Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám · / · Figyelő

Kádár Erzsébet: Anna tekintetes úr
Bibó Lajos regénye — Franklin

Női név és férfirang — nem éppen új regény- vagy színdarab-anyag. Bibó új könyve a példa rá, hogy még az igényesebb írót is elsodorja néha a férfipályát vállaló nő alakja. Pedig a téma olyan már, mint a nagyáruházak szériagyártmányaival lejáratott eredeti modell: minden nagyságban, minden hajszínhez kapható. Átszabták, felfrissítették, kifordították.

Bibó Lajos is engedett a kísértésnek, de jóízlésére vall, hogy jóformán csak regénye címében. Felveti a problémát, de rögtön félre is teszi, s csak az utolsó oldalon tér hozzá vissza kissé olcsó, novellát befejező csattanóval: — "Nem Anna tekintetes úr!" — "Anna tekintetes asszony!..." — A heppiend filmkockája ez a mondat, a független, gazdag, szép fiatal özvegy felcseréli amazonfegyverzetét a feleség szerepével.

Azt a fegyverzetet, amelyet tulajdonképpen csak látszatra forgat. Mert Bibó az indítás után hamarosan kizökken a cím adta keréknyomból egy nemkevésbé járt, de keskenyebb kerékcsapásra. Témája: az alföldi városba került magányos pesti asszony küzdelme, levegőtlensége, kiszolgáltatottsága az új környezetben. Pletykák, irígységek, szerelmek és intrikák zűrzavarát kavarja fel puszta megjelenésével. Nem tud fölébük kerülni, de nem is buktatják el. És a hódító végül behódol: férjhezmegy a kisváros első gavallérjához és így nyer tartós törvényjogot.

Amíg idáig eljutunk, az író a különböző bonyodalmas helyzetek parázstüzében felvillantja az alföldi kisváros érdekesebb figuráinak arcélét. Portré-galéria, mint Du Gard "Vieille France"-a. De nem is kell a nobeldíjas franciára gondolnunk, elég a régi Bibó-írásokat felidéznünk magunkban, hogy csalódva érezzük: milyen langyosak ezek a figurák.

Az első Bibó-könyvek írójának tollában minduntalan csomóba állt össze a tinta. Vérmes, túlcsordulón heves tehetségével szinte robbanásokban hajtotta előre meséjét. Minden jelenet összecsapásokba sűrűsödött, minden párbeszéd párviadalba fúlt. Túlzsúfolt volt, egyenlőtlen, szinte görcsös. Maga Bibó is érezhette ezt. De ahelyett, hogy át és áthevítette volna ezt a súlyos, értékes nyersanyagot, — úgy próbált könnyebb lenni, hogy megkerülte a nehézségeket. Feladata ezzel kétségtelenül egyszerűsödött, de fajsúlya csökkent. Írástudását rutinná fejlesztette, tehetségét sima modorrá. Persze ennek a rutinnak tehetség-eredete minduntalan felcsillan, de mégis inkább remek gyakorlat, mint kompozícióra törő erő. Ami jó van ebben az új Bibó-regényben, az olyan tetszetős, csillámló réteg, amely csak helyenként tapad a vázra. Az Anna tekintetes úr Bibó-figuráinak nincs atmoszférája, nincs árnyékuk, amely rávetődnék azokra a lapokra is, ahol nem esik róluk szó.

A táj, a vihar, az éjszaka hangjai elevenek, távlatot csalnak elénk. A statisztéria is (cselédek, parasztok, kocsis) együtt lélegzik ezzel a tájjal. De a szereplők kávéházi törzsasztal tagjai, csathókálmáni kedélyükkel úgy mozognak a kulisszák között, hogy éreztetik a díszletek papírmaséanyagát. Mintha vendégszereplésre rándultak volna Sárhelyre néhány régebbi Bibó-könyv lapjairól. Kissé raccsolva és finom célzásokban udvarolnak mint egy követségi titkár. Viszont nem követségi tikároktól lesték el, hogy gyűrött fehér vászonnadrágban állítanak be egy estélyre, — mégsem hisszük el, hogy modoruk sértő, vagy elviselhetetlen. Talán ellenszenvesek, de foghíjas farkasok. Ilyen szelíd ordasok karéjában a hősnő szenvedéseinek nincs hőfoka. Nem érezzük át vacogását, didergését, dühbe csukló sértődöttségét. Nem tudjuk követni elhatározásáig, amikor a legelesettebbet, a legsemmirevalóbbat választja ki a sárhelyi férfitársadalomból, hogy megajándékozza feltétlen bizalmával. Úgy érezzük, hogy Bibó regényében mindig a zöldasztal logikája győz. Anna bármely lapot játszik meg, — nyer. A szennyiratszerkesztő nem csapja be. A becsületes, férfias, önzetlen barát, akit kiutasít, — visszatér. Az Anna körül forgó figurák valószínűtlensége meghamisítja az asszony különben finomabban formált alakját is. Artisztikus, de kissé frivol rendszer jellemzi a könyvet: az ellentmondások rendszere. Akárcsak hősei: ezt játssza meg Bibó is. De az író már nem ilyen szerencsés nyerő.

Minden mondata külön-külön simára esztergályozott. De az egész mű mintha rögtönzés volna. Bibó halomba hordja építő anyagát, de úgy épít, hogy csak kőhalmaz lesz belőle. A juss írója nem tud eléggé könnyed lenni, hogy csak mulattasson; újabb munkáiban viszont nem eléggé keserű ahhoz, hogy, amit mond, szatírának érezzük.