Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám

Illyés Gyula: Naplójegyzetek

1938. május—június

"Isten csodája, hogy még áll hazánk." Petőfi nem hitt vallási csodában; a csoda neki egyszerűen ésszel föl nem foghatót, illogikust jelent, valami olyast, ami kívül esik a józan, az érdeket, a következményeket latolgató gondolkodáson. A magyarság magatartása valóban ilyen. Létét vakmerő harcainak köszönheti. E harcok kezdettől fogva mindig védekező harcok, az idő teltével mind kétségbeesettebben védekező szabadságharcok. Valamennyi reménytelen. A meglepő az, hogy kitörésük pillanatában a legreménytelenebbek; az ellenség mindannyiszor legalább hússzor erősebb, a józan ész visszatántorodnék ilyen vállakozástól. A higgadtságáról, tárgyilagos szemléletéről híres nemzet látja, hogy nekiugrása csak kudarccal végződhet s mégis újra és újra nekiugrik a Góliátnak. Balsejtelme mindannyiszor valóra válik, de ebből a leckéből sem okul. Történelmünk nem logikára oktat. Arra oktat, s ez benne a vigasztaló és magasztos, hogy nemzetek életében olyan fogalmaknak is van értelme, mint bátorság, merészség, ideákhoz való ragaszkodás. Ezer esztendőket még a népek is csak csodák révén élhetnek; a főniksz mintájára.

"Rákóczi átlépi a magyar határt" — szép volt gyermekszememnek a hófehér lobogókkal, fénylő paripákkal, veres díszmagyarokkal rikító olajnyomat, középen, méltóságos urak élén a széparcú fejedelemmel; de mennyivel szebb s megindítóbb volt az a másik kép, melyet az Histoire des Révolutions de Hongrie olvasása közben később maga a fejedelem rajzolt elém. Ezen a képen berúgott zsoldosok tántorognak, rablóvá züllött parasztok hadonásznak fütykösökkel, rongyok lobognak, egy "szemtelen és házsártos" bocskoros nemes hányja-veti magát, szinte az eső is zuhog. Oh, az a bevonulás! Az a sereg! Közvetlenül a határ előtt egy nyomorult kis galíciai falu, Szkólya lakosai — talán adóbehajtástól rettegve — fel tudják tartóztatni. A szabadság már-már valami csúnya faluvégi bicskázásban vérzik el. Szerencsére "a feleselés közben egy zsidó rámismert (írja maga Rákóczi), a ricsaj és lökdösés örömre és udvariasságra fordult." A felszabadításra váró nemzet ott a határnál 200—250 szökevény, veszekvő szolga, akiket a felszabadító is ugyanezen az oldalon egymásután háromszor csőcseléknek nevez, "mely rablás között sajátítgatta a háború elemeit." Vezéreik Esze Tamás mellett egy "bűnei miatt üldözött tolvaj" — aki annak köszönheti tekintélyét, hogy bandájában ő a legkülönb ivó. Rákóczi legszívesebben visszafordulna; őt nemcsak az a lengyel selyem-ágy várta, melyről Ady énekelt, de abban selyempuha szerelem is. Miért nem fordult vissza? Hamincöt év múltán könyve fejezeteinek bevezetőjében szinte soronként föltekint és fölsóhajt "oh örök igazság! hozzád. E pillanatban, e kócos csőcselék közepén is, e testtartásban kell elképzelnünk őt, a tapasztalatlan, huszonhat éves, törékeny franciásan finom herceget; az égre tekint. Aztán két kézzel belenyúl a szutyokba, szervez, parancsnokokat nevez ki (egy tolvajt és egy iszákost), jelt ad az indulásra. Néhány nap múlva 3000 embere van. Akkor már maga is elsírja magát a zokogva elébe omló szökött jobbágyok láttán. Így indul neki a Keleti-tengertől a Földközi-tengerig terpeszkedő óriásnak. Közvetlenül előtte 32.000 főnyi ellenség áll. Első csatáját egy ház udvarán vívja, a hadszíntér leírásában ilyen terepmegjelölések vannak: sövény, ól, kapu. A tetőt rágyújtják, félig öltözötten, poggyásza (két útitáska) hátrahagyásával alig tud egérutat nyerni. De most már szoríttatva sem fordul vissza. Veszekvés, iszákosság, tudatlanság (ezt az utóbbit panaszolja legtöbbször), csatavesztés és megaláztatás közepette konokon az égre néz; "oh örök igazság!" ismétli, szinte már eszelősen. Nemcsak nagy lélek, de tündöklően világos fő is: reménye csak akkor van, mikor sikerül rászedni, vagy rászedetni magát. Mi értelme van hát a vállalkozásnak? Az, ami a mese-hősének, aki belülről kirúgja a szörnyeteg állat oldalát. Csatát veszt, de nem ügyet. Károly, Teréz és József alatt miatta nem tudja Ausztria németté emészteni az országot. Daca másfél század múlva Petőfi szemében villan meg; másfél századig csapong elevenen, fészket keresve.

Magatartása semmiesetre sem a másfajta magyaroké, mondjuk Görgeyé, akiben a logika győzött, de az eszme vereséget szenvedett, akinek mindenben igaza volt, csak épp abban nem, hogy nemzet sorsa felett is adás-vételi alku szabályai szerint lehet dönteni. Görgey nem akart több áldozatot s ebben igaza volt. Szörnyű, s én képtelen is volnék olyat tanácsolni, hogy annyi áldozat után ilyenkor már nem egyénenként kell számba venni a nemzetet. Az idő, sajnos, nem őt igazolta. Áldozat a józan fegyverletétel után is lett annyi, mint amennyi úgy lett volna, ha 24.000 főnyi seregével nekimegy az ellenségnek, vagy beveszi magát Komáromba, vagy ha gerilla-háborút kezd, vagy Kossuth teátrális terve szerint Olaszországba tör, — vagyis ha elmérgesíti a helyzetet, ha a nemzetet nem engedi a lagymatag kiegyezés útjára s azon keresztül oda, ahol most vagyunk. Ha tűzre dobja magát, a XX. század második decenniumára a nemzet tán főniksz-sorsra születik. Ő azonban mérnök volt. Példája így visszán is, megáll Rákóczié mellett. Akármekkora is az örök túlerő, még mindig érdemesebb vakmerőnek lennünk, mintsem meggyávultnak, megalkuvónak. Nem meggondolatlanságra biztatnám persze én sem a nemzetet. Csak arra a magatartásra, melyet a két cselekvés, Rákóczié és Kossuthé között a konok nemzet szóval is kifejezett, Berzsenyi ajkán ilyen hiteles-gyönyörűen:

Nem félek. A kürt harsogását
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat,
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt híressé.

Bár Buda tornyai csak versben álltak rendületlenül.

Merésznek persze kifelé a legkönnyebb: befelé légy merész, magadba vágj, ha bátor vagy. Nos, zene a téren nem sok merészséget mutattunk, még akkor sem, midőn vágni csak kelevénybe kellett volna. Nem ritka jelenség: a bajnok nekiront Achillesnek, de verejtékezve hátrál a foghúzástól. Elcsüggesztő, milyen gyávák vagyunk mi magunk iránt; szántszándékkal nem írtam úgy, hogy magunkkal szemben. Hogy a fognál maradjak, kérd meg a hőst, hogy nyissa fel a száját, mert alighanem egy odvas agyar miatt nem tud aludni: a köztudat egy tanyai vénasszony rémületével üvölti világgá, hogy meg akarod ölni. Ma sincs másképp. Ma még sokkal rosszabbul van. Hol a magyar magatartás most, mióta a maga területén, kifelé tehát szabadon él a magyar?

Szekfű neo-barok elméletét semmi sem igazolja jobban, mint az a neo-barok hajlongás, amivel rápirító megállapítását fogadták, mint az a sok gyönyörűen kitekert szó-füzér, amivel a megállapítás lényegét eltakarták, szinte a tiltakozásra lendült kezet is megkötötték. Észrevette? Szellemi életünkben ez a neo-barok olyan hiteles barokot szült, amelyen még a stílus egyik hetedízigleni őse, a bizantin is teljes pompájában kiütközik. Tele vagyunk sallanggal. A képen, amelyet ez a nemzetismeret nyújt, a magyarság háromszor megcsavart nyakkal ájtatosan az égre néz, szájából papírszalagok kanyarognak: "Tekintély-tisztelő vagyok!" "Törik-szakad királypárti vagyok, Petőfi nevét sohasem hallottam"; — pufók angyalkákat csak azért nem lát, mert a homlokáról is sallang csüng; az csüng a térdéről, a lábikrájáról, a bokájáról, ellenségei gáncsától nem féltem úgy, mint e gyönyörű díszektől. Kinek ne támadna melege, ha a sokféle azonosulás közben, amire hálistennek az ember képes, egy-egy pillanatra magyar részével azonosul?

Hagyján, hogy a mai magyarról ilyen a kép; e szorgalmi alkotás mellé összehasonlításul minden pillanatban fel lehet utaztatni egy dorozsmai kubikost, vagy Kövesdi sommást. De hovatovább a magyar múlt csarnokában is addig, ameddig csak a szem ellát, ilyen módon festett és faragott képek sorakoznak. Melléjük már nehezebb felidézni a modellt s lassanként Kinizsit például magam is azon loknisan, brillantinosan fogom lelki szememmel látni, ahogy nemrégiben egy tanulmányban rácsodálkoztam. Ettől azért tartok, mert ismerem a teremtmények erejét, a szellemiekét is; egy ilyenfajta Sieges-Allée épp úgy kitörhet az országra, akár egy eleven had s még annál a lelkületnél is iszonyúbbat mutathat, mint amit alkotója bele álmodott; pedig az is épp elég. Félős, hogyha ez a Sieges-Allée megszólal, Toldi például nem a kisemmizett legkisebb gondolatait mondja, hanem az érdemes államtitkáréit, akiről izomzatát megmintázták. Ha jövőnk nem is, múltunk az alakul. Új tudományos felfedezések alapján? Hallgass meg magántársaságban egy ifjú szellemtörténészt, közírót, vagy bölcselőt és olvasd el aztán, mit ír. Súlyos történelmi tények, mint például, hogy első királyaink adománylevelének tekintélyes része durva hamisítvány, mint édes szalonpletykák kerengenek. De ha jobb orcádon a magyar vér fut össze pirulásra, bal orcád sem marad érintetlen. A vallás szólamaitól, amelyre kereszteltek, sose húzódoztam annyira, mint mióta tegnap még szabadkőmíves, sőt szocialista hírlapjaink hasábjain olvashatók. A szép kollektív igehirdetések lelkes népmentő grófok ajakáról hallhatók. Az ember elcsodálkozik, miért e szereposztáscsere? E sok sallang? Miért e sok oda nem való malter-dísz az épületen? Kinek készül ez a rengeteg gipsz-kérkedés? A tragikus az, hogy saját magunknak.

Elkáprázódik mindettől az ifjú magyar szeme? Amilyen mértékben elkáprázódik, olyan mértékben válik balkánivá. S annál nagyobbat "destruálódik" (a szükségesnél is jobban,), mihelyt megvilágosul. Milyen könnyen megingathatná az ilyen módon nemzeti ifjúság alatt a talapzatot csak egy leheletnyi is abból az "átkos felvilágosulás"-ból, melyet a zsidóságnak szokás tulajdonítani. A zsidóságnak nevezetes asszimilációs hajlama mellett alig bizonyít más élénkebben, mint az, ahogy ifjai az újabbkori elsötétüléshez asszimilálódtak, neofita túlbuzgósággal. Nagyrészük a fajvédelem terén alig marad el a másik színezetű fajvédők mögött, ha az ő védekezésük újabban valóban a megtámadottak védekezése is. A munkát, a fattyazásét: a nemesítő "destrukcióét" nekünk kell elvégeznünk; úgy kell néznünk a nemzetet, amelyhez tartozunk, mintha kívülről néznénk; úgy kell magunkba tekintenünk, mintha idegen szemmel tekintenénk.

Sok kéziratot elvesztek. Félig megírt prózák, egy sor hijján kész versek röppennek el rejtelmes módon asztalomról, közvetlenül kezem ügyéből, mintha vállam fölött egy cenzor Múzsa olvasná soraimat s tépné szét azon melegében azt, amivel nem ért egyet. Ki vagyok szolgáltatva neki, akár annak a másiknak, aki az ötleteket súgja; már nem is futok az elragadt művek után, melyek képzeletemben természetesen mind remekművé változnak, nyilván befejezetlenségük révén: az üresen maradt részek a legnemesebb anyaggal pótlódnak. Majd előkerülnek egyszer, gondolom, s bennük van minden bizodalmam. Néha merő tréfából elő is kerülnek, de legtöbbször fájdalmat okoznak, akár a hajdani, eszményesített s már eszménnyé ért kedves nők, amikor megtörten, ráncosan egyszerre csak valóságosan is elénk bukkannak —: mit szerettünk rajtuk? Mit akartunk tőlük? Hogy folytassuk a régi udvarlást? — alig van szavunk hozzájuk. Ide iktatok egy ilyet. Sógorom vadász kabátjának soha azelőtt, soha azután papírt nem látott belső zsebéből tűnt elő; két vagy három éve ebben a kabátban nyugtalanítottam az ozorai fácánokat és nyulakat. Itt kezdődik, szólok, ha véget ér:

— És a magyarság hivatását miben tetszik látni? — rokonszenves, kitűnő szellemiségű egyetemi hallgatók kérdezik ezt, mind gyakrabban, bizonyára nem csak tőlem. A magyarságnak már több hivatásáról hallottak, azt szeretnék, ha előadást tartanék az egyre szaporodó hivatások közül arról, amelyet én tartok igazi hivatásnak. A magyarság tele van hivatással; már-már egyebe sincs.

A múltban is sok hivatásunk volt. Így hivatásunk volt például a kereszténység védelme, a török ellen. E hivatással nem egyedül csak mi dicsekedhetünk, más népeknek is ez a legfőbb hivatásbeli büszkeségük, ahogy annak hétköznapibb, diákosabb megnyilatkozásáról némi meghökkenéssel, sőt sértődöttséggel véletlenül, esztendőkkel ezelőtt értesültem. Még Párisban egyszer, az Association des Étudiants Chrétiens-ben, mely a családi otthon melegét a mindenütt otthonos Egyház családi melegével pótolva, főleg külföldi diákoknak nyújtott kellemes tűzhelyet a szószerinti melegedésre és vége-hosszatlan vitákra. Egy alkalommal egy bolgár diák ismertette a bolgárság hivatását. A bolgárság hivatása, mint tudhattuk, a kereszténység megvédése volt. A bolgárnak nyilván volt valami igaza, ám előadása végén elragadtatta magát, s mintha valami évszázadok óta esedékes számlát nyújtott volna át, azt foglalta ellentmondást nem tűrő mondatba, hogy Európát a bolgárok védték meg a pogány áradattól. Kínosan éreztem magam; a felszólalásban azonban megelőzött egy szerb kartárs, aki határt szabott a bolgár önhittségnek, mert hisz nyilvánvaló — gondoljunk csak Rigómezőre, — hogy Európát a szerbek mentették meg. Képzeljék a fölényt, amellyel ez elől egy gyorsbeszédű lengyel elkaparintotta a pálmát Szobieszki kétségtelen érdemeinek emlegetésével. "Nevetséges ez a balkáni kicsinyeskedés", fordult hozzám egy mellettem ülő svéd leány, — akkor, midőn egy olasz, vagy albán diák épp azt fejtegette, hogyan zárták el az olaszok a török elől nyugatra a Földközi tengert — "Remélem tudja, hogy Európát tulajdonképpen mi védelmeztük? " hagyta el a béketűrés a svéd keresztyént. "Hogyne — feleltem feszengve — csak az a baj, hogy maguk is rosszul; mert közben a törökök mégis csak bejöttek."

Aztán arra gondoltam: ha a hivatást (ahogy a hivatáshoz illik) mindezek a népek előre érezték volna, s nem csupán abban a pillanatban, midőn külön-külön már nyakukon volt a veszély, akkor Bizánc sem esik el. Nem sorolom el valamennyi hivatásunkat.

Újabban Közép-Európában van hivatásunk. Az olvasó figyelmét bizonyára nem kell felhívni arra, hogy az összes múlt- és jelenbéli magyar hivatások kivétel nélkül külföldi országok érdekében teljesítendő hivatások voltak, soha a saját népünk érdekében; ilyen gavallérok vagyunk. Arra sem, hogy míg helyzetet, esetleg szerepet gazdasági viszonyok szabnak, hivatást valóban csak Isten szabhat. Aki hivatásban hisz, logikusan hiszi azt is, hogy a nemzetek sorsát és alakulását, de még a politikáét is, Isten irányítja.

Azok a nemeztek, melyek valóban a többi nemzet életének irányításában is játszanak némi szerepet, nem igen emlegetik a hivatást. Az angolok nyíltan bevallják, hogy nyersanyagot, vagy piacot akarnak nem Jézus, hanem a közelebbről a manchesteri textilérdekeltségek nevében. Tengeri uralmuk nem hivatás, hanem érdek; erkölcs itt csak olyanformán jelenik meg, hogy érdekeltek azt érzik, vagy azt az érzést tettetik, hogy az ő érdekük másoknak is érdeke. És igazuk lehet, mit tegyünk. Mihelyt bebizonyítják, hogy a képviseltük érdek közérdek, azaz mindenkinek jót akar: az erkölcs is érdekszférájukhoz tartozik, a morál is az övék, a laikus persze, de hát — csavarhatjuk — ezen a téren mindnyájan laikusok vagyunk, a taine-i, renan-i értelemben.

Ezzel szemben nekünk érdeknélküli hivatásaink szoktak lenni.

Ez most.

A kézirat itt szakad meg, pályavégző csuklással. A kukoricaszár-kötegre emlékszem, amelyen ülve írtam, a csillogó ökörnyálakra, melyek nekem alpesi felhőket varázsoltak a pincehelyi-görbei szőlőhegyek derekára, a fekete földiszederre, mellyel szomjam csillapítottam; a nagy karikában fölbukfencező utolsó nyúl halálos sikolyára, amely épp olyan, de kísérteties pontossággal, akár a kisdedeké, s amely engem egyszeriben kiállított a vidám durrogtatással vonuló "zsák"-ból. Ezek révén halványan felrémlik az is, amit vártamban még leírtam volna, ha a sógorok hada nem idő előtt csörtet ki a kukoricásból. A szent hivatások után sorra vettem volna azokat a nemes tulajdonságokat, amelyekkel a különböző nemzetek, mint jellegzetes nemzeti értékkel dicsekednek. A felesleges sallangok ellen írtam volna, azok nélkül is van elég díszünk. A jellegzetes nemzeti vonások egyrésze Grönlandtól a Fokföldig mindenütt szószerint ugyanaz s főleg hálásra-evésre, vendéglátásra vonatkozik; a pálma e téren, mint tudjuk, állítólag az eszkimóké, s hálistennek nem a magyaroké, akik tapasztalatom szerint már nem szerén túl vendégszeretőek, amiben igazuk is van, mert ahány vendég, az még mind kitúrta őket a házból. Az álbarok nemzeti jótulajdonságok másik része már változatosabb, a büntetőkönyv csaknem minden passzusát magában foglalja. Az egyik nép a kegyetlenkedésével kérkedik, a másik azzal, hogy élelmes, remekül tud vagyont szerezni (másoktól), a harmadik a kérlelhetetlen, már-már szentségszámba-menő önzésével, a negyedik... felesleges valamennyit felsorolni; végső tanulságul azt vonhatjuk le belőlük, hogy gyakran minél nagyobb közösség alakít ki a maga számára erkölcsi normát, annál könnyebben függetleníti magát azoktól az erkölcsi tételektől, amelyeket saját egyedei számára ő maga is kiszab. A nagy közösségek eszméi magatartása alig különbözik az utcai tömegek különleges lélekalkatától. Természetes; az egyéni felelősség szétoldódik a milliókéban.

Mi magyarok ebben is kivételek vagyunk. Nemzeti büszkélkedésünk, ha közelebbről megnézzük, megindító. Mi elsősorban lojálisak vagyunk, a lojalitásnak külön magyar értelmezésében, vagyis úgy, hogy hajlandók vagyunk, sőt boldogok, ha érdek nélkül, ingyen, a legkisebb ellenszolgáltatás nélkül föláldozhatjuk életünket és vérünket.

Hivatás dolgában tehát tanácsos a szerénység, nekünk kétszeresen is. Én beérném, ha a kereszténység helyett, melyet Isten sugallt és teremtett, s így nyilván adott esetben meg is tud védeni, a nemzet a védtelenek, az özvegyek, árvák, a munkások és nincstelenek védelmére adná magát, s ha nagyra akar nézni, hát a kereszténység elveinek védelmére. Középeurópai hivatásunkat is tehát abban látom, hogy gyorsan, minden mellék-gondolat nélkül valósítsuk meg magunk számára mindazt, ami nem csak egy népet, de több népet is boldoggá és szabaddá tehet: a rengeteg ígéretet. Az legyen a hivatásunk, hogy feláldozzuk magunkat a példára, a kísérletre. Kezdjük ezt a lehető legalacsonyabban, például a napszámbérek rendezésével, de vigyük oly magasra, hogy minden nemzet sóvár irigységgel nézzen ránk és kívánkozzék, hívás nélkül is, felénk. Barátaim, a XIX. század tele volt hivatás-hirdetővel, világmegváltó utópistával; mennyivel többre becsülöm nálunk azokat, akik egyszerűen csak a jobbágyokat akarták megváltani terheiktől! Minél magasabb, magasztosabb egy idea, tapasztalatom szerint mostanában annál kevesebbre kötelez itt, e lapos földön. Sokan csak azért vallják, mert a magasság távolságot is jelent.

Ilyesmikkel pótlódott volna a határbeli, szabad levegő-szülte elmélkedés, melyet hazám ifjúságának szántam. Nem csak azért iktatom ide, mert mostani gondolataimba vág, azért is, mert látszólag ellentmond a mostaniaknak: a jelenről, a jövőről szól s a józanságot dicséri, ellentétben a múltból levonható illogikussággal. Ilyesmi egy ember magatartásában sem ellentét, még kevésbé egy nemzetében. A hamis gondolatokkal szemben logikusnak kell lennünk, az igaziaknak akár felelőtlenül átadhatjuk magunkat, megfelelnek azok értünk is, oh örök igazság!

Nem dicsérem a magyarságot, öndicséret lenne; a dicséretet másoktól kell kiérdemelnünk; nyilván előbb elérjük az őszinteséggel, a férfias önvizsgálódással, mint holmi asszonyos magunk-kelletésével. A dicséret elsősorban a szerepet illeti, s csak azután a szerep betöltőit, de akkor is csak a szerep végén, vagy egy-két nagy jelenet után.

A történelem úgy nevel, hogy néha kezdőket állít hatalmas feladat elé; rendezésében az az igazgató, hogy eladdig dilletánsokra bíz óriási szerepet: így vizsgáztatja őket, így ad nekik helyet egy csapásra a csillagok soraiban; vagy zárja ki őket örökre a fényszórók köréből. A bevált kitünőségeket pedig úgy vizsgáztatja, hogy átmenetileg hálátlan szerepet ad nekik. A kápolnai vad tumultusban — hogy csak egy jelentről lebbentsük félre a függönyt — öntudatos, emberi méltóságukra már századok óta keményen rátarti tiroli parasztok, sőt talán már forradalmian is öntudatos cseh iparoslegények (Bakunin akkoriban köztük élt) szögeztek szuronyt s rohantak jozefinista-mód aufklärista bécsi tisztek vezetésével, harsogó "Hoch Kaiser!" kiáltással az ellenségre: arra a néhány ezer nincstelen jobbágyfiúra, akik még egy év előtt otthon szisszenés nélkül hajoltak a deresre, ijedten kapták le süvegjüket a zsarnokság legparányibb megyei töredéke előtt, de akik itt mégis a maguk "Éljen a Szabadság!" kiáltásával valóban a Világszabadságért verekedtek, verték szerencsésen szét a tudatos, vagy öntudatlan bérenceket. A történelem figyelője, aki a távolból csak a kiáltásokat hallja, a magyarok mellé áll, ha a történelemben a fejlődés áramait, az ideák megvalósításának folyamatát figyeli. Ily pillanatban Szeretlek látni, nemzetem, s bízom Vak végzetedben.

Kívülről jövő támadás ellen a nemzet a szabadság gondolatkörében válik egységessé, válik nemzetté, ezt valósítja meg a világban. Elsősorban tehát a világnak tesz szolgálatot. Magára nem igen gondol: a Szabadság gondolatát befelé nem igen tudta megvalósítani. Adatok hosszú sorával, történelmi véletlenek özönével lehetne magyarázni, miért nem került erre is sor, miképp alakult ki a magyarságnak ez a kifelé-más, befelé-más természete. Gondunk azonban nem a magyarázat, hanem a bíztatás: hogy befelé is olyan magatartást tanúsítson, mint kifelé, hogy a szabadságot ne csak héj módjára viselje, de húsává-vérévé váltsa. Kezdettől ez a magyar jobbak gondja. Megfordítva a "kis nép, nagy nemzet" szép mondatot: kis nemzet mivoltunkból nagy nép lehetünk, ha a ránk rótt szerepet végig betöltjük. Azzal, ha sorsukkal azonosulunk, izzig-vérig; ha a Szabadságot magunkra is alkalmazzuk.

Az "események forgatagát", a "történelem szédült iramát" már úgy nézem, mint itt a tanyán a köpülő-gépekét: zavart, micsoda habot vernek, de közben szétválasztanak egy pár perc múlva a savó tetején ott úszik ezer apró darabkában a vaj, csak össze kell gyúrni. Ha gondolataimat ilyen erők indították is meg, az eredményt már látom; anélkül, hogy különösképpen akartam volna, a találomra leírt mondatok fölött ott úszik a világnézet, akár tételekbe is gyúrhatnám, sőt politikai programmá: legyen a magyarság egyedeiben, külön-külön is olyan szabad, mint összességében; rendben, egészségesen az ő atomjai ebben az áramkörben kerengenének. De az általánosságnál jobban érdekel az, amit abból rögtön magamra alkalmazhatok. Ez is meg van, ez a világnézet is kész, régebbtül gyakorlom, mint hangoztatom; egy mondatba gyúrva a mélység és a magasság találkozik benne, ezért használható tán mások számára is. Életemnek programot és értelmet az adna, ha a gondolatok terén mindig a legmagasabb régiókban járhatnék, s amit ott lelek, azt a társadalom, a valóság legalacsonyabb osztályainak oszthatnám szét, az agrárproletárságnak. A léleknek ez az átdolgozó működése titokzatos, akár a nemzésé, de volt már benne részem, volt eset, hogy gyönyörét szinte a bőrömön éreztem. Mikor "faluvizsgáló" utaimat jártam, olvasmányul könyvet sose a tanulmányozandó tájról, vagy népről szólót vittem magammal (amely az anyaggyűjtést megkönnyebbítette volna), hanem ösztönösen mindig a szellem legelvontabb alkotásait. Jó egynéhány évi neki-neki indulás után Pascal-t a h.-i sommás-istálló priccsén olvastam el egyhuzamban, mily lelkesen, azonnal milyen tökéletesen értve a gondolat legfinomabb nyilallását is! Boldogság volt ez is; de a másik, a titokzatosabb, a mélyebb az volt, midőn este az aratókkal beszélgetve egyszerre megéreztem, hogy mondandóimat Pascal szelleme hatja át (anélkül, hogy gondolataiból csak egy töredék is eszembe ötlött volna), s ezt a szellemet öntudatlanul átvették a nehézillatú kaszások is; csöndes derűvel bólogatva ők is ebben a szellemben beszéltek. Az igazságról beszélgettünk, mely mindig a szegények oldalán áll csak azért, mert azoknak nincs módjuk igazságtalanságot elkövetni. Hát ezért soha ne is legyen, maradjanak meg mindvégig szegénynek? A kérdés nem volt könnyű. Ahogy irodalmi pártállásom, úgy politikai pártállásom sincs, eszményeim azonban vannak. Politikában azok az egyszerű Csala Imrék, Szántó Kovács Jánosok, akik a századfordulón oly férfias öntudattal, bölcs higgadtsággal s mégis forradalmi merészséggel álltak az alföldi szegény-parasztság élén, Bánffy huszárjainak kardcsapásai alatt, a deres-törvény bírói pulpitusai előtt! Politikai irányzatot egyes-egyedül csak akkor s azért vallanék, midőn ez a szűkítés elválaszt, megakadályozza, hogy máshova sorozzanak. Barátaim, ifjúságom harcos társai most egymásután csatlakoznak valahová s a kérdéssel szorítanak: te hová állsz? Én ezek mellé.

Ismerem ezeknek az egyszerű agrárszocialistáknak, ezeknek a Fekete Nagy Andrásoknak, Bors Páloknak, Szilágyi Albertoknak életét; műveltségük és elvhűségük előtt "gladiátori félénk tisztelettel" emelt kalapot egy főispán, Vadnay Andor is; igaz, hogy Magyaroszágnak azóta sem volt három olyan művelt főispánja, mint ő, nagyszerű szociológiai népleíró könyve, a "Tisza-mellékről" című előtt nekünk kell kalapot emelnünk, gladiátori bajtársiassággal. De elismerem ezeknek a Tolsztojt, Laforgue-ot, Petőfit-forgató kubikosoknak és részeseknek nemcsak eszmevilágát, hanem lelkivilágát is; a szocializmus gondolata itt kezdett sarjadozni honi talajból (amit később annyit hiányoltak rajta), itt tiporták el, csírájában. Pártban nem tudnék megmaradni semmifélében, de boldog otthoniassággal állnék e megindítóan bölcs és hős férfiak sorában, a fiaikéban! Egyik kezemmel az ő jobbukat fognám, úgy, hogy közben a másikkal egy percre se eresszem el Pascalét, mindazokét, akik tekintetüket rádvetették, oh változásaidban-kanyargásaidban is mindig egy irányú justice éternelle! Így tudnám megvalósítani igazán azt a kétkulacsosságot, melynek vádja eleddig sajnos érdemtelenül ért; így lehetnék az a mohón futó gyökér, az a konok füst, mely Németh László szerint oly hajlékonyan kanyarog, hogy (ezt már én teszem hozzá) egyszerre két oltárnak áldozhasson! Így tudnék pártot fogni, a szó etimológiai értelmében; így tudnék, nem e nép mellé állni, hanem felnyúlva is megmaradni e népben minden áron, kettétépetés vagy kettétépődés nélkül. Nehéz vállalkozás. Eddig került annyi gyötrő erőfeszítésbe, hajlongásba, szívósságba, sőt akarnokságba, mint amennyire a naponként változó szelek közt a fűszálnak vagy a jegenyének szüksége van, vagy pásztortűznek, füstjével és fényével egyetemben. A táj felett naponta cserélődött a szeles mennybolt. A veszély nem az volt, hogy a véletlen kigyúlt szellemet gyanús mocsárlángnak tartva, ezideig minden szél ki akarta oltani. Az, hogy az így nagy lángra szított szellem (már nem magamról beszélek) maga esett kísértésbe: különb hely való a te ragyogásodnak, magasabb! Elfeledkezve arról, hogy ragyogni hévvel csak azon a földön tud, amelynek bomlás-termékeit fényre váltotta át.

Elítéltek. A lépcsőn lejövet döbbentem rá igazi bűnömre, arra, hogy semmi bűntudatot nem éreztem.

Ma, a következő nap, ismét elítéltek. Véletlenszerű, de annak is már szinte humoros, hogy valahányszor a nemzet eddig valamilyen formában hivatalosan megbélyegzett, mindannyiszor épp akkor várta el, hogy én viszont koszorút tegyek reá. Ma is még jóformán meg sem értettem a bíró szavát, hogy miért kellett engem nemzetgyalázásért elítélnie, máris rohannom kellett, ezúttal egy angol íróval való találkozóra, hogy megmagyarázzam neki, a baloldali kartársnak, hogy a magyarság miért nem olyan, mint amilyennek festegeti némely állam baloldala, amely azáltal, hogy kormánya programját követi, az én szememben éppen emiatt szolgai is lehet.

Közhelyeket ismétlek, akár a lírában, ahol Terpandrosz óta alig folyik másról szó, mint arról, hogy a költő nem helyesli a halált, a közállapotokat, a nők magatartását. Vagy nagyritkán helyesli. A százszor elintézett kérdések azáltal elevenülnek meg, hogy ki teszi fel azokat: nem ők méretnek újra s újra: ők mérik az embereket, így válnak örökéletűvé. Így mérnek engem is az örök magyar kérdések, és rajtam — egy részen át — az egész magyarságot. Szinte kísérleti alanyként figyelem magamat (még a kelleténél is nagyobb tárgyilagossággal, sőt szigorral, sőt néha — magamnak csak megengedhetem — ellenségeskedéssel); csak ennyiben foglalkoztat: örvendeztet meg, vagy ver le, hogy magyar vagyok, egy rész a nemzetből, melynek így — ha a testen és véren át kiütközik — rajtam is ki kell ütköznie.

Mondjuk népfi vagyok; nagyapa, becsületszavamra, juhász volt; bár ez csak árnyalattal segít másoknál közelebb a néphez: valamelyik nagyapja mindenkinek juhász volt, Éva nem szült árvaszéki ülnököket; a néphez tartozás időrend, emlékezet dolga, az ösztönök emlékezetéé. A népről nincs semmiféle különösebb titkom. Az írók és köztisztviselők világában, ahová engem sorsom nem fel, nem ki, csak elvetett, pontosan azzal az ösztönnel téjékozódom, úgy, akár a falu végén, a pusztán hajdan amidőn még tetőtől-talpig bontatlanul, egész hitelesen kucsmával s csizmával voltam népies. Megállok, rábámulok a mondat farkán erre a szóra; szimatolom, mi is van benne. Mi a változás, mióta a népiesség nem foltozott öltöny, hanem jelző rajtam?

Egy-egy pillanatra körülvesz az a vastag közeg, melyben ifjúságom telt; leginkább orrom idézi fel, egy-egy emlékeztető, véletlenül elkapott illat-foszlány révén. Van, hogy tavaszi lapúk nyers kizárolgását érzem s ez jelenti az ifjúságot. De legtöbbször áporodott pince-doh hozza fel az ifjúságot, a szülei vagy nagyszülei házat. Vagy az a savanyú-édes szag, amit a tűzhelyhez nyújtott havas lábbeli terjeszt s már szemem előtt is vannak a nehéz lábbelik, amint döngve leverik a havat s utánuk most már rendre feltűnnek a csizmákat mozgató buggyos térdek, törzsek, vállak, mélyet bókolva az alacsony szemöldökfának. Rég elfeledt alakok lépnek be körömbe, az udvarra néző kis szobába, ahol magam is régi alakzatomban kuporgok egy szalmaszéken, rendszerint az apró ablak előtt s majdnem azzal a kiejtéssel, ahogy a múlt századi népszínművek beszéltetik a parasztokat, megkérdik tőlem: mit olvasol, ecsém? Catullus vagy Verhaeren verseit olvasom, illetve preparálom ki belőlük a szavakat, kínlódva, mert agyam sírnivalóan nehezen fog. Később Grave-ot olvasom, hónapokig. Ezt meg is mondom, s ha kérdeznek, még többet mondok, annál is, amit tudok, mert beszélni még szeretek. Ruteboeuf angyali verseiről és pokoli életéről beszélek, vigyázva, hogy lehetőleg azt mondjam róla, amit a múlt héten, mert nagymama ide fülel a krumplihámozásból és helyreigazít; a költőt már ismeri ő is, egész Magyaroszágon mi ketten ismerjük, ott a temető-utca második házában, Cecén. A válasz elbeszéléseimre természetesen nem afféle hű az árgyélusát a beste burkusának, hanem közönyös, vagy biztató bólintgatás, esetleg egy-pár váratlan kérdés, olyanféle, aminőt én teszek fel, ha régi ismerőssel összeakadva az utcán azt hallom, hogy holnap Dél-Amerikába utazik, hidat épít az Amazon valamelyik mellékfolyóján. Ruteboeuf az első francia lírikus volt, vele kezdődik a világi, sőt antiklerikális költészet; Szent Lajos és Merész Fülöp alatt élt; két századdal megelőzve Villont, a nyomorban és csavargásban is. Nem akasztották fel, Közép-Európában ezért nem fordították, noha írt egy Vengeance de Charlot le Juif-et is.

Ezért rándulok meg vajon egy kicsit valahányszor egy plasztrónus úr is ecsémnek szólít s azon az árgyélusos hangon kezd szót velem: érintkezik vagy azonosulgat a néppel? S mikor ráadásul még tőlem is ilyen burkusos hangot vár (vaskos szavakkal, zamatos "népi szókimondással gerjesztve rá étvágyat) ezért szeretném orron pöccinteni, hogy hátrább az agarakkal? Ugyanilyen hatással van rám, mikor a nép közvetett ellenségei visszhangozzák nekem a parasztság jajait, dörögnek a dzsentri és az arisztokrácia ellen, akit tegnap még rajongva majmoltak, de aki ellen (mert átmenetileg elfordult tőlük) most, átmenetileg, szövetségre, vagy féltékenység-keltő barátságra van szükségük. Nem azért sértődöm meg, mert ilyen könnyen parasztnak tartanak, hanem azért, mert parasztfogásra tartanak ilyen könnyűnek. Nem egyszer volt ilyenben részem; volt olyanban is, mely mosolyra, gúnyolódásra ingerelt s ezek közül olyan is, midőn én próbáltam — merő játékból — urat fogni, vagy legalább zavarba ejteni. Hálás téma volna hosszabban is elmondanom találkozásomat honunk egyik legbefolyásosabb politikusával. Ellenezte a választójog hosszú jelzői közül már nem is tudom melyiket, azzal a hagyományos érveléssel, hogy a magyar nép arra még nem ért meg. Ezt őszintén gondolta, mert egy másik befolyásos politikusnak, aki rendesen halálos ellenfele, de akkor épp kebelbarátja volt, őszintén bevallotta, hogy szemtől-szembe még nem találkozott olyan népi származékkal, akinek révén a nép igazi lelkületére következtethetett volna; fogalma sincs, igazából hogy is elmélkednek a milliók. E szerénység jó észjárásra vall. A politikus-mód jóbarát megígérte, hogy ő szerez neki egyet. Választása reám esett. Az első jóbarát mintha már olvasott volna valamit tőlem; a másik ugyan semmit sem olvasott, de két alkalommal beszélt velem s tudta, pusztai vagyok. Itt volt az alkalom, hogy a népet méltó módon képviseljem. Szmoking és lakkcipő akkor volt rajtam először és ezeddig utoljára. A finom klub lépcsein fölfelé lépdelve egy pillanatra átvillant fejemen, hogy kiveszem zsebórám üvegét s azt is fölillesztem, de erről letettem. Dicséretére legyen mondva, a kitűnő honatya az első tíz mondat után fürkésző, lapos tekintetével nemcsak kártyáimba, de lelkületembe is belelátott. A nép lelkületére ezúttal sem volt kíváncsi. Le Bonról beszélgettünk, annak kapcsán, hogy egy mellékmondat csücskében leszóltam.

Népiességem csalhatatlan jelét abban látom, hogy obszcén szót világéletemben még véletlenül sem ejtettem ki (parasztok között még álmomban sem), hogy a részegek és duhajok feszélyeznek, hogy elpirulok, ha egy cselédleány bokorugrós szoknyában a színpadra lép s ott énekelni kezd a tapsoló nagyságának (aki a konyhában ezért megpofozza), ha az állomáson egy ártatlan kisgazda Laokoon-ként vergődve a közhelyek füzérében végehosszatlan dikciót intéz a népjóléti miniszterhez. Tartsunk távolságot, azaz illemet, gondolom s arra gondolva, hogy Arany mint pirult volna ilyen esetekben a nép helyett, bizonyosan tudom, hogy ebben magyar vagyok. Ez azért tetszik nekem, ez a szemérmesség (a "magyar paraszt méltósága"), mert minden fajtában tetszene, mert fajtáktól függetlenül emberi értéknek tarthatom. Végre egy tulajdonság, amely nemes annak ellenére is, hogy nagy csoportot, tán egész fajtát jellemez! (A fajták "jellegzetes ismérvei" engem, az egyént, majd mindig viszolygással töltenek el. Csak azt becsülöm, amit minden fajtától elvárhatok.) Ily úton keresem magamban a népiest s ha a magyarság jellemvonásait valóban a nép őrzi, hát a magyart. Leggyakrabban párnázott ajtajú hivatali vagy fogadó-szobákban, márványburkolatú folyosókon, szellemi összejöveteleken villantatta viselkedésével vagy észjárásával valaki agyamba: "micsoda közönséges paraszt".

A népről nem azért beszélek, mert a népből eredtem. Abból, hogy mondandóm parciális, nem következik, hogy igazságom is az.

S ha egyszer leleplezném, hogy igazán gróf Nemtudom-kicsodának hívnak, vagy Rosenthal Amáliának? Megváltozna ezzel annak értelme vagy érvénye, amit a népről írtam s gondolok? Bizonyos, hogy alkotás akkor válik művé, amidőn eleven, egész ember tünik föl mögötte és felel érte. De ez az ember is a mű által teremtődik. Szegény Kerényi is énekelt a Szabadságról, vérét is ontotta, ötszörte mártírabb, hátborzongatóbb halált halt érte, mint a segesvári áldozat (lakástalanul, tébolyultan négykézláb egy kemencébe mászott be s ott égette agyon magát Amerikában) s még sem ő lett a Szabadság nagy költője. Az ember igazolja a művet, de előbb magát kell igazolnia a művel. Nemcsak Segesvár magyarázza Petőfit, de megfordítva is.