a kimeríthetetlen belső gazdagságnak.

Ezzel szemben az Ember tragédiájának egyetlen magyar rokona és alakmása, a Csongor és Tünde! Elejétől végig egy lírától áthatott mikrokozmosz hasonlata. Ez a hasonlat az elsődleges elem benne. Az egész világegyetem, minden földi és emberi vonatkozás csak ürügy, csak alkalom arra, hogy kipróbálja rajtuk megváltó erejét. Minden útja az anyák ősi fausti útja, — befelé, haza, a mitikus, chtónikus erők, az abszolút éj és abszolút magány hazájába visz. Megoldja a megoldhatatlant. Valósággal és utópiával, halálvággyal és életlendülettel, pozitívummal és negatívummal, álommal és ébrenléttel kölcsönösen kicserélteti jeleiket, a "most" és "itt" jegyeivel ruházza fel az örök "mintha", a "soha", a jövő kategóriáját, egykézben egyesíti a Vihar és a Varázsfuvola küldetését s ezzel isten és emberek előtt igazolja a romantikus Vörösmartyt. Itt semmi sem természetes vagy magától értetődő ajándék, mint a János vitéz Tündérországában a csodálatos befejezés egy hallatlan erőfeszítés és utópisztikus honvágy műve, védekezés az elmúlás és enyészet, a halál, az idő megmásíthatatlan törvénye ellen. Itt minden pozitív jegyre tíz negatív jut, itt minden álom mögött ott lappang az a félelem, hogy csak álom, hogy minden pillanatban véget érhet, hogy minden fikció visszájára fordulhat, hogy minden kincs szétfolyhat, hogy az élet csak a halál álarca, hogy valami váratlan akadály meghiúsíthatja az utolsó diadalmas partraszállást. Ez az örökös aggodalom egyik forrása Vörösmarty érzelmi és erotikus nyugtalanságának, izgatottságának. Megbontja a nyelv irracionális és racionális elemeinek kényszeregyezményét, feltétlen, egyoldalú érvényre juttatja az irracionalitást. Ez a nyelv nem akar láttatni, világos, logikus értelmet, tiszta, plasztikus fogalmakat közvetíteni, hanem csak áradni, elárasztani az egész világot a maga zengő erotikus és mágikus hangjaival. Csak olyankor eszmél rá újra eredendő feladatára, amikor néhány pillanatra kívülesik a lírai középpont bűvös körén s időhöz és térhez alkalmazkodik. A Csongor és Tünde Vörösmarty legkomplexebb műve. Megtalálni benne nyelvi és érzületi világának minden ellenőrizhető és ellenőrizhetetlen, nyílt és immanens, veszélyes és veszélytelen összetevőjét, plátói ideája szerint minden egyéb művét, a már megírottakat és a még megírandókat egyaránt. Helyzetről-helyzetre módosul a hangja, pillantról-pillanatra változik az akusztikája, aszerint, hogy az illúzió vagy dezillúzió sarkához közeledünk. Aki a Csongor és tünde fordítására vállalkozik, annak előbb magába kell fogadnia az egész Vörösmartyt, hogy meghallhassa és nyomon követhesse ezt a pazarló sokhangúságot.

Mohácsi telítve van Vörösmartyval, ismeri atmoszferikus törvényeit, ég- és földrajzát, embertanát, mitológiáját, nyelvi képzeletének szerkezetét és anyagát. Olyan mélyen hatol világába, ameddig rokonlélegzettel győzi, ameddig Vörösmarty szépségei iránt fogékony, elemző és megértő intellektusa bevilágítja az utat: az irracionális "alvilág" első köréig. Onnan kezdve óvatosan, szemmel, gondolatban kiséri tovább. Mohácsi Vörösmarty-élményének és Vörösmarty-ismeretének határai pontosan összeesnek nyelvi teljesítőképességének határaival. Fordítása kettős folyamat eredménye. Vörösmarty szövegét átülteti a maga túlzásoktól ment intellektuális nyelvére s csak aztán fordítja németre. A Csongor és Tündéből megmarad minden, amit nem kell feláldozni ennek az eljárásnak, ami nem elidegeníthetetlenül személyi, ami elbeszélhető és eljátszható, a dráma emberi tartalma, meséje, az Árgirus-anyag nyugati és keleti öröksége, ami bécsi divatnak és ízlésnek, színpadnak és időpontnak tett engedmény, Vörösmarty nyelvének, szókincsének polgári rétege, a nappali, színpadi tündériesség és ördöngösség, Balga és Ilma, a játék és humor, az irónia átlátszó világa. Ezen a ponton a magyar szöveg és német forma megfelelése olyan teljes és természetes, hogy még a két nyelv vérségi, klimatikus különbségét is elfelejteti az olvasóval. Ami ezen túl van, Vörösmarty lírai infernója és paradisója, Csongor és Tünde testvérélete, az éj és halál ikermitosza, a nyelvvé, zenévé vált lényegszemlélet, a nyomasztó polgári lét felszabadító, irracionális ellenléte, Vörösmarty megrendítő búcsúja illúziótól, tavasztól, a romantika motívumainak ez az egész páratlan magyar seregszemléje és megörökítése —, mindez csak addig él, amíg Vörösmarty nyelvében él; idegen nyelven viszont démoniájától, veszedelmes varázsától megfosztott játékká, megható, szép, romantikus idillé változik. Mohácsi elkövet mindent, hogy alázatos és gondos tartalmi-formai, nyelvi hűséggel, a német új-romantika szó-, képkincsének mozgósításával pótolja, helyettesítse Vörösmarty romantikáját. Fordítói technikájának legszebb bizonyítéka, hogy pótlása és helyettesítése meggyőző, még ott is, ahol szinte megoldhatatlan feladatnak tetszik, ott, ahol a szöveget a Délsziget és a Rom, a Gondolatok, az Előszó fényhomályosabb alakváltozatának érezzük, ahol a gondolat és a forma, a hangok és a világfájdalom unió mysticája irányítja és táplálja a ritmust: az Erosz és az Éj kozmogonikus látomásában, azokban a sorokban, ahol a pénz, a politikai hatalom, a tudás modern hármas mítoszának képviselője, a Kalmár, a Fejedelem, a Tudós vallomást tesz öncélú káprázatainak csődjéről s ezzel felszabadítja az utat a legcéltalanabb fikció, a tündéri szerelem felé. Igaz, sok részlet lefordíthatatlannak bizonyul, van varázsige, rúna, amelyet lehetetlen idegen hanganyaggal megfejteni, Vörösmarty mitikus képzeletét istenkísértés volna földre hozni; de föl lehet emelkedni hozzá odaadó hűség és áhítat erején. Ezt tette Mohácsi. Végső benyomásunk és ítéletünk: Vörösmartyhoz méltó, mindenképpen élő és modern Csongor és Tündével ajándékozta meg a német irodalmat.