Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám

Forgács Antal: Leszámolás

Ó hol a szó, mely úgy száll fölfelé
mint nádasból a megriadt madár
ha zománc égbe vési íveit?
Ó hol a szó, amely megrészegít?
Szabadság mondom, s lázba nem jövök,
szerelem mondom, s szomorú leszek.
Ó boldog költő! ó te legnagyobb!
Bocsásd meg nékem gyávaságomat!

Úgy élek én mint a szegénylegény,
ki naphosszat fehérlő-törzsű fák
közt baktat el a tág országúton
és számlálja a kőkupacokat,
tájékozódik, kémlel és figyel,
holott teljesen mindegy merre megy...

Mögöttem feltorlódik az idő,
előttem meg a pillanat lebeg,
néhány rögeszme tart életben csak,
és amit tudnom kellett volna rég,
lassan-lassan már kezdem sejteni.

Az emberek! Köztük olyan vagyok,
mint ki bálból hajnalban tér haza,
s az utcákon tétován támolyog,
gyűrt ruháján konfetti szeletek,
és tudja, hogy most fenn a póluson
sem lenne ily gyilkosan egyedül,
megvetik a munkába sietők.

A szabadság! Csak drága fikció!
Ha a gyümölcs megérik földre hull,
s nem vágyódik a védő ág után...
Az ember is, ha nem néz vissza már,
és nem mosolyog a józanok között,
és boldog lenni nem akar: szabad.

Az emlék olcsó, híg kötőanyag,
lazán tartja csak horpadt múltamat,
a sok kemény kép széthull hirtelen,
s úgy száll alá a fáradt értelem
akár a nap a kék hegyek mögé
a lompostestű éjszaka elől.

Nincsen több szó, és nincsen több vigasz!
Nem fűt többé ledér elméletek
heve. Nem tartozom én senkihez
megint, mehetek tovább egyedül,
talán haza, ha volna még haza...
ha volna még egy csöppnyi zug, ahol
kinyújtva görcsös, tompa tagjaim
ezt mondhatnám: "végre itthon vagyok!"

Indulatok, forradalmi sereg!
Erővel most már ti tápláljatok!
Tömény kárpótlás, tiszta gyűlölet,
a társas-lét útjain te vezess,
s álmaimhoz te vigyél közelebb.
Szenvedélyek! Ragyogó szárnyakon
szálljatok fölém boldogítani,
és gyertek ti is, gnómok és manók,
mesét ébresztő narkotikumok,
hadd temessem el végleg önmagam,
hadd sirassa el a makacs halott,
a gyászolót, a tépett köntösűt.