Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám

Nagypál István: Samson Agonistes

"Péter kényelmesen hátradőlt a széken és elejtve eddig rendezetten futó gondolatait, rágyújtott egy cigarettára." Ebben a mondatban csak az volt a meglepő, hogy Péter önmagáról gondolta el, miközben tényleg abbahagyta az írást és hátratámaszkodott a kávéházi széken. Ez is egyike volt kényszerképzeteinek: pillanatnyi cselekedeteit önkéntelenül is igyekezett kerekded mondatokba rögzíteni, harmadik személyben. Mikor ezt is villámgyorsan végiggondolta, eszébe jutott legkellemetlenebb kényszerképzet-emléke. Írógépelni tanult és már jól haladt, szorgalmas tanuló létére; de egyszer az utcán rádöbbent, hogy minden leírt szót, hirdetést, cégtáblát gondolatban végigszalajt a gép billentyűin; s ez a folytonosan visszatérő "lelki gépelés" rövidesen annyira elhatalmasodott rajta, hogy este az ágyban, villamoson, munkaközben, mindenütt gépírt. Abba kellett hagyni s azóta kézzel írta műveit, kétségbe ejtve a pesti szedők egyetemét, fegyelmetlen, szaggatott betűivel.

A fenti mondat egy kellemes állapotot lett volna hivatva jelezni. Mint gyakorló hedonista, Péter nem dohányzott munkaközben; inkább szüneteket tartott, hogy minden slukkot kiélvezhessen. De most, bár a cigaretta változatlanul jó volt, a közérzete nem visszhangozta az állapot kellemes külső körülményeit. Egy meghatározhatatlan ponton fájt a feje és azon kapta magát rajta, hogy többször egymásután leveszi a szemüvegét és a szemét dörgöli.

— Mi az, már megint öregszem? — intézett magához egy újabb, megválaszolatlan szónoki kérdést. Aztán elnyomta a cigarettacsutkát és nekifogott a kéziratnak.

Elég könnyen írt, s ami ennél fontosabb, elég könnyen el is tudta adni regényeit. Igaz, hogy nem ebből kellett megélnie és ez sok mindent megmagyarázott Péternek, aki racionalista gondokodónak vallotta magát. Azt is — bár megpróbálta elhallgatni maga elől —, hogy miért érzi mindig úgy: valami hiányzik az írásából, az a valami, amit nemhogy megragadni, de még definiálni sem bír. Azt, hogy író, nemcsak érezte, hanem külső körülményei is bizonyították: egy-két regénye, sok cikke és novellája jelent meg, nem kisebb sikerrel, mint a jó átlag; írók között mozgott és szívesen látták az Újlipótváros intellektuális garszónlakásaiban. Mindössze homályosan érezte, mint testébe került idegen és zavaró anyagot, a megvalósítatlan írásművet, ami igazán, végső fokon is valódivá avatná.

Hazamenet sétált még egyet a Városmajorban és közben kedvelt játékát űzte: mérleget csinált.

— Scheydel Péter, harmincegyéves, angol-francia-szerb levelező, termete közép, haja barna, fogai épek. Író vagyok, mert azt hiszem, az a bizonyos belső kényszer hajt az írásra. Hozzám hasonló kvalitású pályatársaim viszont ezt az egyet nem hiszik rólam. Talán igazuk van: túl intellektuális természet vagyok. Éltem egyáltalán? Az a kétéves hátizsákos csavargás Európán át, sokszor fillér nélkül — a hegymászótúra, mikor leesten Karfunkelturmról, — a nő, aki kötőtűt döfött belém elragadtatásában — a berlini tüntetések, revolverdörrenésekkel tarkítva — mindez csak film volt, legföllebb kaland. Nem éltem igazán, mert még soha nem éheztem igazán. Nem éheztem még teljesen reménytelenül, úgy, hogy ne lebegett volna a tudatomban: csak egy táviratba kerül... De hajlandó lettem volna kockáztatni? Nem. Alapjában lusta vagyok, műszóval élve kényelmes. Nevezzük hedonistának. Sose bírtam teljességgel kiejteni magamat abból a bűvös körből, amit állandóan éber tudatom kijelölt, sose voltam ösztönös és felelőtlen. Kár. Ezért nem vagyok igazi író. Pedig a kvalitás bennem van, csak nem bírom kicsiholni magamból. Az életem nem engedi, hogy éljek.

Bevillant, hogy ezt a legutolsó kifejezést meg lehet írni. Aztán megpróbálta lerázni képzettársításainak circulus vitiosusát, ami kifejlett technikája mellett rendesen sikerült is. De most az alattomos fejfájás visszahúzta a kellemesebb gondolatkörökből, amiket hirtelen fölkeresett. Otthon, anya, síelés, Marianne, Zsuzsa... a módszer nem segített. Önmagára kellett gondolnia és ez határozottan kellemetlen volt.

— Már megint félek önmagam miatt — szögezte le. — Ez az otromba tudatosság.

Aztán a legvégső gyógyszerhez menekült, amit egyszer kalandos éveiben, egy belga toloncház unalmában fejlesztett ki: végiggondolni, hogyan írná meg saját emlékiratait. A vastagfalú szülői ház, a nyugati határszél városkájában; apja, a patricius bőrkereskedő, tűnődő mozdulataival; vékony, szemüveges anyja, akire neheztelt, hogy Péternek kereszteltette (az kívánta volna, hogy valami sajátosabb, megkülönböztető keresztneve legyen: akár régies, mint az Elemér vagy Nándor, akár idegenszerű, mint Kristóf vagy René — de még a Teobáldot se bánta volna, csak ne kellene a mindennapi Andrások, Istvánok, Péterek légiójába tartozni). Aztán az iskola, a messze elkerült önképzőkör, egy-két év egyetem, az Európa-túra, amit csak azért nem nevezett vándoréveknek, mert e szép kifejezést elírták előle; s talán a legerősebb élmény, az a különös sokk, amit első ízben akkor érzett, mikor azt mondta magáról: felnőtt vagyok. Ez huszonkét éves korában történt és akkor nagyon kínosnak érezte. Egy ideig labdázott a gondolattal, hogy analízisbe megy, de aztán elvetette e képtelen gondolatot.

Mikor lefeküdt — nem volt kedve olvasni, — megint előjött a fejfájás és a szemében is érezte azokat a befelé induló színes gömböket, amik pedig csak lázas állapotban szoktak elindulni.

A doktor fölgyújtotta a villanyt, fölcsapta a szemtükröt és látszott rajta, azt mérlegeli, mennyit mondjon el.

— Szellemi munkát folytat, ugye — vetette előre, hídnak, a kérdést.

Péter kissé elpirosodott.

— Igen, íróember vagyok. És a mellékfoglalkozásom is — amiből élek — levelezés — próbált könnyed lenni Péter.

— Sajnos, nehéz tanácsot adni. Elsősorban hosszú pihenésre volna szükség. És semmi betű. Megmondom őszintén, nincs értelme valami tüneti kezelésnek. Várni kell. Mióta visel szemüveget?

Péter odakapott a szeméhez, most nem ült rajta az üveg. Mióta sikerült meggyőznie önmagát, hogy a szemüveg komolyságot ad nem túlságosan markáns arcán, választékos keretű, diszkréten divatos szemüvegeket viselt. Azaz, saját szótára szerint, kompenzált.

— Tízéves korom óta. Családi baj.

A kérdésnek és feleletnek semmi értelme nem volt.

— Igen. Szóval pihenés kéne. És szigorú absztinencia. Még újság se, semmi. Meg tudná állni?

— Megpróbálom. Elvégre a szememből élek.

— És ne menjen tengerre. Inkább hegyek közé. Ott jobb magának, kevesebb a visszavert fény.

A doktor fölállt, Péter kezet nyújtott és mindketten tudták, a másik azt gondolja magában: nem szabad kimondani.

Elutazása előtt pár nappal fölment Gáborékhoz. A szokott társaságot találta: egy-két fiatal házaspár, hozzá hasonló korú és foglalkozású embereket. Szívesen volt körükben, szerette azt a tűnő, sziporkázó hangulatot, ami egy-egy ilyen vacsorautáni fekete során mindig kialakult; futva érinteni csúnya és érdekes problémákat, politikát, lélektant, harctéri fejtegetéseket; aztán belebuktak az irodalomba. Már túl voltak a személyi megbeszéléseken, ismerték egymás nagyjában közös gusztusát, a szó főleg elméleti kérdések körül táncolt: írói kifejezés, szókultúra, szocialista irodalom, Gide, Huxley... Fanyar ital íze maradt meg a társalgások után, de jó volt.

Most köznapibb, de érdekesebb témák forogtak; mindenki nyaralni készült. Nyelvtörő dalmát szigetnevek, nagyképű párisi szállodacímek röpködtek, vonatkedvezményekről és olajos kosztról volt szó.

— Te hova mész? — kérdezte Pétert Zsuzsa, Gábor felesége.

— A Tátrába. Pihentetni kell a szememet. Az orvos szigorú betűtilalmat rendelt.

— Boldog ember — legyint Gábor, aki reménytelenül utálta foglalkozását, a könyvkiadást, de beteg volt, ha nem olvashatott el minden új könyvet és naponta minden európai újságot. — Meg tudod állni?

— Hogyne. Tudod, nekem csak indok kell, valami tekintély, hogy megszökjek az írás elől. Igaz, hogy ez most kellemetlenül jött. Mindig, valahányszor nagyon komiszul éreztem magam arról álmodoztam: milyen jó volna egy nem túl súlyos, hathetes betegség. Kikapcsolódni, felelőtlenül heverni, csak azt olvasni, amihez kedvem van, végezni az állandó restanciával — most, püff neki, pont a szemem vacakol. Csak az vigasztal, hogy legalább nem kell lapokat olvasnom. Úgyis rotációs-mérgezésem van.

Erről gyorsan az irodalom-mérgezésre vetődött át a szóbeszéd, arra az általános betegségre effajta emberek közt, hogy minden jelenség, esemény menthetetlenül valami irodalmi asszociációt idéz fel. Ez különösen Gábornál öltött zavaró formát: sétán, túrán, egy giccsesen gyönyörű alkonyat, egy tehéncsorda, egy virágzó galagonya, rögtön valami ismert világirodalmi idézetre késztette. Már ismerték ezt a szokását és fogadtak rá, mit fog idézni a legközelebbi fordulónál. Ez a jelenség, az asszociációk irodalmi rögzítése, Péter egyik kedvenc témája volt; belemelegedett, magyarázott, a többiek odaszóltak, félmondatok röpködtek, mint valami gyors labdajáték, ismerték egymást. Gábor egy szóviccet faragott hirtelenjében, nevettek.

Péter megint érezte: jó itt lenni. Még ez állott hozzá legközelebb, ez az elvont, kissé meddő, de mégis eleven életforma.

Mégis megmaradt benne az érzés, hogy kissé idegen köztük. Volt valami türelmetlen, ideges vonás kultúrájukban; úgy viselték európaiságukat, mintha állandóan félnének, hogy egy pillanatban elveszíthetik. Péternek, aki a német kultúrájú kisvárosban nőtt fel, olyan természetes volt ez az európaiság, mint a levegő. Faji, vallási előítéletei soha nem voltak; apja mindig úgy beszélt az antiszemitizmusról, mint valami kellemetlen, dehonesztáló balkániságról. A kérlegalássan-gentry-világ még messzebb esett tőle, komolyabb tradiciójú polgárok ivadékától. Örült, hogy otthon, vagy legalább is szíves vendégnek érzi magát ebben a nyugtalan és mégis intaktív társadalmi rétegben, amely hozzátartozik az Újlipótváros szabályosan modern és mégis annyira jellegzetesen Budapest háztömbjeihez. Az ilyen önnön céltalanságukban szép, szellemes és kellemes esték úgy hatottak rá, mint friss, hűvös pezsgőfürdő.

Most mégis hamar fáradt lett, próbált angolosan távozni; az előszobában tréfából megcsókolta az utánasiető háziasszonyt, akivel veszélytelenül flörtölt, mint a baráti feleségek majd mindegyikével, és hazasietett. Otthon megállt az üres szobában és leszögezte:

— Ők is félnek. Félnek cselekedni, bármit is csinálni, azért beszélnek. Én is félek, de mástól. Félek élni. Megkeresni azt az élményt, ami kiforgat, de íróvá tesz.

Huxley író-hőse jutott az eszébe, aki nem tud íróvá lenni, mert nincsenek érzelmei, csak értelmi asszociációi. Saját szerelmeire gondolt, ahol a legönfeledtebbnek illő pillanatokban is kissé a háttérben, derűsen figyelte a történteket.

— Föloldódni. De mibe? Nem lehet csak úgy megkeresni. Jönnie kéne. Eddig csak menekültem. Be kellene várni, hátha elér. Most is, örülök, hogy más megszabadított a munkától. Legszívesebben elmegyógyintézetbe csukatnám magamat, hogy ne legyek semmiért felelős. Meg is érdemelném.

Mikor a vonaton ült, az az értelmetlen, határozatlan érzése támadt, hogy látogatása Gáboréknál tulajdonképpen búcsú volt.

Utazni jó volt, utazni szeretett, függetlenül attól, hová. A vonat rázása, útitársak tűnő arca, egyhangúságukban változatos vidékek — ez is felelőtlenség volt. És most előtte két szabad hónap. Igazgatója szó nélkül megadta szabadságának megtoldását, az egyhavi fizetés nélkülit. Péter az irodában is idegen maradt, hűvös udvariassággal bánt mindenkivel, precíz és intelligens munkaerő volt, mindezért nem szerették. Az igazgató viszont kedvelte: kellemes megjelenésű fiatalember, bridzsezni is tud, amellett író — néha meghívta estélyeire, ahol Péter humorral szemlélte a pénzembereket és nejeiket, ezt a tőle és még apja kereskedő-barátaitól is annyira furcsán-különböző világot, és alapjában szórakozott. Üzleti érzéke nulla volt, ezt az igazgató meg is mondta neki, de nem bánta. A munkát, ami a kenyérkeresetet jelentette, eltűrte; az üzlet végleg nem érdekelte. Abban is legföljebb a pszichológiát kereste, a pénz okozta munkaneurózist, amiért sajnálta és lenézte törtető kollégáit és fölötteseit.

El akart bújni, azért utazott a Tátrába, ahol kevés a kísértés. Nyár eleje volt. Hazamehetett volna; tudta, anyjának fáj, hogy máshol tölti szünidejét, de félt a várostól. Ott már hírnév várta, persze az ottani méretekben, de nem húzhatta volna ki magát a városka szerényen pislákoló kultúréletéből, s előbb-utóbb visszaesett volna az írás-olvasásba. Most örült, hogy nem szabad foglalkoznia vele. Túra-terveket forgatott a fejében, heveréseket a hegyi réteken, figyelni a megunhatatlan felhőket és néha sziklát mászni egy-egy alkalmi partnerral. Nagyokat aludni és lehetőleg nem gondolkozni. Gondolkozások Péter speciálisan a céltudatos, egybefüggő eszmetársításokat értette, amelyek menthetetlenül csiszolt mondatokká, majd írásművekké kényszerülnek. Ez nehéz lesz, évek óta erre van beállítva; de tudta azt is, hogy "kikapcsoló-szerkezete", a tudatos másrairányítás készsége ritka erős benne. Lebegni fogok, határozta el.

Poprádfelkáig szándékosan nem nézett ki, hogy egyszerre kapja szemébe a Tátra valószínűtlen panorámáját. Nem volt szerencséje: a legtöbb hegycsúcsot felhő borította, és a hatalmas hegyláb felemásul, indokolatlanul nőtt bele a ködbe. Késő este lett, mikor fölért a kis túristaszállóba és hogy megkímélje magát további csalódásoktól, lefeküdt.

Tíz nap alatt egészen kifejlesztette az analfabéta-technikát. Eleinte, főleg este, nehezen volt elviselhető a tétlenség; kellemes fáradtság bujkált benne az egésznapi kóborlások után, s a házikönyvtár detektívregényei és túrakalauzai nagyon csábították. Szerencsére volt rádió, és hunyt szemmel hallgatta a hangok habarékját, jazzt, cigányt, fölolvasást, koncertet. Nem volt zeneértő, s a muzsika csak egészen távoli érzéseket, alaktalan, gomolygó eszme-töredékeket világított át benne. Rajta kívül csak egy-két vendég volt, közömbös városlakók, akikkel túratapasztalatokat, poén nélküli történeteket cserélt.

Mindenekfölött jól érezte magát. Néha rádöbbent, hogy ez az életmód, amibe egy gyermek természetességével fészkelődött bele, teljesen aszociális, jövőtlen és lehetetlen, de aztán nem törődött vele. Mindig ott volt az orvosi parancs védekező pajzsa: teljes pihenés. Később a testi jóllét elhallgattatta a lelkiismeret aggályait és nyugodt lélekkel vette tudomásul, hogy fogalma sincs, mi történik kívül, az úgynevezett nagyvilágban, sőt nem is érdekli. Sikerült megvalósítani a "lebegést", úgy élt, mint egy primitív vadember, avval a különbséggel, hogy tudatosan élvezte az állapot kellemes efemerizmusát. Eszébe jutott, hogy Gábor rögtön hasonlatot gyártana most róla, az anyaméhbe való visszavágyásról, és nevetett. Az íráskényszer végtelen távolinak tűnt és voltak pillanatok, amikor nem értette, miért érezte belső kényszernek, hivatásnak, ostromlásra érdemes próbakőnek az írást.

— Az öntudatlanoknak van igazuk, a kávéházi akváriumban élőknek. Azok úgy ejtenek ki magukból egy tökéletes írást, mint az érett gesztenye a termését. Öntudatlanok és műveletlenek. De írók, és ehhez nem kellett nekik Huxley és Flaubert, egyetem, nyelvtudás. Aki tudatos, akinek fáj, aki mindig önkritikán méri le írása értékét, az nálunk nem számít igazinak. Csak az egyenetlenek, akik az epidermiszükből írnak, nem a neurózisaikból, mint mi. Abba kellene hagyni. Olyan novellát úgyse fogok írni, mint azok. Igaz, olyan rosszat se. Rólam nem válik le az érett írás, nekem mérlegelnem, kínlódnom, kihordanom kell. És érdemes?

Erre a tisztázatlan kérdésre a tizedik napon Magda megjelenése hozta meg a feleletet. Péter eleinte nem örült neki, Magda kapcsolatot teremtett előző világával; félt, hogy visszazökkenti a felelősségek, lelkiismereti kérdések kellemetlen zűrzavarába. Az elkerülhetetlen bemutatkozás után lassan kiderült, hogy Magda tanárnő az egyik nagyobb alföldi városban; mestersége még nem mosta le róla a frissesség hímporát, és az ötéves pesti egyetemi életből átmentette az érdeklődést, a nőknek oly kedves "problémákat", vidéki életébe is. Anyjával jött föl a Tátrába, de őt lennhagyta a fürdőhely szanatóriumában, maga pedig fölköltözött bakancsával, hátizsákjával a turistaházba, a hegyekhez közelebb. Egészen természetes volt, hogy másnap Péterrel együtt mentek sétára a vízesés felé.

Péter volt a védekező, a lány a támadó. Pszichoanalízisről volt szó, Párizsról, közös könyv-kedvencekről; még csak nyújtogatták egymás felé a közvetlenebb ismerkedés csápjait. Pétert zavarta egy kissé, hogy Magda ismerte az írásait, viszont szórakoztatta, hogy a lány természetesen bánik vele, mint egyenrangúval, nem mutatta azt a kellemetlen tiszteletadást, amit Péter vidéki ismerősöknél unt, de megszokott.

Aztán mindennap együtt jártak. Pétert néha bosszantotta, hogy a lány olyan intelligensen hallgat mindig, habár nem látszott annak az embernek, akinek nincs ellenvéleménye. Nem tudta, csak vele szemben ilyen átlátszóan engedékeny-e. Magdának elég határozott véleménye volt mindenről, de különösképpen sose mondott ellene Péternek. Pedig a férfi minduntalan érezte, hogy nem megvetendő ellenfél: lappang benne valami, amiben erősebb nála, s talán csak az alkalomra vár, hogy fölékerekedjék. Nem is tudta volna megmondani, miért gondolkozott mindig egy erőpróba műszavaival Magdáról. De fontos volt és kívánta — nem is a nőt magát, hanem a belőle sugárzó kimondatlan, passzív ellentmondást saját életfelfogásával szemben.

Egy alkalommal azután rátalált arra a különös, lassú energiára, ami a lányban dolgozott. A középhegységbe mentek és Péter szándékosan egy elég erős falat választott sziklamászó-próbának. Magda nem ijedt meg, ügyesen és szívósan kapaszkodott a fiú után. Egy "túlhajló" résznél történt a hiba: Magda lába megcsúszott, lógva maradt és a két kezével kapaszkodott a sziklaperembe. Péter olyan közel volt fölötte, hogy nem tudta kötélre ereszteni. Lázasan dolgozta magát följebb, tudta, hogy csak másodpercekig bírhatja valaki a két kezén lógva. A kötelet sehol se tudta rövidre kötni, kampó beverésére nem volt idő. Akárhogy igyekezett is, végtelen lassúnak látszott, amíg felfelé kúszott a nehéz peremen. A kétségbeesés, a feltörő szörnyű felelősségérzés dolgozott benne. Nem mert lenézni — egy perc, úgy érezte, már a második is eltelt —, aztán fönt volt. Lefeküdt és lassan húzni kezdte a kötelet. Érezte, amint megfeszül, aztán újra kienged: Magda túljutott. Újabb végtelen idő után megjelent mellette a lány halálsápadt arca. Péter kinyújtotta a kezét érte, aztán lerogyott és nagyon közel volt a sírógörcshöz. A szeme előtt karikák, napfényfoltok és árnyékok táncoltak, betapasztotta a szemét és nem mert fölnézni. Magda észrevette, mi megy végbe benne, s bár maga is halálosan reszketett, megrázta Péter vállát és félig-hisztériásan rákiáltott:

— Nem szabad! Tovább kell mennünk! Nem szabad elhagynia magát. Gyerek...

Péter összeszedte maradék energiáját, ránézett a lányra, de már nem is szégyellte magát. Az a feszült elhatározás, az imént átélt veszély izgalma ott remegett a lány minden tagjában, de hallatlan makacssággal szorította vissza. Volt valami akaratontúli ebben a női keménységbe. Kozmikus, gondolta Péter.

Szótlanul mentek tovább a fal után, és erről a jelenetről soha nem beszéltek többet.

Hűvös délelőtt feküdtek kinn a réten, a nap úgy sütött, hogy éppen kellemes volt a heverés. Péter egy fűszálat rágott és hallgatott. Egy-két napja megint rájött a kétkedés és önmardosás, régi, gyerekkori gyöngéje. Tudta, hogy muszáj lesz vallania valakinek. Ez pedig végzetes lesz, gondolta, mert erre rögtön Magda jutott az eszébe.

— Ki fogom adni magamat, tehetetlen csecsemő leszek. Ezért féltem mindig az asszonyoktól. És ezért vágytam mindig annyira utánuk. Itt most össze vagyok zárva vele. Beszélni fogok és ő lesz az erősebb. — Aztán megnyugtatta önmagát. Magda nem veszélyes. Nincsenek egy városban, csak amíg ez a nyár tart...

És gyónt. Szaggatottan, mintha nem is másnak beszélne, s a lány összehúzott szemmel figyelte. Hagyta, hogy folyjon belőle a beszéd — mint egy gyóntató, akinél az a jó, hogy olyan távoli és közömbös.

— Az az akadálya mindennek, amit csak akarok, hogy egyáltalán élek. Másra, élményre vagy szerencsétlenségre vágyom, pedig lehetetlen lennék, ha kidobnának mai keretemből. Vattában neveltek és túl sokat gondolkoztam, ahelyett, hogy pofoztam vagy szerettem volna. Nincs egyetlen önálló aktusom, amit előbb gondolatban le nem játszottam volna. Még önmagammal szemben is. Nem bírom a kényszert, nem bírom. Pedig ez tart össze, hogy szét ne essem. Mindig menekülni szeretnék, kibújni és elbújni. S ugyanakkor kényszerítem magam, hogy alkossak, olyasmit, ami rögtön vízízű és érdektelen lesz a számomra, amint kidobtam magamból. Túlságos az önkontrollom és nem természetes. Ha valami szokatlan, az a bizonyos végzetes érne, összeomlanék. Nincs természetes ellenállás bennem. Építve vagyok. Örökké beteg szeretnék lenni, vagy fogoly, hogy ne kelljen helytállni magamért. És az a szörnyű, hogy csupa kicsi dologgal szemben vagyok ilyen erőlködő. Túlméretezek mindent, ami velem szemben áll. Azonnal megbánom, ha belekezdtem valamibe és nincs erőm abbahagyni. Írok, de miért? Tudom, hogy nem elég jó, nemcsak nekem, másoknak sem — de írok, mert a kényszer erősebb az embernél. Néha fizikai fájdalom leírni olyan szavakat, amik csak félig mondják ki azt, ami teljesen, egészben jelentkezik az elgondolásomban. Valami egészen új kifejezés kellene nekem, olyasmi, mint a zene, formátlan és mégis szabályos. Néha üvölteni szeretnék — azt mondaná meg, amit nem bírok lekottázni. És tudom, hogy nem szabad; ez megbénítja azt is, ami szabad. Nem tudom érti-e, hogy gondolom — hagyta abba hirtelen. Kiadom magam, gondolta megint, reménytelenül.

— Péter, ne haragudjon, de azt hiszem, magának nem volt elég jó a gyerekszobája. Nem úgy értem, — de nem próbálták megadni magának a hátvéd-érzést. Nem önállóságot, hanem az erőfeszítés szükségességét. Elvégre nem lehet mindenki örökké felelőtlen. Akkor mindenki becsukathatná magát valahová, hogy ne kelljen vállalnia semmit. Péterke, maga bizton nem verekedett gyerekkorában. Inkább duzzogott és azt fantáziálta, hogyan verné meg a többieket, ha erős volna.

Rámosolygott a fiúra.

— Higgye el, ostobaság így kínozni magát. Maga jól tudja, hogy jót ír és fog jobbat is írni. Nem hízelegni akarok, azt tudhatja. Nem is akarok erkölcsprédikációt tartani. De ne tegyen mindent nehézzé önmaga számára, csak azért, hogy ne kelljen leszámolnia vele. Vagy mindig szökevény akar maradni?

Megsimította Péter karját, de nem volt most a mozdulatban sem női gyöngédség, sem anyáskodás. Nem volt más, mint ami lenni akart: pajtási, látszat-közömbös biztatás.

— Jöjjön le délután a Parkhotelbe táncolni, — mondta ebédnél Magda. — Legalább elzavarja a fölösleges gondolatait.

Péter nem rajongott különösképpen a táncért; jól mozgott, de nem érezte azt az elsődleges, ösztönös örömet benne, ami a tánc erotikus lényege. Most mégse lehetett megtagadni; a délelőtt után nem lehetett. Átöltözött és bekopogott a lányért. Mikor belépett, meglepődve tapasztalta, hogy Magda milyen csinos. Eddig csak nadrágban, bakancsban látta, de nem nagyon jutott eszébe, hogy komolyan nőnek nézze. Amellett a szoba árasztotta azt a jól temperált nőlevegőt, amit parfőm, kenőcs, virág, asztalterítő és egyéb elemezetlen dolgok teremtenek meg. Anyjánál nem volt ez meg, rebbent föl benne; anyjánál valami szikár, katekizmusszerűen anyagi hangulat volt, nem volt benne semmi kellemesen komolytalan. Magda rögtön észrevette és élvezte a hatást. Nem is indított rögtön, rágyújtottak és hagyta Pétert szemlélődni egy darabig.

A tánc kiszítta Péter minden maradék ellenállását. A lány egészen furcsán engedte oda magát; Péter még sosem érezte, hogy ilyen leplezetlenül lehet az embernek csak a testével is beszélni. A környezet, a jazz, a fények, a kellemes, tompa zsivaj beleejtették kedvenc lebegő hangulatába; és ott volt Magda. Nem volt sem különösen csábító, sem tartózkodó — de Péter érezte, hogy most leköti magát neki. Zsibogott benne minden és átadta magát a zene, a ritmikus ölelkezés kerítő zamatának.

utána karonfogva, szótlanul mentek föl a hegyre és Péter csodálta, milyen nyugodtan, egyenletesen lüktet a lány karja az övé alatt. Fönt, a kis szállóban, a hideg folyosón keményen belecsókolt a lány szájába; majd úgy érezte, egész napja után, hogy valami feltartóztathatatlan, kellemes végzet viszi, amint bement Magda után a lány szobájába. Utolsó rendezett emléke az maradt, mikor Magda asszonyi természetességgel — Péter mindig fejcsóváló csodálkozással figyelte ezt a visszatérő mozdulatot — leoltja a lámpát.

Reggel a saját szobájában ébredt, de nem tudta, mikor és hogyan jött át. Riadt és erősen meglepődött állapot maradt vissza az éjszaka után; nem hitte volna, hogy ilyen öntudatosan meztelen lehet valaki, mint Magda volt. Aztán örült, hogy megadta magát sorsának és elhessegette az összes ilyenkor illendő következtetéseket. Füttyentett és prüszkölve, nyújtózva mosdani kezdett.

A hátralévő pát hét így telt el. Péter nem vett tudomást róla, hogy Magda lassanként már mindent tud, ami vele összefügg; ő csak azt a keveset ismerte meg belőle, amit a lány jónak látott elmondani magáról. Nem voltak mégsem titkai: egyszerű, de ösztönösen céltudatos volt, mint egy folyóvíz. Péter örült, hogy az orvosi parancs mögé bújhat, mert Magda magatartása, ha nem is volt követelődző, tele volt lassú, bekerítő unszolással. Kiismerte Péter gyönge pontjait, hagyta panaszkodni, de ugyanakkor kivette belőle ambicióit, ingadozó írói programját, apró terveit; s Péter már érezte, hogy nem magának tartozik felelősséggel ezek beváltásáért, hanem ennek a lánynak is, akihez hozzátartozik. Mint valami iszalag, úgy fonódott köréje Magda energikus léte, egy-egy szóval rendezte Péter sokszor összefolyó gondolatsorait, kérlelhetetlenül bebizonyította neki, hogy a félelmek, amelyeket Péter terveivel szemben támaszt, saját magából folynak. Péter eleinte mulatott rajta, milyen hamar ki tudja emelni Magda mindennek a praktikus, megvalósítható oldalát és sokszor úgy érezte, eddig csak tervnek szánt és soha meg nem valósítandó eszméi is mintegy hipnotikus hatás alatt öltenek hihető alakot.

Csak egy volt, ami aggasztotta: kezdte nem bírni a napfényt. A fenyőerdők zugait kereste s inkább alkonyatkor járt sétálni. Délelőtt kis tisztásokon, patak mellett heverészett. Magda sosem kérdezte, miért. Nagyobb túrákra már nem is jártak. És esténként mindig ölelkezésektől bódultan ment át saját ágyába. Próbálta analizálni a lány szenvedélyességét, ami még őt is elragadta néha egy-egy egészen öntudatlan pillanatig; aztán rájött, hogy Magda adni akar, mindig adni. Ő, Péter, eddig csak kapni akart, folyton várt valamit, lesben állott és ezért nem tudott sosem egészen lesüllyedni fájdalom és gyönyörűség határán abba a forró mélységbe, amihez most sokszor közel érezte magát. Adni nagyobb önzés, állapította meg, aki ad, lekötelez. De aki ad, nem felejtkezhetik el önmagáról. Szinte beledöbbent, hogy most szerepet cseréltek és tán Magda figyeli őt úgy, mint azelőtt ő figyelte partnereit. Melyik nő tudná ezt megtenni így? kérdezte, s megpróbálta magát kiemelni abból a férfi-centrikus állapotból, ami minden kultúrája és intelligenciája mellett is természetes módon benne élt. Nem tudott, nem is akart erről beszélni Magdával; a szerelmük néma volt, legalább a szavakkal. Péter megpróbált figyelni, de nem tudott. Megint ő az erősebb, gondolta. Úgy játszik velem, ahogy akar. És valahogy az egyiknek mindig erősebbnek kell lenni...

Elérkezett a hazautazás; és Péter, mikor búcsút vett Magdától, érezte, hogy az a szál, ami köztük megfeszül, s az úttal mind hosszabbá válik, nem fog elszakadni soha.

Ahogy a munkájához visszatért, pár nap alatt újból elkezdődtek a látási zavarok. Az orvos megint megvizsgálta és most sokkal komolyabb arccal fogta meg Péter vállát.

— Konzíliumra lesz szükség. Őszintén megmondom, nagyon-nagyon komoly a dolog. Kezdődő recehártya-leválásra gyanakszom. Ez pedig...

— Meg fogok vakulni, — mondta Péter csöndesen. Nem kérdés formájában ejtette ki; nem is értette, ez a gondolat, — őrültség, — nem volt semmiképpen borzalmas. Talán nem ért be egészen az öntudatába, a szervezet ösztönösen védekezett a katasztrófa ellen; mintha csak tudomásul vett volna valamit, ami megtörténik, előbb-utóbb. Visszaemlékezett: azelőtt, ha arról volt szó, hogy elveszítené a fél lábát, megvakulna, rákot kapna, mindig azt hangoztatta, hogy azonnal öngyilkos lenne. Saját magamnak tartoznék ezzel, mondogatta ilyenkor, annak a nemlétező valaminek, amit emberi méltóságnak hívnak. Most, a valóság küszöbén, eszébe se jutott az öngyilkosság gondolata. Valami megindul körülötte, körbe forogva, de ő nem tesz ellene semmit, ez volt az érzése.

— Nem akarom áltatni, Scheydel úr. Az ablatio retinae ugyan operábilis — de... — az orvos habozott, nem tudta biztosan, milyen hatást tesznek a szavai, — ez nem vakbél-operáció. Hogy sikerül-e, nem késtől függ, hanem a természettől. De meg kell próbálnia.

— Köszönöm, — mondta nyugodt, színtelen hangon Péter. — És mikor lehetne?

— Telefonáltatok magának. Bardócz professzor jöhet számításba. Nem tudom, anyagilag...

— Az nem akadály. Csak lehetőleg mielőbb, doktor úr, — kérte Péter, valami mosolyfélével. Abban a különös helyzetben érezte magát, hogy most neki kell képmutatónak lennie az orvossal szemben, adni a férfit, aki leküzdi megrendülését; pedig semmi megrendelést nem érzett, csak valami, nagyon távol, mintha megpattant volna benne.

Nem is egy, több konzílium, szobából való kiküldés, aztán komoly, apainak szánt szók, a tanár szemüveges, kopasz arca (szemorvos szemüveggel: irónia — gondolta Péter), aztán a szanatórium sötét szobája. Napokig heverészett és tűnődött.

— Tulajdonképpen szörnyű, de nem tudom beleélni magam abba, hogy meg fogok vakulni. — Még az első vizit után megnézte a lexikonban a "Recehártya-leválás" címszót és tudta, az esélye öt a százhoz. — Hiába ismételgetem: megvakulok, megvakulok, nem tud eljutni hozzám. Miért nem félek? Őrült vagyok? — Tulajdonképpen disznóság, hogy napokig hagynak magamra, mint a siralomházban; hátha öngyilkos lennék? miért nem operálnak rögtön?

Azt is megtudta. Bardócz egy bécsi kollégáját várta, híres szemspecialistát, akivel úgylátszik csereviszonyban voltak, egy-egy "érdekes" operáció esetére. Előttelévő nap már ott volt Péter ágya mellett az anyja. Nem próbálta vigasztalni a szipogó, tehetetlen kis asszonyt; szemüvege, fehér haja zsongítólag hatottak Péterre, otthoni levegőt, ismerős illatokat hozott magával. Csak simogatta anyja remegő, fáradt kezét. Sose tudtak ilyen dolgokról beszélni egymással; most is semleges témákról beszéltek, kerülték a "megvakulás" tabu-szavát; csak az anya néha fel-felcsukló hangja árulta el, hogy milyen embertelen kétségbeesés önti el a fia miatt. Arról, hogy meggyógyulhat-e, nem, szintén nem beszéltek. Péter egykedvű volt, de nem próbált tréfálni; ezt ízléstelennek tartotta. De titokban valami szentségtelen örömféle fogta el, mikor betolták az operációs terembe. Legalább eldől, gondolta és annyi izgalmat sem érzett, mint egy futballmeccsen. A teste, az érzékei mintha kihűltek volna; dermedten várják talán a szörnyű veszélyt? Nem, csak nem félek a megvakulástól, mondta magában. A fehér terem, villogó bűvészeszközeivel, lámpák sorával, némán sürgő segéderők csapatával ismét lebegő állapotba hozta. Kávéház, szaladt át a fején az utolsó gondolat, azt hitte, el is mosolyodik; de akkor belehullott az éterkábulat szürkeségébe.

Sűrű kötések voltak a fején és alattuk nem érzett semmit. Hangokkal kellett ismerkednie, s úgy érezte magát közöttük, mint a gyerek, aki sötét szobába került. A sötétség, a nem-látás nem volt üres és fekete, folyton villódzott benne valami, sokkal élesebb képek merültek föl a képzelet filmjén, de sokkal tűnőbbek is. Az jutott az eszébe, hogy elfelejtett nézni. Talán utoljára nézni a világot, az operációja előtt, elmenni a múzeumba, vagy a Dunakorzóra, búcsút venni a tárgyaktól, saját testétől, hiszen most minden egészen más dimenzióban fog ezután feléje közeledni. Nem is tudta, miért, de teljes bizonyossággal érezte, hogy megvakult. Az olvasmányaira gondolt, Keller Helénre, Miltonra, s ezek nyomán próbálta arra kényszeríteni magát, hogy otthonosabban érezze új létét a hangok között. Nem ment. Annyira megszokta, hogy olvasva, látva gondolkozzék — az ideák leírt szavakban, betűsorokban, nem egységes, tömbszerű képzetekben éltek agysejtjeiben — hogy most úgy érezte, kettős vakság érte: vak marad a hangokkal szemben is.

Anyja, az ápolónő, próbáltak fölolvasni neki. Eleinte figyelt, aztán elkalandozott, a hallott szóknak nem volt meggyőző erejük, laposak, dimenziótlanok voltak, nem akartak összefüggeni. A mondatok kiterjedés nélkül érték a tudatát, nem akartak összefüggeni. A mondatok kiterjedés nélkül érték a tudatát, nem voltak plasztikusak, rugalmasak. Nem bírt sokáig figyelni, fárasztotta a szokatlan módszer, egyszerűen nem vette tudomásul, amit hall. Megcsinálta az ellenpróbát is: diktálni akart. Az egyik ápolónő gyorsírta, amit bemondott. A mondatok — egy novellát próbált kezdeni — amint kihullottak belőle, elveszítették vele való kapcsolatukat, élettelenül vesztek el és nem bírta tartani az összefüggést. Erőlködött, megpróbálta elrecitálni előbb magában, amit diktálandó volt — hiába. Hiányzott a sorjában leírt szöveg ugródeszkája, ami mindig új mondatokra lendítse. Elesettséget érzett, hiányérzés gyötörte: nem tud írni olvasás nélkül. Hiába olvastatta elő a már lediktált mondatokat: idegenek, nem-övék voltak, halott szintagmák, nem karba öltött gondolatok. Abbahagyta azt is és csak nagyon kevés bánatot érzett. Ennyi az írói mesterség? kérdezte önmagától, kissé rezignáltan.

A tapintás már eseményesebb volt. Anyja kezén érezte először. A redős kéz félénk mozdulata, ahogy az arcát, vagy karját megsimította, egész élénken idézte föl benne e kéz emlékét. Így volt a tárgyakkal is; néha rajtakapta magát, hogy a paplanát, az ágyrostélyt simogatja, ujjheggyel, önfeledten. Tréning? — gondolta és belül megint mosolygott. Mindenen mosolygott, vagy legalább is azt hitte, mosolyog. Különös emelkedett érzése volt, talán az ágybanfekvéstől: mintha minden eltolódott volna és az egész világ egy arasszal a valóság fölött lebegne. Ezt is olvastam valahol, jutott eszébe. Ilyen lehetett a szentek érzése, a nagy katarzis után, mondta magának később.

— Nem fogok olvasni soha. Nem fogok írni. Nem járhatok moziba. nem nézhetem meg más emberek száját — mindig mások szája volt az elsődleges impressziója, ezt nézte mindenkin elsősorban —, nem mászhatok sziklát. Evezni lehet. Autózni is. Vajon fogom érezni a sebességet? — Fölvonultatta a mérleg két oldalát: mit nem tehet, mit igen. Nagyon egyszerű volt. Állati lét marad a számára, munkátlanság és meditáció. — Mindig erre vágytam, állapította meg egyszerűen. Most öntötte el először erre az őszinte gondolatra belső forró vérhullám.

Különben nem érzett lelkifurdalást, rezignációt; mintha kiköltözött volna önmaga sorsából, olyan tárgyilagosan mérlegelte ezt a döbbenetes, minden krízisnél súlyosabb fordulatot; de nem érezte fordulatnak, úgy vette, mint valamit, ami az övé, nem idegen hatalmak külső csapása. Ez is a szervezet belső védekezése volna? hümmögött magában.

Egy reggel azzal a tiszta, világos érzéssel ébredt, hogy megérkezett valahová.

A második operáció után már bizonyos volt, hogy örökre megvakul. Az első kötéslevétel után még hatottak rá a fények, megkülönböztette a nappal szürkeségét az éjszakától — sötét szobában volt —, de az állapota, mit tükrök és komplikált próbák mértek le, rosszabbodott és tudta, az újabb operáció már csak kísérlet, orvosok dolga, amiben már úgyse bízik senki. Bardócz néha morgott valamit a szervezet ellenállás-hiányáról, elégtelen regenerálásról, de Péter tudta, ez csak szólás-mondás, nem sebészi szólam. Ismét kötésekbe bugyolálva feküdt, nem tudta, mióta; hirtelen elvesztette az időérzékét. A szervezete anarchikus lázadásba ment át, nappal el-elszundikált, éjjel fölriadt, teljesen éber volt és enni kért. Jack London hőse jutott eszébe, Larsen Wolf, a tengeri farkas. Az is megvakult; de az férfi volt. Én mit vesztettem? s mit vesztettek velem a többiek? Semmit. Ezt is olyan személytelenül állapította meg, mintha egészen közömbös idegenről lenne szó. Nem, nem is idegenről; kínairól vagy eszkimóról. Idegennel szemben nem lehet az ember olyan közömbös, mint önmagával...

Magda levele kicsit fölrázta. Délelőtt érkezett, anyja még nem volt nála. Ennek örült, kínos lett volna ezt a levelet fölolvastatni vele. A magánügyek is tabu voltak közöttük, immár jóvátehetetlenül. Az ápolónőt kérte meg, homályosan emlékezett, annak olyan kellemesen tárgyilagos, semmitmondó arca volt, vékony, hideg szája. Magda nagyon okosan írt, mindent tudott Péterről — a lapok is sajnálkozva emlékeztek meg a "kitűnő fiatal író tragikus megvakulásáról" — és mégis, minden biztató sora tele volt riadt aggodalommal, sírós, kislányos ragaszkodással. "Péterke, én melletted vagyok, ha most nem is tudok ott lenni nálad", írta "és nem eresztlek el, mert most sokszorosan szükséged lehet rám. Neked egész embernek kell maradnod. Mindig számítsál rám." A krízisről írt, amin Péternek át kell mennie, segítségről, talpraállásról, — mindarról, amit Péter egyáltalán nem érzett. Most én lennék az erősebb, mert megvakultam? vetette föl magában. Választ diktált a nővérnek, emelkedett hangú, szép levelet, ahogy, mint hitte, ilyenkor férfi-kötelesség: nem akarja Magda életét egy nyomorékhoz kötni, nem engedheti meg, hogy föláldozza magát. Ő, Péter, már túljutott a kritikus órákon és leszámolt eddigi életével; ezentúl nem akar semmivel és senkivel találkozni előbbi világából. Haza fog menni és megpróbálja, mit kezdhet így, félember módjára. Magda lesz élete legszebb emléke, de köztük vége mindennek, emberi és erkölcsi törvények szerint. A nővér úgy nézett rá, mint egy regényhősre, mikor ezeket diktálta, ezt érezte Péter, s a nő keze hosszasan tétovázott a párnáján, mielőtt elment, hogy föladja a levelet.

Gáborék látogatása megerősítette végleges távozásában. Idegenek voltak, minden, amit beszéltek; nem érdekelték sem a pletykák, sem Gábor keserű szellemességei, még az sem, hogy meghallotta, Zsuzsa sír. Ennyire külsőségekben éltem? gondolta el. Mi maradt belőle, ha ez volt a világom, s ezt most ilyen könnyen otthagyom? Finoman elbúcsúzott Gábortól, s rajta keresztül az irodalomtól. Mondta, hazautazik és megpróbál valamiféle új életet kezdeni; a múlttal legjobb szakítani, hogy ne fájjon annyira. Hazudott, nem volt velük szemben őszinte szava. Gábor elmenőben tréfás megjegyzést tett Miltonnal kapcsolatban, Zsuzsa lehajolt és megcsókolta a száját; Péter nem adta vissza. Vége. A fejezetet sikerrel lezártam, morfondírozott. Vége Budapestnek, az irodalomnak, eddigi barátoknak, kávéháznak. Marad a család és maradnak a madarak. És milyen jó lesz a napfényben üldögélni...

Anyja vitte haza, egészen egyedül utaztak. A vonat különös hangulatba ringatta, régi utazások emlékei torlódtak föl benne, valami nagyon fájt. Nem sajnálta, csak az elmúlás, a könnyű halál mélységes melankóliája lepte meg — az egyetlen önmagáért Szép, ami elveszett tőle. Aztán kinyílt és beszélt anyjának. Csöndes szavakkal vigasztalta, elmondta neki, hogyan képzeli életét, s a fájdalmas kis öregasszony megértette, hogy fia most sokkal inkább az övé lesz, úgy, mint eddig soha; érezte, hogy Péternek nem olyan szörnyű ez a kettétörtnek látszó élet, mint ahogy félt tőle. Péternek tényleg sikerült megnyugtatnia anyját, a hangjával, ahogyan biztos és tiszta szavakkal mesélte, mi mindent akar csinálni, hogy akarja betölteni hiányos világát.

— Kisfiam, drága kisfiam... — mondogatta az asszony és Péter boldogan érezte, hogy evvel a beszélgetéssel többet adott anyjának, mint egész életében bármikor.

A kisvárosban szenzáció volt Péter megérkezése; szomorú esemény, mert Pétert és családját mindenki szerette. A vendégek, látogatók lassan, tapintatosan szállingóztak, "véletlenül arra járva" és mindenki meg volt lepetve Péter csöndes vidámságán, beszédes kedvén. Eleinte csak kisérettel, valamelyik testvére, vagy anyja karján sétált ki a városba; ismerősök köszöntötték, úton-útfélen, s Péter közvetlenségén lekopott erőltetett jovialitásuk, buzdító, burkolt beszédjük. Eddig mindenki zárkózott, fölöttük álló fiatalembernek ismerte, akit az íróság számukra idegen levegője emelt ki közülük. Most eljárogatott apjával este a kaszinóba, délelőtti sörözésekre és érdekelte minden beszédtéma; föltámadt benne gyerekkora, a mulandóságba burkolt patriciusvilág légköre és úgy érezte, most már nem idegen tőlük, visszakerült közéjük, mint az idegenben járó, ha visszaérkezik anyanyelvébe. Csak a női társaságot kerülte, ha tehette; inkább anyja öregasszony-barátnői felé húzódott, itt jobban érezte magát, az anyák között.

A család összezárult körülötte és magába fogadta, mint a tékozló fiút. A bennük kifejlődött közös érzék folytán hamar megismerték az új Pétert, s abbahagyták a túlzott gyengédeskedést, mikor látták, hogy zavarja. Azután úgy viselkedtek vele, mintha örökké így lett volna; még arra sem volt szükségük, hogy a háta mögött beszéljenek róla. A városkában hamarosan ismert figura lett, susogva mutogattak rá, emberi kiváncsisággal és valami sajnálkozó büszkeséggel, amiben benne volt: íme, Scheydel Péter, aki a miénk.

Kívánságára apja fiatal farkaskutyát hozott neki; pár hét alatt teljesen magához idomította az okos állatot. Fellow-nak keresztelte, s a kutya kitünő kísérő lett. Ő vezette Pétert most már magányos sétáin, végig a Várkerületen, s néha már ki, az erdők felé is. A rendőr tisztelettel állította le a lézengő forgalmat, ha Scheydel Péter megjelent kutyájával, s Fellow rávakkantott. Aki nem ismerte őket, nem is gondolta volna, hogy a kutya vezeti az ember, s nem Péter az ebet.

Az időt sikerült visszatéríteni medrébe; a család élete szabályos keret volt, étkezések pontos határköveivel. Délelőtt a kis kertben motoszkált Péter, tenyere ismerkedett a virágokkal, bokrokkal, apró palántákkal. Meglepő hamar kitanulta őket és bizonyos elégtételt érzett: a kertészkedés, gyomlálás hasznos munka volt, segített a házirendnek; lassanként egyeduralkodó lett a kis kertben, tőle kértek zöldséget, rózsát, a konyha vagy szalon számára. Rossz időben a konyhában foglalatoskodott, segített anyjának az ebéd elkészítésében; itt is ügyesnek mutatkozott és kérésére átadták neki a könnyebb munkákat: krumplit hámozott, a vasárnapi sütemények masszáját ő keverte, főkostolómesterré lépett elő, s anyjával mindig gondosan megtárgyalta a menüt. Szaglóérzéke és főleg ínye mintha álomból ébredtek volna; hatványozott élvezettel evett és egyes ízek, különc illatok erősebb emlékek formájában kezdtek élni benne, mint azelőtt a színek. Bársonyos, komor, trillázó ízeket skatulyázott el magában; játszott nővére parfőmös üvegcséivel, illat-műveket kreálva. Sétáin útvonaljelzőknek használta az egyes boltokból, műhelyekből kiáradó speciális, számára egészen egyénivé váló szagokat. A cigarettáról viszont leszokott. Amióta nem láthatta a kék-szürke füstöt, rájött, hogy ínye, orra nem kívánják. Jobb volt apja szivarjainak füstjét ízelni, "másodkézből". Evvel szemben ő töltötte fölt a család cigarettáit. Élvezet volt a finom dohányféléket összekeverni s a kész cigarettákat ropogtatni, velük pepecselni. a család megérezte, hogy Péternek kellenek az ilyen apró, hasznos foglalatosságok és finoman fölajánlották neki a hasonló föladatokat: a galambdúc gondozását, a családi éremgyűjtemény rendezését; apja észrevette, milyen biztos és finom Péter tapintása és ezután minduntalan bekérte az üzletbe, ha egy újabb bőrszállítmány jött. Péter tényleg hamarosan szakértő lett, ujjai végigfutottak a különböző bőrökön és meg tudta mondani a gyártmányt, a minőséget, kiválogatta futó tapintással a hibás darabokat. Apja tréfásan "borkóstolónak" nevezte el.

Csak a zenével nem bírt megbarátkozni. Az emberi hangok megkülönböztetésére rávitte a szükség, ha nem is nagyon tudott ítélni a beszélő hangulatai felől; de a zene, amit a rádió közvetített számára, idegen és félelmes birodalom maradt. Védtelennek érezte magát vele szemben, most, hogy gátlástalanul törtek rá a hangzuhatagok. Félt a muzsikától, mert ilyenkor szabadon asszociált, elvesztette ön-kontrollját, s ugyanakkor vonzotta, mint a mélyvíz.

Bachot, Beethovent szeretni kezdte, amúgy távolról, néha azt hitte, érti is. Wagner állandó disszonanciákat teremtett benne, nyomasztotta és harcolni kellett ellene. De mégsem mulasztotta el operáit, újból és újból próbálta magához idomítani ezt a muzsikát, amit úgy definiált magában: dialektikus. Legjobban a kórusokat szerette, a meztelen férfihangok időtlen, ősi erejét. Ezért járt el templomba is, az egyházi ének miatt.

A tél elmúlt és Péter úgy érezte: él. Volt rendszere, állandó, szerzett jogon alapuló elfoglaltsága, napjai tele voltak és mégis szabad volt. Ez a teljes szabadság, gondolta, s nem érzett hiányt a nem látott világ, az olvasás miatt. Szabad vagyok és felelőtlen — de a felelőtlenségem intézményes. Talán mindig erre vágytam... és ezért vakultam volna meg?... Freudnak igaza volna? Akartam ezt...

Ezeket senkinek nem mondotta el, soha, legföllebb Fellownak. A kutya pedig őrizte bűnös beszéde titkait. Mert bűnös volt, azt érezte, megszökött a sajátmaga élete elől, ebbe a könnyebb, szűkebb életbe. Mégis fogoly lettem, mondogatta. Önkéntes fogság. — De nem érzett bűntudatot. — Félember vagyok, de ez is akartam lenni. Hát sikerült. Úgy szakadt le rólam mindaz, amit szellemi létnek, író-mivoltnak, hivatásnak hittem, mint a kígyó elszáradt bőre, fájdalom nélkül. Nagyon beteg lehettem, hogy most érzem magam épnek. Ez a boldogság. Igen, ez a boldogság. Most lebegek, fél méterrel a világ fölött, kicsit balra, védve mindentől, lágyan temperált melegházban, szerényen és jövőtlenül, mint a nemes vadállatok.

Magda néha hetekig nem jutott eszébe és emléke csak Mozart-szimfónmiáknál merült föl néha.

Tavasz volt; délelőttönként a sétatérre járt, a kis múzeum előtt. Üldögélt a fiatal levelek mögül bókoló napfényben és hallgatta a futkározó gyerekek friss hangjait. Egyszer egy labda vágódott hozzá — valamelyik kisgyerek dobhatta arra. Fellow fölmordult.

— Csönd, Fellow, — szólt rá. — Hozd ide!

Fellow fölvette a labdát és a kezébe adta. Péter a tenyerébe vette és várta, hogy elvegyék tőle. Hallotta a tipegő lépteket, a habozó mozdulatot, ahogy a labda csöpp tulajdonosa értenyúlt. Valami köszönésfélét mormolt a kicsi és elszaladt a labdával. Péter hallotta, amint egy női hang — Fräulein, vagy mama — suttogva magyaráz valamit a gyereknek. Egy idő múlva odasomfordált mellé valaki és pár pillanat múlva megszólalt ugyanaz a félénk gyerekhang a könyöke felől:

— Bácsi, te nem látsz?

Péter arramosolygott és megrázta a fejét.

— Miért nem látsz? — folytatta a gyerek most már jobban fölbátorodva.

Péter nem tudta, mit feleljen. Azért, mert nem akartam látni, mert szökni akartam? gondolta.

— Nagyon beteg voltam egyszer és csak úgy tudtam meggyógyulni, hogy elvesztettem a szememvilágát, — mondta aztán. — Téged hogy hívnak, pajtás?

— Magdi vagyok, — mondta a csöppség.

Péterbe belenyilallott a név. Aztán beszélgetni kezdett a kislánnyal, észrevétlen megsimogatta a haját, az arcát, ismerkedett vele. A lányka most már elfogulatlanul társalgott vele, mesélt magáról, a mamáról, a többi gyerekekről.

— Nem harap? — kérdezte hirtelen.

— Nem, nem harap. — mondta Péter és megfogta Fellow fejét. — Ő az én barátom. Ő lát helyettem. Úgy-e, Fellow?

A kislány másnap is odajött hozzá és Péter sokat mesélt neki. Magdi hallgatta és Péter füle érezte, hogy nincsenek egyedül. A többi gyerek is odaszállingózott köréjük. Kérdések szálltak Péter felé, ő felelgetett, a gyerekeket izgatta vaksága és leplezetlenül, ártatlanul kérdezgették. Péter mesélt nekik, elmondta, hogy ő az ujjával lát; ez nagyon tetszett nekik. Sorba odajárultak elébe és ő végigsimogatta a kis arcokat; nagyszerű játék volt. Péter mindegyiknél találgatta, milyen színű a szeme, a haja — ha eltalálta, a gyerekek nagy rivalgásba törtek ki. Mikor szedelőzködött, kis Magda megkérdezte:

— Holnap is kijössz, bácsi?

— Ha szép idő lesz, kijövök.

— Gyere ki, gyere ki, tessék kijönni! Olyan jót játszottunk! — kiáltozták kórusban a gyerekek. Péter megígérte. Új öröm költözött beléje: ezek a kicsinyek megérezték, hogy valamiképpen közülük való.

Most már minden délelőtt kijárt kis társaihoz; új játékokat eszelt ki, vöröspecsenyét, "Amerikából jöttünk"-et játszottak, a gyerekek ott susogtak körülötte, vagy elvitték Fellowt labdázni. Néha verseket mondott nekik, csodálatos történeteket; udvara egyre gyűlt, a gyerekek rádiója hírül adta egymásközt az érdekes bácsit, "aki nem lát, mégis mindent tud, és van egy nagy kutyája, aki értemegy a labdáért".

Eleinte hallotta Péter, hogy valamelyik felnőt megpróbálja visszatartani egyik-másik gyereket, fölös tapintatból; de mikor látták, hogy nem esik rosszul neki a kölykök faggatódzása, nem bántották őket többet. Egyik este, a megszokott szombati sörözés közben, a társaság egyik tagja azt mondta neki:

— Tudod, Péter, hogy te vagy a gyerekek között a legnépszerűbb ember? A kisfiam ebédnél egyebet sem tesz, csak rólad mesél.

— Remélem, jókat mesél — mondta Péter és kis büszkeség szaladt belé.

— Hogyne. Azt mondta Pali, hogy ő jövőre hozzád akar iskolába menni, nem a tanító bácsihoz.

Nevettek. Most lettem egész ember, gondolta Péter. Jól érzem magam a felnőttek között is, és meghódítottam a gyerekeket. Befogadnak mindenütt. Kell ennél több? Most úgy érzem, több ez nekem, mint az irodalom volt. És talán többet is használok vele. És több hálát aratok, mint legjobb regényemmel, az bizonyos...

Délután néha kijárt Fellow-val a hegyek közé. A meredek fenyőerdőkbe nem szívesen járt egyedül; lába bizonytalan volt a csúszós tűavaron. Annál jobban szeretett a várostól északra nyúló hosszú, lapos dombhátra menni; az egyenes úton arcába sütött a nyugatra hajló nap és folyton érezte a nyíló levelek friss, zöld illatát. Néha leheveredett valamelyik tisztáson, Fellow-t elengedte pockokra vadászni és elnyúlt a májusi melegségben. Most boldog vagyok, mondta ilyenkor hangosan. Sikerült elmenekülnöm, ha a szemem árán is. De építettem helyébe magamnak valami újat, talán jobbat, szebbet, mint az írás. Így is lehet élni. Igaz, hogy burokban élek, de mindig erre vágytam. Meg fogok öregedni; de mindig lesznek kisgyerekek és soha nem leszek egyedül. Orvosi szempontból bizonyára nem vagyok normális, de kicsoda nem őrült vagy neurotikus?

Apró kézimunkái, a gyereksereg, rádió, alig hagytak időt neki arra, hogy elmúlt mestersége iránt érdeklődjék. Néha fölolvastatta magának valamelyik kedvenc írója egy-egy részletét, de a hosszabb odafigyelés kifárasztotta. Még leginkább verseket szeretett hallgatni. Meghozatták neki az újonnan megjelenő versesköteteket, ezekből kért néha fölolvasni. Amit nagyon szeretett bennük, azt meg is tanulta, sokszor akaratlanul. Ezt nem csinálta cél nélkül: a gyereket szerették a versmondását és mindig újakat követeltek tőle. Idegen nyelven úgyszólván semmit sem olvastatott, a család tagjai nem tudtak jól a németen kívül, és fájt fülének a rossz francia, angol kiejtés. Inkább a rádióhoz folyamodott, hogy mindent el ne felejtsen.

Egy nap elhatározta, hogy szakállt növeszt. Nem tudta megszokni a borbély kezét, borotválkozásra pedig ügyetlen volt. Szép barna szakálla nőtt, gyerek-barátai nagy örömére, akik napról-napra kommentálták szakálla növekedését. Kifogástalan öltözködésére anyja ügyelt. Lassanként intézménnyé vált a városban, mint a tűztorony, vagy a nívós zenekör. Az irodalmi társaság egy-egy estjén fölolvasták valamelyik régebbi novelláját, s ilyenkor őt is meghívták. Elment, úgy érezte, polgári kötelessége, tudta, hogy ez a figyelem jele iránta, ami kijárt neki és családjának.

Néha fölmerült benne: mi lesz, ha csakugyan megöregszik, a család kihal mellőle; vak emberek nagyon soká szoktak élni. De ott vannak a gyerekek, vigasztalódott újból meg újból, s akik felnőnek, születnek helyettük újak. Ő pedig amúgyis mindinkább visszaér közéjük, prelogikus világukhoz.

Egy borús szeptember délután anyja jött be hozzá.

— Péter, látogatód van — mondta és különös izgalom érzett a hangjában. Péter felfülelt.

— Kicsoda? — kérdezte.

— Berényi Magda tanárnő. Azt mondja, régi ismerősöd.

Péterben megint fölszaladt a menekülés vad érzése. Magda visszajött... Miért jött? Részt akar kérni az életéből? Nem elégedett meg a szép búcsúzással? Nem, nem lehet, hessegette el, csak futó látogatás, erre utazott, be kellett jönnie hozzá.

— Örömmel látom — mondja anyjának és fölállt. Aztán kinyílt az ajtó és a küszöbön megállott Magda. Péter a feléje csapódó illatból érezte, és feléje nyújtotta mind a két kezét. Magdából kitört a sírás, odaszaladt hozzá és Péter karja közé esett; s férfi érezte, hogy rázza Magda karcsú, izmos vállát a zokogás. Megsimogatta a lány fényes tapintású haját és csitítani próbálta.

— Péter, hogy lehettél velem olyan kegyetlen? Az a levél...

— Drágám — próbálta összeszedni a szavakat Péter —, hát mit vártál tőlem? Nem érted, hogy nem lehetett? Te élsz, én pedig...

— Nem, nem, nem, Péter, nem igaz, te is tudod, hogy nem igaz! Gyáva voltál és én is gyáva voltam, hogy akkor megmondjam neked. Beteg voltam tőle, hetekig. De most... Péter, tudod, hogy idehelyeztettem magam a városba, a líceumba?

Péter úgy érezte, mintha megsújtották volna. Hát azért jött. Érte jött, végérvényesen, és nem fogja elereszteni... Szívós asszonyi akarattal nyúlt utána: az erősebb.

— Magda, csak nem gondolod...

— De igen, Péter. Neked szükséged van rám. Elsüllyedsz és meghalsz így egyedül. Neked nem szabad, neked nem lehet eltűnni, elmerülni. Péterke, Péter, nagyon szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz. Az a levél — jaj, csak egy férfi tud olyan levelet írni... És a szakállad... rettenetes.

Megcsókolta Péter száját, apró, leheletnyi csókokkal futott végig az arcán, halántékán; a szemét elkerülte. Péterben elindult valami — több mint egy éve nem nyúlt női kéz után — és hirtelen mindent elfelejtett. Tátrai éjszakák lobbantak föl benne; akkor még látott. De most csak érzett, érezte a lány haját, a bőrét, a keze formáját, illatát, az orrába szállt Magda meleg lehelete — és ez mindennél erősebb volt. Most csak asszony volt, és Péter nem érzett mást, csak hogy hazudott önmagának, mikor leszámolt az asszonyokkal, hátralévő életére.

Szétváltak, Péter anyjának cipősarka kopogott a szomszéd szobában. Anyai, asszonyi érzékkel tett-vett ott egy darabig, sejtette, hogy ez a látogató több egyszerű ismerősnél, az első pillanattól fogva; asszony, talán vetélytársa, de Péterhez tartozik. Mikor bejött látta, hogy nem tévedett; mindketten pirosak voltak, és Péter zavartan dobolt az asztalkán. Magda kezében remegett a cigaretta. És az anya tudta, hogy fiát, aki most annyira az övé volt, elveszíti megint, és talán sokkal jobban, mint akkor, mikor az iskola, a férfiak világa vette el tőle.

Péter eddigi élete felborult. Dédelgetett apró foglalkozásai elkallódtak Magda kezenyomán, új, eddig nem jelentkező problémákat ébresztett föl benne tetszhalálukból; úgy tört be Péter sziget-életébe, mint kíméletlen hódító. Nem volt erőszakos, lassan, szívósan, néha egész észrevétlenül lopta be Péter szobájába a külső világot; de Péter érezte, hogyan rombolódnak le azok a falak, amiket vaksága maga köré épített.

Azt se tudta, csakugyan szereti-e a lányt. Nem bírta magát más férfiak mértékével mérni és bizonytalan volt, szabad-e szeretnie. De ki volt szolgáltatva Magdának, akiben nem vált külön az ambíció, a szerelem, az anyai ösztön, a szolgálat vágya — úgy borította ezt a szövevényt Péterre, hogy a férfi nem mert szólni ellene, érezte, nincs joga, hiszen Magda tényleg őt magát szereti. Talán a nők szeretnek mártírok lenni. Különösen, ha ez szereppel jár, tette hozzá magában cinikusan. Most, hogy ismét kiszakadt gyermekes világából, megint gyakran voltak kesernyés gondolatai; mint maga nevezte: felnőtt-gondolatok. És felnőtt volt a szerelmük is, amelyben Péter mindig azt érezte, hogy ellop valamit, az egészséges emberek világának egy darabját bitorolja, kinyúlva vaksága mögül. Magda komolyan, asszonyi szeretettel, a régi szenvedélyességgel volt az övé, de Péter már megint nem tudott öntudatlan lenni. Ezekben a percekben érezte, mennyire kell neki Magda, de félt is tőle, mint idegen és megmagyarázhatatlan lénytől, aki őt tudja szeretni. Magda nem ismerte azt a külön törvény-kódexet, amit a vak Péter magában kialakított, ő el akarta feledtetni Péterrel hiányosságát, s azt hitte, bátorítja, fölemeli azzal, ha úgy bánik vele, mint ép férfival, Nem érezte meg azt a félszeg kettősséget, ami köztük volt, saját kezdeményezésének, Péter védekező kísérleteinek visszás ízét; ő csak szerette Pétert.

Nem mondotta ki, mit akar vele, de Péter tudta, hogy Magda vissza akarja vinni az irodalomba. Új könyvekről beszélt, időnként rávette egy-egy írótárs rádióelőadásának meghallgatására, felolvasott neki és Péter nem tudott ellent állni Magda hangjának. a köztük levő kapcsolat megfestette a lány hangja dallamát, volt valami szuggesztív benne, ahogy fölolvasott; Péternek oda kellett figyelnie és sokszor menthetetlenül érdekelte is már az, amit hallott. Eleinte csak folyóiratok, lapok szerepeltek a műsoron, novellák, versek, kritikák; aztán regényekre is sor került. Magda megérezte, mikor kell abbahagynia, úgyhogy Péter kívánja meg a folytatást.

A döntő csapást akkor szenvedte Péter gyöngülő ellenállása, mikor Magda, valami furcsa ösztönből, levette a polcról Poe-t és elkezdett olvasni belőle. Péterben a szökőár hullámával futott föl minden szellemi vágyakozás, odaadta magát a bűvös költő zengésének, ami megsokszorozódott Magda althangján. Kiejtése a budapesti egyetem angol nyelvjárását idézte, de hibátlan és jó volt. Péter maga kérte, hogy ne hagyja abba, és ezzel úgy érezte, föladja az utolsó sáncokat is. Mikor legközelebb szó került az írásról, maga mondotta el egy új, szép témáját, mint a magát megadott sereg, amely átnyújtja a lehajtott zászlót.

Egy délelőtt, mikor Péteren és apján kívül senki nem volt az irodában, az öreg szóbahozta Magdát.

— Fiam, azt hiszem, te is érzed, hogy mennyire megszerettük Magdát. Az anyáitok is jóban vannak. Azt pedig, hogy te mennyit köszönhetsz neki, magad tudod. Éppen ezért meg kell értened, valamit kell tenni. Magda hetek óta nap mint nap veled van, első útja a városban hozzád vezetett, és ezt még az állapotod sem indokolja. Mégis csak tanárnő, és ebben a városban sem különbek az emberek. Szereted ezt a lányt? Mert ha igen, akkor nem tarthatjátok tovább titokban. Magda azt monda, ő úgy szeret téged, ahogy vagy. Ha te is így vagy vele, akkor ne halogassátok. Ezzel tartozol neki és a családodnak is.

— Igen, apa, tudom. Ezt meg is beszéltétek már? Csak egyet kérek tőletek: ne legyen nyilvános eljegyzés.

— Köszönöm, fiam. Mi is így gondoltuk. Hidd el, mindnyájan olyan boldogok vagyunk. Ez a kislány ki fog cserélni téged. Mondom, mi nagyon megszerettük. Egész ember leszel, és ezt csak neki köszönheted.

Péter lehajtott fejjel ment vissza szobájába. Hát ezért szenvedtem, ezért vakultam meg? Most visszakerülök az emberek közé. És most, most már nem lesz többé szabadulás.

Már nem viselt szakállat és csak nagyritkán jutott ki a gyerekek közé. Fellow-val való magányos sétái is csak néhanapján tértek vissza. A tél szobájához kötötte, s így ki volt szolgáltatva Magdának, aki a bölcs pedagógus érzékével dolgozott azon, hol kelthet föl Péterben újabb felelősségeket.

Újabb krízisek, régieknél sokkal súlyosabbak, törtek Péterre. S most nem volt semleges baráti társaság, ahol az ember nyugodtan dobhatta ki magából neurotikus szorongásait, félelmeit, csalódásait, cinizmusát. Gáborék világában az önanalízis és vallomás természetes közeg volt, mint a levegő. Magdának nem lehetett ezekről beszélni, hiszen vele függöttek össze, és ő mindenre talált kádenciát, mindenből új fegyvert kovácsolt Péter "megmentésére". S ami a legszörnyűbb volt a férfi számára, állandóan éreznie kellett, hogy Magda mindezt őszintén hiszi, nem önérdekből csinálja; legföljebb abból az önzésből, amit a jótett dölyfös érzése jelent. Péter állandóan föl volt bolygatva, s védtelenségét fokozta, hogy a városban is mindenütt Magdával találkozott. Régi ismerősök, eddig kellemesen közömbös partnerek rögtön Magdát kezdték dicsérni előtte, hol férfi-irígységgel, hol őszinte csudálkozással és tisztelettel. Magda viselkedése tényleg rendkívüli tény volt a városban, a kispolgárok előtt, de meghódított vele mindenkit. Glória lebegett körülőle a mások elismeréséből, állandó beszédtéma lett a szép, okos lány, aki föláldozza magát egy vak emberért. Az egészségesek hátborzongásával beszéltek erről, de morális kicsinyességüket legyőzte Magda bibliai emelkedettségű önfeláldozása. És Scheydel Péter szenvedéseiről nem is tudhatott senki.

Péter most már kénytelen volt Magdába kapaszkodni, mert előbbi boldog kisvilágának elemei elmállottak mellőle. És ebben a kettősségben szinte menekülés lett az írás, amitől eddig menekült; mákony az eddigi gyötrő kétely. Magdának diktálta újabb novelláit, amelyek majdnem mind gyermekekről, a gyerekkorról szólottak. De bennük csengett a férfi vívódásainak, kimondatlan keserűségének fémes hangja, s a reménytelenek bölcsessége. Lapok, folyóiratok újra szívesen vették Péter írásait, amelyeknek különleges érdekességet adott a vak író-remete személye. És érett, szép írások voltak. Foglalkozni kezdtek vele, s nemsokára útban volt egy új növellás-kötete is a megjelenés felé. Ezeket persze mind Magda intézte, energikusan, ügyesen, s büszke-boldogan jelentette Péternek egy-egy újabb honorárium megérkezését. Péter ilyenkor beleborzongott: egy évig nem kellett bánnia pénzzel.

Az első tavaszi filléressel nagy hűhózás közben berobogtak Gáborék valami hatan. Magda rögtön megtalálta velük a hangot és Péter is rákényszerítette magára a vidámság álarcát. A kertben kacarásztak, Gábor, Jóska, a többi fiúk belevonták Pétert az eltemetett vitákba, megbeszélésekbe; Magda félfüllel mindig ott volt köztük, kisegítette Pétert, ha valami ismeretlen merült föl, amiről nem tudhatott.

Péterben óráról órára fokozódott a kétségbeesés. Most végleg kiszolgáltatottnak érezte magát és ez az egykor kedves levegő fojtogatta. Tombolni szeretett volna, tehetetlen gyerek-keserűséggel, hogy ismét maguk közül valónak, egésznek, pályatársnak veszik ezek, akik pedig mégis csak mások, mint ő. A vaksága teszi mássá, mint a többi ember, és amivel feledtetni akarják, annál jobban belepréseli a tudatába ezt. Sikoltozni szeretett volna, elrohanni és leborulva sírni a fűben, a csöndes erdő füvén, ahol egyszer, eltemetett geológiai korszakokkal ezelőtt, boldog volt. Fölkavarodott előtte az irodalom az embersors minden szennyes, személyes undora, s voltak pillanatok, mikor úgy érezte, azok a betegek és ő az egészséges. Mikor elmentek, és Magda a jól sikerült nap örömével ölelte át Péter nyakát, a férfi lefejtette a karját és csöndesen, de keményen azt mondotta:

— Hagyj.

S evvel besietett a szobájába. Magda nem mert utána menni.

Péter késő éjszakáig álmatlanul feküdt és marta magát.

— Nem, nem mondhatom meg neki. Nem tudja fölfogni, hogy mi az én más-életem, hiszen én vagyok az ő nagy sikere. Egyszerűen túlesik rajta az, hogy én összetörtem és be fogok omlani ezalatt az új kényszer-élet alatt, ami elvett mindent tőlem. Meddig bírom még? Ismét írót farag belőlem, de megöli bennem az embert. Azt hittem, megvalósítottam a magam kis életét — egy beteg ember növényi létét, az igaz, — de nekem így volt szép. Most írnom kell, szenvednem kell, és sokszor már azért írok, hogy meg ne őrüljek. Magda, Magda, Magda... és a rettenetes az, hogy szeret. És én?... Lehúzott magához és most megkötve tart, mint egy értékes, kedvelt rabszolgát, és azt hiszi, új világot teremtett nekem. Mégse tudom gyűlölni, félember vagyok ahhoz is, hogy megfojtsam egy átkozott ölelkezésben. Vagy talán a magam primitív élete, amit elképzeltem, életem is, hazugság volt? S mindig ilyennek kell maradnom, vívódni, nem-menekülni-tudni, dolgozni? Össze kell roppannom. És mégcsak felelős sem lesz érte. Mindent megtett értem, amit emberi törvények szerint megtehetett, szépet és nemeset. Még többet is. De megölte bennem a nyugalmat, az élőhalott szép, gyermeki nyugalmát. És mégse fogok megőrülni. Most, hogy megvakultam, elérkeztem a magam saját egészségéhez, harcolnom kell megint. De most egyedül vagyok és Magda velem szemben az egész világ. "Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni", — búgott fel benne a verssor. Kínlódva aludt el; álmában nagyon öreg volt és Magda mellette diadalmasan fiatal.

A novelláskötet megjött és Péter kérésére Magda fölolvasta sorra az egyes történeteket. Ártatlanul olvasott, nem vette észre, mi mindent hall ki Péter ezekből a fátyolozottan keserű novellákból, utóbbi ideje útjelzőiból, amelyekben benne volt a gyermek misztikus halálvágya. Így, egymásután olvasva, az ismerősen-idegen döbbentő érzését keltették Péterben, lelki tükörként idézve föl benne saját belső arcának mély, keserű ráncait. Látta, tudta, most már nincsen vissza. A könyv kötelez; s újra a pályán van, ahol nem védelmezi a vakság. És emberfölöttinek tűnt föl előtte a továbbfolytatás, saját terheinek súlyával, Magda unszoló, munkára ösztönző szerelmével, háta mögött egy valóságnak hitt mikrokozmosszal. Abbahagyatta az olvasást és megfogta Magda kezét.

— Magda, te most a menyasszonyom vagy. Tudom, semmi okom rá, de mégis meg kell kérdenem: igazán nem félsz az életedet hozzám kötni?

— Péter. Hogy beszélhetsz így? Szinte azt hiszem, nem ismersz engem. Én téged ma is úgy látlak, mint amikor megismerkedtünk. Az, hogy nem látsz, csak különbbé tesz, mint a többi ember. Nem érzed? És tudod, milyen boldog vagyok, nemcsak én, mindenki, hogy megint írsz? Most megtaláltad a régi magadat és megtaláltad azt a szenvedést is, ami íróvá tesz. Emlékszel erre?

— Saját szavaimmal ver meg, — gondolta Péter. Aztán fennhangon mondta:

— Ne haragudj, drága. De tudod, ilyenkor az ember nem tud szabadulni...

— Péter, megtiltom neked. Én nem ezt akarom belőled, hidd el, ez mellékes. Én téged szeretlek, mert gyerek vagy, felnőtt vagy, az én emberem vagy.

Megcsókolta Pétert és a férfi megint kétségbeesetten érezte, milyen őszinte ez a lány, aki csakugyan az ő asszonya, halálos, szerelmes gyilkosa.

A könyv megjelenése után kitűzték az esküvőt is. Sorra gratuláltak Péternek a család barátai, rokonok, utcánjáró ismerősök, s szavaikból érezni lehetett, hogy a szemükben Magda heroizmusa a több, s ő Péter, a szerencsés kincstaláló.

A terminus, ami folyton közeledett, megint nyugalmat hozott Péternek. De ez a nyugalom ismét a halálraítélté volt; tudta, ezt az operációt nem lehet túlélni. Néha már alig hagyott időt önmagának: délelőtt maga körmölt a kis írógépen, amin Magda megtanította írni; délután Magda jött és idegen emberek, látogatók Pestről, írótársak, levelezés. Könyvekről kellett beszélni, témákról, amelyek csak Magda szűrőjén juthattak el hozzá és nem volt valódi életük. Ez is munka volt, s munka voltak a novellái is, amelyek kifutottak a keze alól; mire megjelentek, magukon viselték Magda bélyegét, közösen megbeszélt apró javításait, könnyű terrorját. Feledésnek írt, hogy elveszejtse magát, addig az ideig, amíg... Íme, az igazi l'art pour l'art, gondolta. Gyerekekről szóltak ezek az írások; mint a nagyon öreg embereknél, Péterben is csodálatos fényességgel gyúltak ki gyerekkora emlékei, füstös, fájó és édes emlékek; és nagyon sok volt bennük a halálból.

Egyik este — talán éppen szombat volt — Péter megkérte Magdát, olvasson föl neki Miltonból. Magda furcsán nézett rá, de már megtanulta, hogy ilyen szokatlan dolgaira Péter úgysem ad soha magyarázatot. Eleinte lapozott csak, pár sort elmondott az Allegroból, Lycidasból, bevezető futamként; tétován belekezdett az Elveszett Paradicsomba, de Péter leintette. A férfi hallgatott egy darabig, mintha habozna, aztán tompán megszólalt.

— A Samson Agonistest, — mondta. Magda keze megállt a lapok között. Nem értette Pétert. Önkínzás ez nála, vagy furcsa emelkedettség? Aztán rálapozott a Küszködő Sámson, a harcoló Sámson hatalmas monológjára. A jambusok néha úgy mormoltak, mint a tengerár, másszor úgy robogtak elő, mint harci szekerek. Vaksága börtönének minden kínját, megtagadott múltjának forradalmár voltát, büszke dacát gyúrta át versekbe az öreg költő; felesége, zsarnok leányai elleni keserűsége szólt Deliláról, Sámson átkaiban. Magda olvasott, néha beleremegett egy-egy sorba; Péter mozdulatlan arccal, de a versben egészen elmerülve ült, s csak néha emelte föl a kezét. Néha halkan mondta, hogy foltassa tovább. Magda a végére ért, ahol úgy zeng a vers, mint a trombita, a vak Sámson magára dönti a világot, s csak kacagása hallik ki a romok közül, amelyek őt, a nagy bosszúállót is eltemetik... Milton minden keserű, büntető álmát belediktálta ebbe a költeménybe, vakságát, melynek falán hiába dörömbölt, a hitvány világot, amely ellene fordult, mert ifjúkorában a szabadságot dalolta; s bosszú is volt a vers, családja, lányai, asszonyok ellen, akik sokszor akaratán túl munkára kényszerítették a nyugalmat nem találót.

Péter mindezt kiérezte belőle, s még többet is. Milton igazi költő volt, s talán mikor verssé ötvözte magában a felgyűlt keserűséget, utána magnyugodott és béke lett benne. Mert Sámson ítélt: önmaga és démonai fölött.

Megsimogatta Magda kezét, megcsókolta a szemét és azt mondta neki:

— Isten veled, drága.

— A viszontlátásra, Péter. Aludjál jól.

— Igen, — felelte a férfi és a hangja mintha idegenből csengett volna.

Egy héttel voltak az esküvő előtt. Meleg májusi vasárnap reggel volt; Péter megint azt a véghetetlen, bölcs nyugalmat érezte, mint első operációja előtt. Felszíjazta Fellowt és beszólt anyjához:

— Ebédre itthon leszek.

Megcsókolta anyját és elindult. Magda templom-inspekciós volt, csak délre várták. Péter útnak eredt a kutya után; megtapogatta zsebében a tegnap legépelt levelet, mellette a fiókból előkotort zsilettpengét és csöndesen ballagott a napsütötte dombhát felé. Nem félt. Útközben gyerekhangok köszöntötték, egyszer meg kellett állnia, hogy fogadja a főjegyző vidám üdvözlését. Aztán elmaradtak a házak, ismerős illataikkal, s kitárulkozott a fák, füvek, madarak levegős világa. Péter ment, ment, végig az úton, aztán jobbra föl a lankás erdővágásba, ahol a domb tetején magas volt a fű, s nappal is ezernyi tücsök hangja festette színesre a levegőt. Valahol egy pacsirta lebegett, édes, apró kiáltásait hallatva, bogarak dongtak, s messzebb egy cinke csirregett. Péter eleresztette Fellowt és elővette zsebéből a levelet. Kisimította, hogy letegye maga mellé, ott, ahol megtalálják majd. Tudta minden szavát, ahogy heteken át fogalmazódott meg benne, mint egy utolsó, talán hamis, de szép gesztus színészi munkája:

"Nem köthetek magamhoz más életeket. Nem volnék méltó önmagamhoz, ha elfogadnám a szeretet áldozatát, amit embernek nem szabad egy nyomorékkal szemben megtenni. Nem bírom így az életet, nem tudok egész ember lenni. Nem akarom a más életét élni, inkább én megyek el. Bocsássatok meg."

Ment, most már különös cél nélkül; az erdő egyforma volt és egybefolyt a külvilág, Szépnek és Rossznak keveréke, amit itt fog hagyni. Fellow is eltűnt mellőle. Most megint egyedül volt, mint mindenki ebben az órájában, amely elválasztja az embert önmagától és összeforrasztja a nemlétező végtelennel.