Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám

Nagy Zoltán: Tóth Árpád leveleiből

II. közlemény [*]

Tátraháza, 1916. július 4. Kedd

Kedves Mester — Barátom-uram,

bocsásson meg, hogy ilyen későn jut eszembe írni Magának, de hiszen Ön jól tudja, hogy az embernek akkor van legjobban rendjén a dolga, ha nem kell levelet írnia sehová. Hát jó dolgom van. Ez egy isten háta és... mögötti hely, nekem való. Itt vannak a könyveim, újakat is hozattam, nem unatkozom. Röhögök a bourgeois-kezdőkön, akik idejönnek s másnap megrémülve a primitívségektől, tovább menekülnek! És itt nem is kell harcolni azzal a bizonyos lovaggal, a Magánnyal, mint jeles költőnk állítja. Az illető lovag itt direkt békés természetű. Egyéb lovag is a akad, ha már erről van szó. Itt van pl. don Quijote is! Bizonyára ismeri a híres Doré-metszetet don Quijote-ról: nohát itt van a metszet eredetije: ugyanaz az arc, soványság és ábrándos gyermeki idealizmus! T. i. egy öreg kúriai bíró, szintén torokbajjal, szintén magánypárti és vad zamatú. Összebarátkoztunk s most félmeztelen fekszünk naphosszat a napban. — — — — — — — — — — — — — — Főleg hallatlan soványsága groteszk; mikor felteszi a fekete napkúraszemüveget, ilyen: (Rajz). De ne higgye, hogy ez karikatúra! Pont ilyen! Sancho Pansát egy öreg csabai boltos képviseli, rém imponál neki a mi "okos" compániánk; kegyelettel hallgat, pedig ő csak üdülni jött s nekünk kéne hallgatni, mert a mi gégénk bánja az elkerülhetetlen politizálást. Az öreg kúriainak pl. a Habsburgokról való véleménye fedi az enyémet s ez hallatlanul szenzáció egy csabai kövér boltosnak! Annyira Sancho Pansa, hogy ma direkt ki akarta hozni utánunk a tízórait!

Ami egyébként illet, 62 kiló körül járok (57-tel kezdtem). Hetenként átlag egy kilóval gyarapszom s ha ez így tart, beteljesül a Karinthy jóslata, mely szerint nem fogok átférni a vereckei szoroson, ha még egyszer hazát akarok alapítani!

Csukamájat, ovomaltint szedek, arzénnel oltanak és napfénnyel etetnek, (tényleg, — mert egy görbe tükörrel napot sugároztatnak a gégémbe).

Mit írjak még? Hatvanytól levelet kaptam, melyben felkér, hogy "barát"-jának szólíthasson; ilyen úr vagyok! Továbbá majd elfelejtettem megírni, hogy itt van a Tátra is, ez egy nagy hegy (tényleg van neki hegye) és csúcsa is van és valószínűnek tartom, hogy ő is azért tartózkodik a Tátrában, mert a csúcson tompulat van s erre a doktorok a Tátrát szokták rendelni. Hát így jött ide ez a nagy hegy. Nehogy azonban ezt a feltűnően szellemes viccet közölje Annussal, mert rá fog jönni, hogy már én is közöltem vele. Körlevélben terjesztem pompás ötleteimet, hadd lássák, hogy nem hiába ülök itt.

Elolvastam Francis Jammes: Jean Noarrieu című verses regényét, őrült szép, a modern bukolikus költészet teteje, csúcsa, (hurut és tompulat nélkül, — pardon, de most a tüdővész a szakmám s ennek köréből veszem képeimet). Vegye meg, ha megkapja, hallatlanul fogja élvezni! (nem a tüdővészt, hanem Jean Noarrieut).

Itt különben öreg nők vannak. Az igaz, hogy az orvosnők fiatalok, de viszont nem muszáj Annusnak mindent tudni! Tehát maradjunk emellett: közhírré teendő, hogy rém öreg nők közt rémesen unatkozom. Különben remélem, Annus mielőbb meglátogat és meggyőződik hűségemről. Mert mégis csak hű vagyok, sajnos.

Írhatna maga is. Mi van katonai helyzetével? Üdv!

Tóth

Tátraháza, 1916. szept. 28. Csüt.

Kedves Mester,

— Ez a harmadik levelem, amit írni kezdek magának. Mindig abbamarad: nincs mivel teleírni egy levelet! Eseménytelen vidék és napok, hálistennek! Jól vagyok; itt okt. végéig nézem még a felhők "arany-pagodáit", a köd ezüsvárait s az eszcájg pakfongdarabjait. Unalom van rogyásig! És hallatlan őszi züllése a tárai erdőknek; minden bokor egy bíbornok la Szomory ... A múltkor egy vadászkutya két őzet hajtott nekem, amint az utolsó szeptemberi szamócákat szedtem! És más ilyen idillek, mókusok, nyulak és zsongó vaddarazsak tánca. — — — — — —

Klein I. Stefan Davosba ment s engem is hív. Okt. végén alkalmasint odamegyek, ha a báró is úgy akarja s esetleg sorozások nem jönnek közbe. Hatvankilenc kiló vagyok (— — — — — —) s így tán tauglich, bár még így is sovány ifjúnak festek s a főorvos, aki pár napra hazajött, mondta is: "No, nem is tudom, milyen lehetett a tanár úr a 10 kilója nélkül..."

Klein írja, hogy most fordítja a maga legendáját, ami nagyon tetszik neki. Helyeslem.

Most aztán pont. Megint nem tudok tovább írni. De azért feladom a levelet, legalább lássa, hogy gondolok magára is. Annus írta ugyanis, hogy neheztel a hallgatásom miatt. Hát most már tudja, miért hallgatok?

Dolgozni nem igen tudok, abszolút henye létet folytatok, de ez nem rossz. Elkövettem ugyan némi verseket, de nem is fogom forgalomba hozni, oly rosszak.

Havas [*] elküldte, kérésemre, pályanyertes himnuszát. Megírta mellé, hogy mikor füstnek felolvasta, az minden strófa után: "na barátom, ez mégse járja" — refrént mondott... Én ellenben igen szépnek találtam, főleg a vége felé. Mindenesetre egyik legjobb Havas-dolog s a pályázaton is kétségkívül a legkiválóbb volt.

Hallom, hogy ma zsidó újév van. Helyem bőven lévén, gratulálok az ősz legendaszerzőnek.

— — — — — — — — — — — — — — —

Maga volt-e mostanában Pesten? Onnan alig hallok hírt, Karinthyék, Schenk, [*] stb. állhatatosan hallgatnak.

Most, miközben még figyelmébe ajánlom a lent következő gyönyörű tulipánt, a magyar levélpapír-ízlés remekét, búcsúzom s kárörvendve gondolok arra, hogy most már magán van a levélírás sora!

Üdv!

Tóth

Svedlér, 1917. június 29.

Kedves Zoltán mester,

— ne haragudjon, hogy oly sokára írok, dehát el van foglalva a magamfajta állású ember, tetszik tudni; — ezután majd szorgalmasabb levélíró leszek. Eddig alig volt alkalmam illő válaszlevél szerkesztésére, mivelhogy legfeljebb afféle alkalmak akadtak, amilyen pl. tegnap is adódott volna, mikor is kedvelt nőm oly ruhát vett fel, melyben "nem lehet leülni a hegyen", — de végeredményben azért mégis tegnap is akadt egyéb elintézni valónk. Ma se várjon tőlem rendes és okos levelet, soká lesz az még, mikor megint olyat írhatok, elégedjék meg tehát holmi töredékes firkálással. Verse, mondanom se kell, remek, elsőrangú a Bivallyal egyetemben szenzációt fog képezni. Igen sikerült a metrizálása s most jövök rá, éppen a maga verséből, hogy a "tiszta trópus" direkt még tisztább és nemesebb rajzú, ha klasszikus metrumban van megcsinálva! A metrizáláshoz egyetlen szerény megjegyzésem volna: az Ismeretlen hölgy első sora végén spondeus van, holott ott jambusnak kell lenni, úgy lebeg a sor: (Berzsenyinél is mindig így van, Magánál is a többi sorokban!) véleményem szerint a "lám" helyett egy "ím" jobban kihozná a ritmust!

Olaszul írt sorait irigylem, soká lesz még mikorra én is annyira "elfelejtem" az olaszt (amit még csak most tanulok), hogy oly folyamatosan tudjak rajta és benne fogalmazni!

Nagyon remek volna, ha mégis csak időt szakítana egy kis pihenésre és eljönne ide. Remek idő van, gyönyörű ez a svedléri tájék, a Buchwaldot is meg kéne mászni még egyszer s a Tátrába is felmehetnénk (Kovács Jóskáék átmeneti meglátogatásával) pár napra. Hiszem, úgy tudom, maga még nem volt a Tátrában s milyen gyönyörű az ilyenkor! Hát jöjjön, kedves Mester, nem bánja meg! Most különben Jóskáék is itt vannak pár napra s szintén üdvözlik s hívják magát.

Én még eddig semmit se dolgoztam, nem értem rá, de most megint sok verset készülök gyártani.

Havasról azt hallom, hogy beosztották szegényt a legközelebbi marsba!

Pádi

Svedlér, 1917. nov. 2. Péntek

Kedves Mester,

Írok, mert mégis csak illik egyszer, ha nem igen van mit? Hogy van? Én köszönöm elég jól. A jövő héten b. nejemmel felmegyünk Pestre a doktorhoz, meg kell már egyszer nézetni a torkom, hát addig megyünk, míg olcsóbb a vasút. Különben is H. [*] barátom legutóbbi levelében tudakozódott, nem mehetnék-e már állandóan Pestre, esetleg budai tartózkodásra, mert most már tudna havi 1000 kor. gázsit garantálni kettőnknek Annussal s ezenfelül is szívesen támogat a drágaság arányában. Lektoroskodni kéne, szerkesztőségbe egyáltalán nem volna muszáj bemenni, a lapba csak könyvkritikát kéne írni stb. stb. Mindezt azonban nem azért írja, mintha sürgetni akarná üdülésem befejezését, hanem csak azért, mert úgy látja leveleimből, hogy nem jól érzem magam Svedléren. Szóval ez a báró egy nagyon drága és aranyos fiú, hiába! Hát mindenesetre felmegyünk Pestre s az orvostól tesszük függővé a továbbiakat. Maga nem jön fel szintén a jövő héten; jó volna összetalálkozni!

Újságként közlöm továbbá, hogy Kner gyomai kiadásában két kötet kísérteties novella jelent meg, egy külföldi és egy magyar. Az egyébként gyönge magyar kötetben (szerkesztette Bálint Aladár s címe: Éjfél) a Csak álom is benne van, sőt egy érdekes illusztráció is van hozzá Divékytől. Nézze meg valahol, vagy vegye meg. A külföldi kötetben (ford. Balázs Béla, címe: Kísértethistóriák) viszont igen érdekes dolgok közt olvasható Gogol egy csodaszép novellája: Wij, a boszorkányok fejedelme: mely a legősibb humort vegyíti a legősibb borzalmakkal. Ezt is melegen ajánlom.

Mellékelten küldöm nőm által letisztázott Napló-verseket, mert — mint mondja — maga kérte ezeket. Még két versem, hosszúk és háborúsak, hevernek a papírhiány miatt a Naplónál, esetleg majd ezeket is küldöm.

— — — — — — — — — — — — — — —

Sok üdv! hívei: Pádi et comp.

Ja igaz, mostanában sokat fordítok. Majd meglátja a Nyugatban.

Svedlér, 1917. nov. 26. Hétfő.

Kedves Zoltán?

— kivárva a szokásos lustálkodási időt, amit egy levél vétele után okvetlen muszáj áthenyélni és áthalogatni, — különben még meg is sértődhetne az illető, hogy az ember oly indokolatlan ifjúi hevességgel és hamarsággal és megfontolatlansággal válaszol, — íme, "sietek válaszolni!" Levélírnivaló idő van, a Malomhegy felhőüberziehert húzott a nyakába az időjárás viszontagságai ellen, idebent viszont ropog a kályhatűz s a fahasábok olyanokat durrantanak, akár egy negyvenkettes — — — — — — — — — Szóval kedves téli hangulat van, s ilyenkor az ember még levelet is szívesebben ír. Annus almát és diót majszol egyszerre, — ez is téli szórakozás — én meg elégedetten rágicsálom heti egy szivaromat (a héten persze már másodikat, ami, tekintve, hogy még csak hétfő van, a legszebb reményekre jogosít).

Hát voltunk Pesten. Ez úgy történt, hogy legutóbbi novellámért 1500 korona "honoráriumot" kaptam s egyben kérdés intéztetett hozzám, hogy nem volna-e jobb, ha már Pestre mennék s felülvizsgáltatnám magam egy szakorvossal; hátha már meg is gyógyultam? Felmentem s persze hű Kund Abigélem is feljött. Ebből nagy Ritz-ebédelések meg Deli Bár-ok lettek, találkozások svedléri öreg nőkkel, akik azóta, az idő négyzetével arányban, még öregebbek lettek stb. Voltunk kávéházakban, cukrászdákban, igen szolidan éltünk, amiből végre az jött ki, hogy teljesen leszegényedve jöttünk vissza Svedlérre. De nem ez a fontos. A fontos az, hogy Lipscher dr. megvizsgált s konstatálta, hogy várakozáson felül meglepően javultam, úgy hogy ezt alig is meri közölni velem, mert bizonnyal elbízom magam s kávéházi életet fogok kezdeni. Nem volt különösebb kifogása az ellen, hogy Pestre jöjjek állandóan, ha meg tudom csinálni, hogy otthoni életet éljek s jól táplálkozzam. Ezzel az eredménnyel felmentem Hatvanyhoz, akit a Pesti Napló helyiségei nevű gőzfürdő és kéjdívány-gyűjtemény csarnokaiban kerestem fel. Gépírókisasszonyok testén át juthattam be csak a Nagyúrhoz. Pár szó váltása után, miközben elrebegtem a doktor szavait, Karinthy nevű úr is benyomult: t. i. a szűk ajtón alig fért be a hasával, s érdekes eszmecsere indult meg. Megtudtam, hogy Tormay Cecile írónő tárcát küldött be a Naplóhoz, kissé hosszút, de finomat — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — stb. stb. egészen mellékesen aztán megtudtam, hogy a báró január 1-én revuet indít, csak arra vár, hogy papír legyen s e revuenél alkalmazni óhajt engem is, — minélfogva nemsokára Pestre kell költöznöm. A fentiekhez hasonló fontos megbeszélések miatt közelebbi részleteket nem sikerült megtudnom, később azonban Karinthyval még beszéltem a dologról s ő közölte velem, hogy a mostani tervezgetések stádiumában úgy van tippelve a revue vezetése, hogy Hatvany főszerkesztő lesz, szerkesztőbizottság pedig: Kosztolányi, Karinthy, Tóth, — az utóbbi felelős szerkesztői címmel. Az egész ügy az Est "Vasárnap" című új revueje ellen megy ki. A dologgal párhuzamosan valószínűleg a Naplónál is dolgozni fogok, mint könyvrovat-vezető. Erről már Hatvany egy legutóbbi levele is biztosít: hetenként legföljebb egyszer kell majd a redakcióba felmenni. Mindez szép lesz, ha lesz, — egyelőre nincs papír, visszajöttünk Svedlérre: várom H. további intézkedéseit.

Pesten a kávéházban véletlenül találkoztam Babits-csal is. Mentegetőzött a Tóth-cikk miatt, [*] mindketten őrült zavarban voltunk, ami egyikünknek se volt nehéz dolog, lévén két "tanár". Irultunk-pirultunk, ő azért, hogy a "tanítvány" szót kellett jó értelemben kimagyaráznia, én meg azért, mert megtudtam tőle, hogy Hatvany elpletykálta neki, mily dühös levelet írtam a kritikájáról a bárónak. Végre is meghívott a lakására. Egy délután fel is mentem s elég jól összemelegedtünk. Angol költőkról beszéltünk, műfordításokról meg detektív- és misztikus irodalomról. Babits nagy melegséggel kérdezősködött, maga után, hogy él, mit csinál, — igen dicsérte a misztikus novelláját, amit csak most olvasott abból az "Éjfél" című könyvből.

Miről írjak még? Nagy Lajossal, Havassal együtt voltam. Nagyról biztosan eleget tud, említette, hogy levelet írt magának; Havas csúcshuruttal jó korházban él s egyidőre elég tűrhető kilátásai vannak. Kosztolányi házat vett Budán, — ezt persze Karinthy mesélte, nem tudom, igaz-e?

Egy csomó fordítást küldtem a Nyugatnak, tán most jönnek. A maga cikkére nagyon kíváncsi vagyok; — Osváttal többször beszéltem, de erről hallgatott, nagyon egy diszkrét fiú lévén, — így hát erről nem referálhatok. Kaffkát, mint láthatta, végre én is megírtam, elég gyengén sikerült.

De aztán maga is írjon néha, inkább én is jó levelező leszek. Sokszor üdvözöljük Annussal együtt:

Pádi

Budapest, 1917. XII/13.

Kedves Zoltán,

— hirtelen rendelkezés következtében Pestre kellett költöznünk, új címünk Vas utca 5, IV. 15. Strausz Lajos címén. — Hatvany ugyanis januárban megindítja revüjét s engem segédszerkesztői, "osváti" állásra szerződtetett. Csaknem sine cura, jövedelem havonként 1000—1200 korona. Persze mégis nehezen jövünk ki, mert őrült drágaság van, csak a bútorozott szobánk havonta 160 korona! Tavaszra majd átköltözünk Budára s lehetőleg háztartást csinálunk, — ott és úgy olcsóbban élünk meg. E pár nap sok lakásnéző rumlija miatt nem írhattam magának arról, amit pedig sürgősen közölni akartam: levonatban olvastam cikkét, mely könnyekig meghatott s elragadott, végtelen kedvességével s ragyogó és finom mondanivalóival. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy — ha tán meglehetősen érdemtelenül is — ily párját ritkító tökéletességű cikk hőse lehetek, — Osvát is a legnagyobb elragadtatás hangján beszél róla. Hálásan és nagy-nagy szeretettel köszönöm! Annus még nem olvasta, az öreg Tóth Andrásnak is nagyon jól fog esni!

A revű? — sok bába által fürdetett mosdatlan gyermek lesz: Hatvany, Karinthy, Kosztolányi csinálják, én csak statisztálok. A Napló olvasói számára készül havi ajándékul, csupa "arrivé" névvel. Kis formátum lesz, könyvalakú, — címe: "Esztendő". Ívenként 200 koronát fizet prózáért, kis kritika 25 korona, vers külön-külön megállapítandó tiszteletdíjjal. Jó, hogy egyáltalán nem köti le az írókat, vígan lehet máshova is írni. Persze magától is kérnek a szerkesztők kéziratot, de maga valószínűleg nem fog adni... Annus a napokban hazamegy egy kicsit, karácsonyra lehetőleg én is lemegyek s akkor majd sok apróságot is pletykálok, amik így levélben szamárságok lennének csak, de beszélgetés közben megjárják. Maga nem jön mostanában Pestre? Olyan furcsa, hogy egyszerre pesti lakos lettem megint, — a hóval takart Svedlér olyan végtelen szép és nyugalmas volt.

Sok üdvözlettel: Tóthék

(Pesti Napló levélpapírján)

Budapest, 1918. jan. 9.

Kedves jó Uram,

ma írok először levelet a szerkesztőségből, a szerkesztőség levélpapirosán, — világtörténelmi pillanat! Kint úgy esik a hó, mint azokban a romantikus novellákban, melyek ijesztő kézirathalmokat alkotva hevernek körülöttem s melyeknek korlátlan ura és parancsolója lette, ajvé! Dőlnek a kéziratok, nagy kézirat-fúvás van (ad analógiám) "hófúvás") el vagyok akadva, meg vagyok rekedve, mozdulni se írok, — már a lakásomra is jönnek, s ami főbaj, némely kézirat úgy jön, hogy az a kéz is jön, amely írta, kezet kell vele fogni, dumálni, — keserves sors! Csak most tudom igazán csodálni a jó Osvát Ernőt. Tessék elképzelni, milyen sorsfordulat ez: az ember eddig a jó dolgok olvasásában is halogató és lusta volt s most csőstül szakad rá a sok rossz olvasnivaló! Ma reggel alig gomboltam fel a gatyámat, már csengettek a lakásomon s zord katona-silhouette jelent meg a sötét előszobába, — a cseléd, aki ajtót nyitott, direkt azt hitte, hogy értem jönnek, fegyelmi okokból. Pedig csak egy jámbor katonatiszt volt, a debreceni F., aki sürgősen ideadott egy novellát az Esztendő számára s közben azt rebegte, hogy ez az ő igazi szíve vágya, álma, stb., hogy ő író lehessen, és hogy már a B. H.-ban 10, azaz tíz novellája jelent meg, ha nem hiszem, meg is mutatja s már húzta kifelé a zsebéből a nagy paksamétát. Erről persze ne tessék szólni senkinek, még heccelni találnák Debrecenben a szegényt!

Én nem is értem, mit akarnak ezek az árvák az irodalomtól! Leveleket kapok melyek áradozva közlik, mily boldog álom volna az Esztendőben megjelenhetni. Egy erdélyi néptanító írja, hogy bármily szerény anyagi körülmények között él, verse közlése esetén állandó előfizetője lenne lapunknak. Nekem bezzeg már a nyelvem is kilóg, úgy utálom dicső irodalmunkat. Viszi valamennyire az ember s akkor elkezd kínlódni mindenféle ....ügyek miatt: hiúság, stréberség, mindenféle vacak komplikációk keserítik az ember életét, mely a híres irodalmi működés nélkül csendben és nyugodtan telhetne el. Mondhatom Önnek, mióta Pesten vagyok, úgyszólván állandóan csak keserveim vannak irodalomból kifolyólag. Először is itt van sajátságos ferde helyzetem az Esztendőnél. A szegény nomolisták számára császár vagyok és dicső fórum, — voltaképpen pedig magam is árva nimoleon. Segédszerkesztői címmel tulajdonképp filantrop-kegyeket élvezek; a báró kereken kijelentette, hogy az én nevem nem szerepelhet nagy betűkkel a címlapon, mint a Karinthyé meg Kosztolányié, mert még nem elég jó név. Azt mondta, ne haragudjak, ő nagyon szeret és becsül engem, tán jobban is, mint a fenti urakat, de az üzlet az más: elégedjem meg azzal, hogy a lapnál félig-meddig sinecurát adott nekem. Így aztán abban a sikertelen helyzetben vagyok, hogy hátul, kisbetűkkel szerepelek, .... szerkesztő úr gyanánt, s még örülnöm kell. Fizetésem is ilyen beteg alapon kapom: 600 korona csak (igaz, hogy "kezdő" elnevezéssel) a fixumom s a báró mint mecénás ad még havi 300-at s 100 jön hozzá havonta egy napló tárcáért. A báró, aki ...... esik a beérkezett tekintélyek előtt, nekem nem mert egyenes úton 1000 korona fixumot adni, csak így, filantrópi kerülő úton. És csömörletes az, amit idebent a redakcióban látok: Hatvany főzve van a — — — — — — — — — — által, akik majd szépen tele ....... a revüt. Szégyellem is, hogy ilyen lapnál és így vagyok dehát aktivitásom a változtatásra nincs s még örülnöm kell, hogy élni hagynak. Úgy fogok bosszút állni, hogy az Esztendőnek csak muszájból írok hébe-hóba, s inkább a Nyugatot boldogítom. Ámbár azokra is neheztelek. Ugyanis szívesen jártam volna a Nyugat keddi összejöveteleire, hiszen én baráti kapcsolatok nélkül meglehetősen árva madár vagyok, a családi élet nem minden — de azt a felvilágosítást kaptam, hogy a keddi összejövetelek főmunkatársi összejövetelek s így csak alkalmi, kényszerű szívességgel fogadják ott az embert. S most már persze nem megyek, pedig csupa "jó barátom" van ott. Móricz, Ady, Babits pláne pertu barátaim is, — (ők kezdték a tegeződést, nem én,) Kaffka szilveszterezni is meghívott stb. stb. —, külön-külön majd megesznek úgy szeretnek, de együtt feltűnően hűvösek és arisztokraták. Az persze eszükbe se jut, hogy én is lehetnék "főmunkatárs", ha éppen ez kell. Rémesek az emberek! S hát szerkesztőtársaim az Esztendőnél: Karinthy meg Kosztolányi? Ezek — — — — — — — ——, állandóan többszázkoronás felolvasásokat szerveznek, és soha semmibe bele nem vennének. Kedves Uram, én mindig mesének tartottam az úgynevezett "intrikákat", "klikk"-tempókat — s íme, mégis vannak ilyesmik: az írók féltve őrzik koszos kis pozicióikat s világért előbbre nem eresztenék a másikat.

De tán unja is ezt a sok apró undort! Vasárnap voltam a Hatvany-féle kiállítás vernissage-án (Hatvany Ferenc képei meg Hatvany Lajosné szobrai) — látnia kellett volna, mi volt ott: még a Kassák, meg a Peterdi Andor is ott tolongtak a báró körül, hogy a Napló teljes bandáját ne említsem, köztük persze jó magamat is. Legszenzációsabb azonban Kiss József megjelenése volt. Kissnek rémes hecce volt pár éve Hatvanyval: a Hétben őrülten nekiment, cikkeket, "toll és tőr"-öket iratot ellene s Hatvany azóta utálja. S mégis mi történik? "Avar" című kötetét megküldte Hatvanynak, ily dedikációval: "Én már nem verekszem". Én megkérdeztem Hatvanyt, írjunk-e az Avarról az Esztendőben? A báró fagyosan mondta: "Az öreg már csak haljon meg mi nélkülünk." Erre a vernissage-on megjelent Kiss József, aki már járni se tud, két pasas vezette s egyenesen oda a báróhoz! Udvarolni, — mindenki udvarol a bárónak: a Naplónál már láttam előszobázni nála Krúdyt, meg Révész Bélát s ő direkt várakoztatta őket: cézár ez az ember. Azt hiszem, tán csak én merek egyszerűen és kereken odamondogatni neki, no, én se sokat s különben is megvan az a jeles szokása, hogy csak a két első szóra hallgat, a többire már oda se figyel. Szörnyű, hogy miket csinál "üzleti" alapon az irodalommal; nekem például azt is mondta, hogy legszívesebben Szomaházyval szerkesztetné az Esztendőt, ha nem félne, hogy az mégis csak kompromittáló lenne némileg. Egyetlen érdeme, hogy velem tagadhatatlanul, és most már azt kell mondanom: érthetetlen módon — sok jót tett: most is például ellát ingyen szénnel s kiprotekciózott számomra napi másfél liter tejet, ami ezidőszerint, pláne Pesten, hihetetlenül nagy dolog. Hogy precízen formulázzam viszonyunkat: négyzemközt és befelé imponálok neki, szeret és segít, de kifelé valahogy szégyenli a dolgot. Persze, ha darabomat adnák a Nemzetinél! No de elég is ennyi, ugye, az "irodalmi berkek"-ből?

Az Otthon-körbe délutánonként — 3—4 napban egyszer, följárok: Nagy Lajos, Havas szoktak ott lenni; együtt búsulunk és dühöngünk. Havas különben most kaszárnya-áristomban csücsül, mert Szilveszterkor ő is Kaffkánál volt s így kimaradt a kórházból. A raporton azt a szemtelenséget mondta, hogy csak emberi mentséget hozhatna fel, nem katonait, s így nyilván vesztett ügye van: rá is sóztak egy kis dutyit.

Pest csöndes és unalmas, én úgyszólván egész nap otthon vagyok: Annus szegény meglehetősen unatkozik, valószínűleg irodába fog menni. Különben a hét végén hazalátogat, s így talán magával is fog találkozni. Azt írtam, hogy Pest csöndes, — itt némileg tévedtem, mert e napokban, — tán szombaton, — afféle kis forradalom volt, mikor a bresztlitovszki tárgyalások elakadtak, — németellenes tüntetések voltak s rendőrök kardlapozták, meg csendőrök szurkálták szét a népet a Rákóczi úton. De ha hozzávesszük, hogy Prágában hír szerint sortűz is volt, ez a kis pesti mozgolódás nem számít.

És most a Jelenésekről! Én gyönyörűnek találom. Rendkívüli erénye és kompozíciója szorosan összeáll. Kitűnő, hogy csupa mély és elvont bölcsesség s mégis abszolút tiszta képekből van kifejlesztve, plasztikus konkrétumokból. Nekem főleg a szárnyas oltár képei tetszenek, azok közt is a Csendes-tenger! Roppant erejű a Zsoltár és a Sírirat, (a hangos Elégia volt még ilyen grandiózus). A Síriratnál monumentálisabb versbefejezést alig találhatnék a világirodalomban. Az egész ciklus briliáns megírású: verselés és főleg a nyelv maga nagyszerű fejlődést mutat: fekete gránitpompájú! Sokat idézhetnék, de nehéz választani. Olyan sorok, mint a Zsoltárban a "Mit ér, hogy búvik föld alá a holt"-tal kezdődő terzina, valóban megrázzák az embert. Külön kellene dicsérnem a nagy gonddal felfokozott utolsó sorokat minden terzina-csoport végén: valóban frenetikusan harsognak s nagyszerűen éreztetik, miért kell a terzinák végére egy magányos sort illeszteni: — hatalmas záróakkordok.

Kivetni valót alig lelnék a műben. Legföljebb itt-ott jobban esett volna rag-rím helyett asszonánc (várják — imádják, zenét — terét) — de ez alig egy-két helyen van így s nagy kompozícióban elkerülhetetlen. Aztán véleményem szerint, fontos, hogy az ötös jambus-sor utolsó jambusa okvetlen jambikus legyen: és ne trochaikus: — — Ez ellen kétszer fordul elő vétség: a Háború-kép egyik sora:

Süllyed lassan az alkonyuló nap és a következő képben (Mélységes tenger):
Fehér virágot mind ritkábban bont.

Ez felfogás dolga, én azt hiszem, hogy a rím tisztább csengése végett helyes a fenti szabály megtartása.

Úgy vettem észre, hogy a Mélységes tenger nehezen indult: a madár-kép kitűnő, de aztán, amint arról van szó, hogy a lélek mindig mélyebbre száll, némi zavar van. Elindul, nyilván a partról, a sekély és tespedt vízben, hínáron át, egyszerre már vulkánt lel s aztán, még mélyebben a gyerekkori mezőket. Itt valahogy, noha a részletek megkapóan szépek, ütik egymást, a dolgok, nagyon is egymás mellett maradtak: nincs elég intenzíven éreztetve a folytonos mélyebbre és mélyebbre szállás a múltba. Ha kedve volna hozzá, tán kis munkával világosabbra lehetne fogalmazni a terzinákat.

Nem tagadom, sokáig haboztam, hogy ezt az egyetlen megjegyzést megtegyem-e? T. i. a jelenések cím, s az egész kompozició bizonyos misztikus hangot üt meg és tart meg, a misztikumhoz pedig illik a homályos megírás. Azonban mégis megírtam a kifogást, mert a költemény egyéb részei éppen arról az izgatóan érdekes megoldási módszerről tanúskodnak, amely tán egyedülálló is ennél a misztikus versnél, hogy Ön a legmélyebb hatású dolgokat is tiszta képekbe öltözteti: ad oculos tiszta kontúrokat domborít ki s így az említett rész is kis fáradsággal még konkrétabbá tehető.

Leveléből olvastam nyugtalan lelki állapotát a verssel kapcsolatban. Azt hiszem tehát, hogy most semmiesetre sem szabad újra hozzányúlnia a vershez: az így is jelentékeny remekműve irodalmunknak: okvetlen adja ki így ahogy van, mielőbb! A mondottakon legfeljebb eltűnődhet, esetleg igazat ad nekem, esetleg nem, — változtatni viszont akár évek múltán is ráér. Most sürgős a kiadás, Osvát már alig várja, — beszéltem neki az ügyről s kért, hogy kapacitáljam magát: adja, és pedig rögtön, nekik a Jelenéseket.

Most nem írok tovább, máris elfáradtam. Máskor is írok, de Maga is írjon néha. A Jelenésekre mindenesetre gyors válaszát kérem: remélem felhatalmazását a közlésre. Annus üdvözli, én is, igaz híve:

Tóth Árpád

Budapest, 1918. jan. 30.

Kedves Uram!

Engedje meg csekélységemnek, hogy első gépírásos levelem olvasásának gyönyöreiben Önt részesítsem. Először is a költeményéről referálok. Osvát szerkesztő úr a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkozott róla. Különösen tetszik neki a templom leírása, továbbá a földrengés, azután a nyugalmas tenger, melynek remek plasztikáját külön kiemelte. Nagyszerűnek mondta a befejező énekeket: a zsoltárt és a síriratot. Néhány különösebben emlékében maradt sort is dicsért. Ilyen pl. a templom leírásában a bűnök szobrairól szóló sor, aztán (ha jól emlékszem, a zsoltárban van) az a sor, melyben a füvet méltóztatik említeni, hogy milyen kár érte. Egyáltalában Osvát is azon a véleményen van, hogy a legkiválóbb magyar versek egyikét méltóztatott megalkotni. Mégegyszer gratulálok! Kívánsága szerint fog korrektúrát, illetve korrektúrákat kapni. Jönni a mostani után következő számban fog. — És most beszéljünk a Nyugat-összejövetelek problémájáról. Édes kis probléma! Hát bizony úgy van vele a dolog, amint legutóbb megírtam. Ezek zártkörű összejövetelek. Csak főmunkatársakat látnak szívesen. Bizonyítékaim: voltam egyszer Babitsnál, véletlenül éppen keddi délutánon. Lakásáról együtt mentünk le, ő a Nyugat-estére ment s engem nem hívott. Pedig kétségtelenül szeret velem lenni, tegeződésre is felszólított. De a Nyugat-este, úgylátszik más! Továbbá: Déry Tibor (a Nyugat egyik fiatal munkatársa) rendszeresen eljár ezekre az estékre, ahol persze nem mondják meg neki kereken, hogy nincs rá szükség. Déry hívott engem is. Kifejtettem neki aggályaimat. A bohó ifjú kinevetett. Erre közbejött egy véletlen. Déry az Otthonban felejtette cigaretta-tárcáját s ott nekem adták át, mint barátjának. Telefonáltam Dérynek, hol adhatnám át a tárcáját? Jöjjek el kedd estére, volt a válasz. Meg fogom látni, hogy tévedtem, mikor úgy féltem ezektől az estéktől. Mégis éltem a gyanupörrel s előbb beszélni akartam Osváttal. Látható, hogy teljesen filológushoz méltó lelkiismeretességgel jártam el. Osvátnak könnyed modorban tudtára adtam, hogy Dérynek az Otthonban maradt tárcáját a Nyugat-estén kéne átadnom, de úgy tudom, hogy ezek zártkörű összejövetelek. Osvát első válasza az volt, hogy miért ne mehetnék el egyszer én is egy ilyen estére? Rögtön utána azonban hozzátette, hogy az összejövetelek tényleg csak a főmunkatársaknak szólnak s Déry nyilván Ignotusnak egy szokványos meghívását érthette félre úgy, hogy már állandóan közéjük jár. Erre én viszont kijelentettem, hogy így állván a dolog, nem fogok felmenni az urak közé s Dérynek is ezt fogom ajánlani. Osvát helyeslőleg hallgatott. Ha még hozzáteszem, hogy azóta eladtam műfordításainak a Nyugatnak s az erre vonatkozó tárgyalásokat Osvát és Fenyő mindig a Nyugat-estéken tartották, viszont engem az ügy állásáról mindig kerülő módokon értesítettek, holott ha én is ott lettem volna, minden egyszerűbben és hamarabb mehetett volna, mindent elmondtam, ami, véleményem szerint, a Nyugat-esték furcsa exclusivitását bizonyítja.

Térjünk derűsebb virányokra. Derűről ugyan nálunk most kevés szó lehet, mert éppen tegnap mondták fel egészen váratlanul a bútorozott szobánkat, melybe pedig alighogy beköltöztünk s most ismét nyakunkba kell venni a várost szobát keresni, már pedig ennél a munkánál undokabbat aligha lehet elképzelni, úgyhogy becses szállásadóimnak szívből kívánom, hogy majdan a pokolban az legyen a büntetésük, hogy állandóan új és új lakást kelljen keresniük, új és új "bútorozott" kínokat.

Egyébként elég jól megvolnánk. Újra konstatálnom kell, hogy a legderekabb magyar ember Hatvany. Megkülönböztetett kedvességgel bánik velem ami a többi ember sajnálatos undoksága mellett fokozottan jól esik. Igazán nem tudom, mit csinálnék e nélkül a nagyszerű baráti jóakaró nélkül, mikor a gyakori érintkezés többi úgynevezett barátaimnak nagyon is a fonákját engedi látnom. Csak egy baj van a báróval. Az irodalmi nézetei túlságosan opportususak. Neki Szép Ernő, meg Várnai Zseni egyformán jeles költők. De ugye, ez kisebb baj, mintha senki sem keltené fel az érdeklődést s nagy pénzeivel inkább kártyázna. Valóban rendkívüli, ahogy ez a báró az írást becsüli legtöbbre. Mióta főszerkesztői címe van, ő tölti a legtöbb időt a szerkesztőségben, éjjel is bent van. Az persze csak rokonszenvesebbé teszi éjjeli munkásságát, hogy néha pezsgős mulatságokat is tart a redakcióban, sajnos azonban, hogy az ilyenekre csekélységen nem hivatalos, ellenben annál hivatalosabbak Szép Ernő, meg Szomory, meg Sándor bá. [*] Szóval itt is megtartódik a rangsor. Mindezt azonban bizonyisten irigység nélkül pletykálom valamint azt is, — — — — — — — — —

Mit írjak még, ami érdekelhetné? Hamarjában nem jut eszembe semmi. Majd máskor. Mikor jön már egy kicsit Pestre? Nagyon jó volna, ha velünk lenne pár napig, a fiúk is nagyon örülnének: a Nagy Lajos, meg a derék Havas, akinek regényét immáron megvette és ki is fizette, Schöpflin apánk képében, a Franklin 800 kemény koronákért. Itt jegyzem meg, hogy a Nyugat az én fordításaimért 600-at fizetett s egyúttal azt is bevette a szerződésbe, hogy majd a haszonból, érti uram? — a haszonból! — is ad 10 percentet! Szóval a kiadók már a hasznot is emlegetik! Hát nem nagyszerű?

No, be is fejezem, hadd higgye, hogy tényleg nagyon jó kedven van.

Annussal együtt sokszor üdvözöljük,

Pádi

(Befejező rész az augusztusi számban.)

 

[*] A levelek első csoportját — 1909-től a háború kezdetéig — a Nyugat júniusi számában adtuk Nagy Zoltán közlésében.

[*] Néhai Havas Gyula, akiről még többször lesz szó.

[*] Szegedi István költő, jó barátja.

[*] Hatvany Lajos.

[*] Babits Mihálynak a Nyugatban írt cikkére vonatkozik, ahol többek közt ezt mondja Tóth Árpád költészetéről: "Ez nem az utánzó , hanem a tanítvány modora, a legnemesebb értelemben véve a szót, ahogy a régi nagy művészek is tanítványok voltak, megőrizve művészetük kincses folytonosságát."

[*] Bródy Sándor