Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám

Vas István: Berzsenyi emlékének

Mint a bölcs, ki Mád aranyborának
értő ínnyel esténkint örül,
elmém is, ha partját veri bánat,
klasszikus borodba elmerül
s ábrándozva édes, lassú kortyon
szép tüzednél fölmelegszik sorsom.

Verseidben lüktet sűrü véred,
árad hozzám át egy századon,
általjár egy rejtett lángu méreg,
kinézek a pesti ablakon:
éj borítja messze a világot,
néma-sötét végtelenbe látok.

Nem sok változott, mióta árván
fölzengett hatalmas éneked,
Árpád honja megtépett határán
most is forrnak ádáz tengerek
s leigázott népek szívverése
szomorúbb, mint Bosporus nyögése.

Panaszolta sorsát fanyar ének,
tunguz jobbágyodra rátalálsz,
rak palotát heverő helyének
ma is még a szibarita váz
s most sem szélvésztől, de benne termő
férgektől ritka a tölgyes erdő.

Társtalan nép kis, kemény szigetje,
mérges hullám partjaira hág.
Mégsincs veszve minden. Hirdeted te,
csuda dolgot nem tesz sokaság.
Zengjen bennem vértezett szavad még,
lesz talán itt lélek és szabad nép.

Hún erővel és görög zenével
zengtek itt e földön verseid,
Pannonia nem felejti még el,
őrzi még a Múzsánk Berzsenyit
s megvetetten, zűrös zajba' járva
visszahallgat Graecia dalára.

Enged-e még az idő az arcán
felragyogni ily szelíd mosolyt?
Lenn a rikkancs fürge torka harsány
esti külön kiadást rikolt.
Milyen híre komor riadásnak?
korán is lesz meghallani másnap...

Óborát arany, tömör zenédnek
elbusult szívembe hadd igyam,
ritmusokból hadd tanuljam én meg,
szép magányra edzeni magam.
Kényes dallam, értem én a hangját,
más a vér, de egy a nyugtalanság.

Nincsen szőlőm, nincs búzám a csűrben,
van tüzem, de nem lobogva ég,
zord időmből mégiscsak kiszűrtem
egy derűsebb, ringató zenét
s őrzöm én, hogy megbékülve halljam
gondjaim közt s majd az ágyuzajban.

Száll a perc, a patakok rohannak,
örök-egy és mégis elszalad,
tudjuk sorsát büszke Babylonnak,
minden így jár itt az ég alatt.
S mit használ a láng, mely el nem éghet?
Él a dal. De meg nem áll a végzet.