Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám

Szegi Pál: Erdélyi József [+]

Nincsenek magános költők. Még az új útkeresés is egy közös múltból sarjadt, közös alaprajzú jelen lényegében közös munkája. Erdélyi József húsz évvel ezelőtt egyéni különcködésnek tartott "népieskedéséről" is hamarosan kiderült, hogy a háború utáni magyar költészet egyik legfontosabb általános jelentőségű stílustisztító, stílusteremtő cselekedete volt.

A költészet szerves egészként fejlődik. Nincsenek magános költők, mert a szerves élet nem ismeri az elkülönülést, a szerves fejlődésben az elszigetelődés: elhalás.

A háborúutáni magyar líra történeti útja ma már eléggé áttekinthető ahhoz, hogy a szerves egészet meglássuk benne. A stílusteremtő ízlésváltozás sohase egyetlen költő magányos szellemi igénye szerint megy végbe. Lassan, több magból sarjad és a közös talaj, közös légjárás testvéri egymásmellettiségben neveli fel a palántákat. Az egyes költők hangján túl meg lehet hallani a kor hangját is.

A háborúutáni magyar líra ízlésváltozása a fiatalok közül Erdélyi József költészetében jelentkezett legelőször. Fő jellegzetessége ennek a költészetnek a szabad lélegzetvétel tisztasága volt és a forma, a szerkezet puritánul szigorú biztossága. Az, hogy Erdélyi József puritán klasszicizmusa, a népi költészet nemes példáin nevelődött általános fejlődéstörténeti szempontból másodlagos kérdés. A háborúutáni esztendők meghasonlott lelkű és kaotikus, formátlanságban vergődő költői világában az első kristályosodási pontot jelentette Erdélyi merész egyszerűsége és naiv tisztasága. A szabad vers legféktelenebb korában a népköltészet leggyermetegebb kötött formáihoz tért vissza. Primitív, de biztos utat mutatott neki e bomló, bomlasztó korban a népköltészet példaadása. A kerekség, zártság, tömörség formaigényét a népdalok biztos szerkezeteiben ismerte meg.

A népies formát követő költő a falujáról álmodott, az elhagyott otthonról, a hazai erdő fáiról s a föld egyszerű életéről. Ez az álom a modern, menekülő, hazát kereső, meghasonlott városi költő álma is lehetett volna. Őnála hazatalálás volt a saját világába. Egészen végigálmodta az álmot. Nemcsak a formai oktatást fogadta el a népköltészettől, de teljes lelkével, tartalmilag is vállalta ezt a világot. "A hű emlékezet" gyűjti össze és "építi fel" múltja sok széthullt emlékét. Költészetének is főforrása az emlékezés. Bőven patakzanak elő a gyerekkor és az első ifjúság nagy emlékei verseiben. Széles gesztusokkal, angyali türelemmel idézi fel és meséli el emlékeit. A felfedezés örömeinek első láza elragadja és boldoggá teszi a költőt. Első kötetének az Ibolyalevél-nek versei még ennek a boldog ragyogásnak fényében fogantak.

Nézem, nézem a virágzó
gyenge zöld világot,
s kis híja, hogy gyönyörömben
nagyot nem kiáltok:

mintha mintha szépség az én
szemeimből folyna,
eget, földet, mintha csak én
teremtettem volna!

lehet, hogy én gondoltam ki
réges-réges régen,
mindenből most kicsorduló
Istenszép mesében.

Oly szép és oly félbenhagyott!
Ó, hol is folytassam?
mintha hosszú ájulatból
éledeznék lassan.

Hol folytassam a teremtést
örök diadallal?! -
nem tudok én, csak dalolni;
folytatom egy dallal.

Játszik a friss, új színekkel, mik megbabonázták a lelkét. Ujjongás, hála és jóság árad szívéből. A játék elragadja. Merész agyafúrtsággal forgatja a "nagy érthetetlenségeket" is, mik egyszer színt, egyszer fonákot mutatnak neki.

ha nem is értem titkos jeleit,
szívem a fénynek, a fénynek örül

(Magányos csillag)

Játékosan merész filozofálgatásaiból parasztian bölcs, és biblikusan egyszerű igazságok kelnek ki csodálatos erővel. Az élet és a halál "örök tündéri nászáról" beszél. Számára nincs elmúlás, a halál is pozitív formája az életnek

"rész az élet az örökből,
s a halálban csak egész"

(Rendem)

Ebből a távlatból érthetők meg igazán nagyszámú évszakversei is. Egyszerre látja mindig a tavaszi friss életet, az ősz terhes fáradtságával, s a nyári bőséget a tél kopasz szegénységével. A változás misztériumát figyeli, az örök megújulást: az önmagában befejezetlen nyarat, de épp úgy az önmagában befejezetlen halált.

Azért szeretem a telet,
mert követi a kikelet.
Életben is csak az maraszt,
hogy várva-várom a tavaszt.

Kedvemből jut is marad is, -
szeretem én a nyarat is.
Túl aratáson, szüreten,
az őszt, az őszt is szeretem.

Szeretem az első havat,
a zöld vetést a hó alatt...
Örök élet az életem,
mert a halált is szeretem!

(Örök élet)

A legtisztább keresztényi gondolat az Erdélyi költészetében.

Még hitetlenkedő, lázadó panaszaiban is himnuszi magasságig emelkedik.

Hozzád kiáltok, Te, ki bennem
élet s halál vagy egyazonban,
hallgass meg bús önvádaimban,
s világvádló panaszaimban!
Hitess hitet minden hiten túl,
minden szerelmen túl igézz,
legyek tebenned végig, törpén,
bénán is óriás, egész!

A gondolat belső drámáját még jobban megmutatja a vers régi fogalmazása. A Világ végén kötetben így jelent meg a két fent idézett sor. "Hallgass meg bús önvádaimban s téged vádló panaszaimban".

Erdélyi József, minden tavaszi bizakodása mellett is, alapjában pesszimista költő. Nyugtalan, örök vándor. Magának akarja az egész világ örömét s magára veszi az egész világ fájdalmát. A jóság telhetetlensége árad belőle. Emberi sorsot érez a levert diófában is. Mitikus boldogtalanság kínozza. Isten akar lenni!

Be jó is lenne lenni,
egyenlőnek Veled,
egy pillanatra fogni
minden időt, teret.

Be jó is lenne lenni
Istennek, mint Te vagy,
tüzesnek, mint a tűz és
fagyosnak, mint a fagy.

(Vágy)

Itt ível legmagasabbra türelmetlen képzelete, hogy a világmindenség legmagasabb pontjáról zuhanhasson lefelé, a meghasonlás mélységeibe. Íme, ezt a mitológiai méretű nyugtalanságot hordja lelkében ez az "egyszerű" poézis, melyben a felületes szem annak idején csak népies formák "banalitásainak rehabilitálását" látta.

Erdélyiről már többször megállapították, hogy nem népies költő. A népköltészet tiszta egyszerűsége nem népies szólamokra, nem a hatásos dekoráció népszerű fogásaira tanította őt, hanem a szerkezet tisztaságának, a formálás tömörségének klasszikus poétai elveire.

Erdélyi nem "népies", csak népi anyagból épít. "Népies" hangja nem irodalmi szándékosság, nem stilizáló játék, hanem egyszerű, emberi beszéd. (Mindez azonnal kitűnik, ha összehasonlítjuk verseit Balázs Béla igen szép népdal stilizálásaival, vagy Szép Ernőnek népi hangulatból fakadt harmatos dalocskáival). Erdélyi "népies hangja nem ünnepi díszruha, hanem költői anyanyelv. Nem stilizált keret, hanem belső formáló erő.

Erdélyi nem szándékolt "népiessége" tehát nem is célzatosan "hagyomány-őrző". Nem a nemzeti múlt kincseit akarja fenntartani, csak beszélni akar, megmondani, kifejezni, s természetesen azt a nyelvet beszéli, melynek formáit a paraszti gyerekség, a falusi nevelés oltotta bele. Nem népies, hanem valaki, aki a népből való. A saját nyelvét beszéli. Birtokon belül van. Nem "felfedezni", vagy "új életre kelteni" kellett neki a népies hangot, csak egy kis bátorság kellett hozzá, hogy ezen a benne élő hangon merjen megszólalni nyilvánosan is, akkor, mikor ennek a hangnak nem volt nyilvános becsülete az irodalmi életben.

Olyan korban jelentkezett, mikor a magyar poézis az Ady-generáció művészileg diadalmas, nagy korszaka után egy világtörténelmi, erkölcsi katarzis nagy, lelki meghasonlásán ment át. A formai tétovaság zavaros kora volt ez. Babits Mihály ekkor kiáltotta bele a zűrzavarba ijesztő próféciáját: "A líra meghal". Ennek a válságnak lelkiállapotát fejezi ki Gellért Oszkár bibliai zordonságú keserűen megtisztult, új virágzásba szökkent költészete, s Babits Nyugtalanság völgyének és a Sziget és tenger-nek versei. Kosztolányi, a legcsengőbb rímek varázsolója, ekkor kezd próza-verseket írni. Tóth Árpád a klasszikus versforma méltóságába rejtőzködik. A fiatalok az expresszionizmus világmegváltó, nemzetközi pózait próbálgatják.

Ebben a korban, mint valami mesebeli pásztorfurulya, váratlanul és értetlenül csendült fel Erdélyi naivan tiszta egyszerűsége. Mintha egészen előlről akarná kezdeni valaki a poézis öreg mesterségét. Első hangjai még kicsit üresen hatnak. Túl sima és túl könnyű ez az ének. De ebben az egyszerűségben, ennek a szelíd, dalos nyugalomnak áhitatában váratlan szépségek születnek, s a forma biztonsága a lélek biztonságát is jelenti. Erdélyi kemény és biztos talajon áll. Nem a népies formák szépségei ejtették rabul, hanem klasszikus igényű egyszerűsége a népdalban találta meg a legtisztább, legtömörebb, legzártabb stilizálás példáit.

Furulyaszóval forradalmat csinált. Az ő általa először megpróbált úton lábolt ki a háborúutáni líra a formátlanság nagy válságából. Munkájának igazolása nemcsak saját műveiben található meg, hanem az egész új magyar líra stílusában. Az ő szerencsés, naiv klasszicizmusa vezette ki líránkat az expresszionizmus szertelen stíluszavaraiból.

Tétova kerülők nélkül, egyenesen vágott neki a maga útjának. A keresés kalandozásai nem bontották meg lelki biztonságát. Nem voltak olyan formai élményei, mik disszonánssá tették volna művészetének egységét. Pedig Erdélyi József — az eddig idézett példák is bizonyítják — nem valami szimpla, egysíkú lélek. Az ő világának is csak egyik pillére a tömör és biztos valóság. Kétségtelenül páratlan nyugalommal és közvetlenséggel mondja el, amit lát, olyan biztonsággal "leírni", mint ő, kevesen tudnak. Mégse merném költészetét leíró, még kevésbé elbeszélő jellegű költészetnek minősíteni. Valóban, mindig a biztos és gazdagon részletező, reális látás-adta képek talajáról emelkedik fel a verse. Biztos realitások zárják körül verseinek lírai magvát. De ez a mag mindig egy kicsit megfoghatatlan, csodaszerű mesekísértés marad a képekkel valósággal keményen kötött versépületben is. Mindig valami mélység fölé feszül föl az Erdélyi egyszerűsége. S ez a mélység sohase egyszerű. Csak ha hosszas magyarázkodásba ragadja józan, világosságra törekvő realizmusa, akkor laposodik el. Ha hosszadalmas részletezésbe téved, kisiklik kezéből a líra bűvölő ereje. Neki is vannak naivul üres hasonlatai, sőt banalitásai is. Az elbeszélőmodor túlságos kiszélesítése sokszor a líra fáradtságát jelzi. De milyen diadalmasan emelkednek fel hatalmas képei, miket képzeletének meseteremtő, mitikus ereje varázsol elénk! Nem a valóság lapos riportere ő. Élményeit az egyszerű szemlélődésnél dinamikusabb erők formálják. A mesék és babonák eszelőse.

Hazug tenger fényes özönében,
túl a földön óriás halad.
Én vagyok az: álmaim hevében
magam csudája, óriás alak.

(Délibáb.)

"Az álmok táltosán" csapong. "Csodaforrás", "Csudák tölgyerdeje" ő. Mesebeli rémlátó képfantázia dolgozik benne. Az őszi napfényben úszó ökörnyál képzelete elé idézi az óriás ökröt, ki végigjárta és lelegelte a földet és őszt hozott a határra. Vagy egy őrült festőről fantáziál, kinek gigászi ecsetje mázolja fel az ősz színeit a világra. Máskor a nyár letarolt, roppant hulláját látja a téli fehér hólepel alatt.

A képzelődés zaklatott szertelensége a legmerészebb metaforákra ragadja. Még az egyszerű, kemény realitás erejében fogant képei is mérhetetlenné növekszenek.

Mint az éhfarkas télidőn,
tavasszal a hóolvadás,
úgy jött a kék hegyek felől
Pere, a harmados kapás.

Csillant kezében, s lecsapott
harsogva a nehéz kapa,
mint egy földéhes óriás
egyetlen, élet vasfoga.

Jött, zsúfolt marhakocsiban,
keblében zsíros munkakönyv,
mikor a termő síkra ért,
sóvár szemébe gyűlt a könny.

Ritkította a sorokat,
töltögette a töveket
s várta az égből az esőt,
az aranyszínű csöveket.

Álmainak aranyhegye
egy égig érő garmada,
akinek holtig, örökig,
elég lenne egy harmada...

Csupa kísértetjárás szemében a világ:

A tar fűzfák úgy sóhajtoznak,
mint megcsalódott, árva lányok.
Elsírt könnyük, eltörött tükrük
a szélforos kiöntő árok...

(A tanyára)

Sokszor maga is megdöbbenve kiált fel vízióinak bűvöletében:

Ó, mekkora féktelenség,
mekkora szabadság,
elmémet a végtelenség
szárnyai csapdossák.

(Zrínyi halála.)

Teljes egészében szeretném idézni itt két megdöbbentő versét, a költői elhivatottság egymást kiegészítő allegóriáit. Erdélyi babonás hite szerint a költősors levethetetlen megszállottság, mitikus kényszer. Egyik vers a hegedűről szól. Kétszájú, négyfülü, elátkozott vak szörnyeteg a hegedű. "Keze-lába leszakasztva, — — nyelve kétfelé harapva, mártva fekete bánatba, bele húrja ráfeszül s megszakadva üdvözül." (A hegedű).

Íme a hegedű a költő élő szerszáma, testvére. Talán nem is volna szabad emberkéznek megérinteni ezt az elátkozott jószágot. De a költő felfogja s zivatarban is kiáll hegedülni a tornácba. Anyja riadt könyörgésére se hagyja abba az istentkisértő játékot.

Igaza volt anyámnak:
ver az Isten engem, -
felvettem a hegedűt
s nem hagyja letennem;
húznom kell a szomorút,
vonnom kell a csárdást,
a haláltól várhatom
csupán a megváltást.

(Zivatar hegedűse.)

Magával az Istennel való örök viaskodás a költészet. Az emberi szem előtt rejtve maradt titkok mesebeli sötétségét akarja felderíteni.

Egy nyelvet tudtam valaha,
nyelvem rá néha visszalejt, -
A nyelvek anyját tudtam én,
amelyhez fogva béna, selyp
gügyögő minden anyanyelv.
Az Isten nyelvén szóltam én,
amelynek minden hangja hős,
világteremtő költemény.
Az örök nyelvet tudtam én,
elvesztettem és keresem.

(A nyelvek anyja.)

Úgy él ebben a világban, mint elvarázsolt lelkek átkozott, mesebeli szigetén. A fák, a patak, az országút, mind elvarázsolt szenvedők.

De bármilyen merészívelésű is kísértetlátó képzelete, képei mindig világosak, következetesek, zártak: tömör szemléletesség, szigorú meserend van bennük. Két nyárfa c. verse képkereső nyugtalanságát szinte műhelytanulmányi jelleggel tárja elénk. A költő nem is tudja, mihez hasonlítsa a kaszálón álló két, óriás nyárfát. Végigpróbálja a hasonlatok egész sorát: — két testvér — két őr — két égre emelt ujj, vagy két gyökeret vert láb, — lajtorja az égbe — óriás meszelőecset — két gyertyaszál, vagy két fáklya — két óriási húr, mely lepattant az égről;

Vagy csak azért van ez a két fa,
hogy bámulják az emberek?
Köztük az akaratlan álmok
függő, pókháló ágya leng...

"Akaratlan álmok" lebegnek minden körül s ezek az álmok szállnak le a költő szemére, ha beszélni kezd bármiről. "Óriás vak pásztorként feji meg csillagjuhait az őszi ég" (Bolond Istók!). — "Mint egy megfagyott madárdal, olyan a csend" — "Lenn a völgyben a falu alszik, mint ökölben hegyes től áll temploma tornya" (Téli éj). Tolonganak képlátomásai, egyik a másikra csap s egyszerre háromfélének, tízfélének is látja ugyanazt a dolgot. A hasonlat sokszor felfalja az eredeti látomást, szétszedi, lerombolja, hogy újra összerakhassa a maga játékos világteremtő ösztöne szerint. Mámoros konoksággal végigjátssza a megkezdett képet. Következetesen szertelen. Sokszor e látomások riadt üldözési-mániája hajtja zaklatott képzeletét. Félelmetes jelnek tekinti azt, hogy a hollónak fekete tolla van, vagy hogy a vadgyümölcs keserű-fanyar ízű. Jelképpé válik előtte minden.

Egész világa csupa allegória. De a hasonlat erejével mindig önmagáról, vagy nagy családjáról, a népről, beszél. A kép, amit lát, "sorsára döbbenti". A hasonlat az allegória képi érdekességén túl, mindig sorsszerű is. Kivágott fákról, lehordott hegyekről szól, gátak közé szorított rab folyókról, napban kínlódó virágokról, sínylő, kopasz fákról: a sínylődő mindenségről. Elátkozott világ elátkozott fiának tartja magát. Valahol valamit elhibázhatott, elrontott, s most csak a büntetés telik be felette. A zivatarban hegedülni mert, vagy elhagyott egy leányt, s most öröklétre földönfutó, magányos. Mindig valami nagy számadás pátosza zeng szavaiban. Valaki megátkozhatta, s ezzel az átokkal kell harcolnia, küszködnie egész éltén át.

Az elátkozottat a mesék királyfivá teszik. Romantikus elátkozottságértzésnek szinte természetes lelki egyensúlyozója a mesékben való hite. A meséknek, az álmok tündér hallucinációinak ezért van szerkezeti szerepe Erdélyi világképében. Még erős és biztos valóságérzéke se tudja mesehitét, "a szép hazugság" menedékét lerombolni.

Zordabb, szikárabb oldala felől közelítettük meg most Erdélyi költői világát. Ennek a szinte mithikusan nagystílű, vívódó, meghasonlottlelkű költészetnek azonban más lelki tájai, szelídebb, nyugalmasabb lakái is vannak. Ismeri a tiszta dal könnyű üdeségét és az elbeszélés, mesemondás szinte gyermeki türelmét, áhítatát is. Lassú ütemű, vihartalan líraisággal áradnak nyugalmas, költői elbeszélései. A lélek pihenői ezek a csöndes, emlékeket idéző fél-epikus, fél-lírai darabok. Békülni akar, megférni riasztó álmaival, próbálja megszelídíteni zaklató vízióit. Gyűjteményes kötetét záró utolsó verseiben is a megbékélés nyugalma tér vissza. (Az én bölcsőm. Dal a szülőházról.) Fáradt és szelíd derű békéje szálldos megcsöndesedett sorai között.

Ez a költő, aki fegyvertelenül, az alázat lobogójával akarta meghódítani a világot, megállta a nagy viharokat is. A viharban tiszta optimizmusa visszájára fordult, szelídsége lázadássá vadult. Most megint a béke hangjaival gyógyítgatja a viharban kapott sebeit. Úgy áll előttünk megint, mint a húsz évvel ezelőtti, fegyvertelen világhódító.

Istennyila vágott e vén eperfába,
Üszkös, csonka törzsén zöldel csak egy ága;
Adakozón azt is országútra hajtja,
S fekete könnyekként epreit hullajtja.

Terítve az útfél csillogó eperrel,
Népes az országút elárvult emberrel,
Míg eszik e vén fa irgalomgyümölcsét,
Csittul szívökben a szomorú gyűlölség.

Mintha az anyaföld nyújtaná emlőit,
Megszoptatni kivert, síró csecsemőit;
Zöld levél fodrai mind csak azt sugdossák:
Mindhalálig jóság... mindhalálig jóság.

(Eperfa. Az Ibolyalevél kötetből, 1922.)

 

[+] "Fehér torony." Erdélyi József válogatott versei. (1913—1938.) A Bartha Miklós Társaság kiadása.