Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám

Ernyei Gáspár: Szűzmáriás királyfi

A Nyugat tanulmánypályázatán kitüntetett munka

Nincs csalhatatlanabb kifejezője egy kultúrközösség egyéniségének, mint a stílus, az írott és társalgási beszéd. A székelységet, a magyarságnak ezt a legendásan különös, messzivetett szigetét is elsősorban sajátos beszédmodoránál fogva tartja tudatában mindenki; hanglejtése, mondatainak formálása, gondolatmenete a gyakorlatlan fülnek is azonnal elárulja a székelyt. Tájszólás — ezzel a legyintéssel intézik el általában azt a gyakran megfoghatatlan, idegenszerű és mégis izgató, csodálatos mélységeket felvillantó nyelvi varázst, amely a székely beszédből kiárad. Pedig sokkal több ez a stílus egyszerű tájszólásnál és inkább, mint bármely más dialektus, kulcsot ad az érdeklődő kezébe ahhoz az elzárt kapuhoz, amely a székely lelkiséghez vezet s amely körül a magyarázók egész sora tanácstalanul topog, nem találva a nyitját.

Csorja Bódi, a Szűzmáriás királyfi, az ellenséges város elől bújdosva kiszökik Udvarhely határába a hegyre s ott egy ágrólszakadt, szegény székely fiúval találkozik. Melléje ereszkedik a földre, egymásra néznek s Bódi így szól: "— Suj egyen meg!... — S veled mi lesz? — felelte a másik. Elég volt ennyi, hogy egymás mélyét megérezzék." A beszéd forogva, sziporkázva, mint egy tüzes kerék fordul tovább, csipkelődnek, évődnek, de "meg tudnak felelni egymásnak." Ekkor már "Bódika nem tudta fékezni örömét. Megölelte Ferkét."

Így ismer rá egymásra két kölyökszékely a beszéd fordulatairól, ízéről. S tud úgy örvendeni a szó varázslatának, mint a legcsodálatosabb ajándéknak. A beszédnek ilyen becsülete csak a legkifinomodottabb kultúrákban van, ahol századok használata, szalonok légköre, nagy írók szelleme csiszolta remekművé a nyelvet. Tamási írásaiban is egy ilyen eszményivé desztillált, nagy múltú stílus bűvöli meg az olvasót.

Ezért volt már kezdetben a székely irodalom stíluskérdés. De akik kárhoztatták s akik dicsérték, legtöbbször csak azt a bután megfogalmazott kérdést hánytorgatták, hogy szabad-e az írónak tájnyelven írni vagy sem? Az egészben csak a külső sallangot látták, illetőleg külsőségnek tartották azt, ami pedig elválaszthatatlan jelképe, ruhája volt egy belsőbb valóságnak. Annak, hogy a székely nép külön kultúrközösség, még pedig nem kezdetleges, fiatal, hanem igen-igen kifejlődött, sokoldalú, mindenfelé elágazott kultúra. Nem az alföldi magyar életformája ez, a kevés szó, nehéz ütések világa, hanem igazi társadalom, melynek megvannak ugyan a maga magánosai, a maga különcei, de megvan a pezsgő társas élete is. A "székely szalonokban": a fonók vidám világában, nótafák és mesemondók ajkán szavak és ötletek folytonos párviadalában az évszázados sűrű használattól csiszolódott élesre a kifejezések pengéje, kapta zseniális fordulatait a nyelv.

Azok, akik nem értik, vagy kizárólag a francia szalonstílus, az irodalmi életforma hatásának tulajdonítják Mikes "barátságos, szociális stílusát", mellyel tragikus paradoxonként éppen a legmagányosabb magyar író létére megteremtette az első magyar civilizált stílust, nem gondolnak arra, hogy Mikes meleg, mindig másokra, közösségre vonatkoztatott soraiban a székely kultúrközösség, ha tetszik civilizáció messzire szakadt darabja él önmagában tovább. Tamási és Mikes között az út egyenes, a két stílusból ugyanaz a közösségtudat szól.

Nem az első pillanatban szembeötlő hanglejtés és szavak azok, amelyek a székely stílus sajátosságát megadják, hanem a beszéd különleges dialektikája. Avatatlanokat megtévesztő fogas okoskodás, minden zugból lecsapni készülő, hátbatámadó élc, tréfás és komoly hangulatok pillanatok alatt bekövetkező változása a külső jegyei ennek a beszédben nyilatkozó filozófiának. Közösségileg fejlődött népi zsenialitás birtokában egyetlen villanással köti össze a székely életben és beszédben a legszédítőbb ellentéteket: humor és észvesztő fájdalom, mélyről szakadó vallomás és félrevezető csalafintaság, szerepem és gyűlölet beleférnek egyetlen egy érzésbe és mondatba. Az életnek állandó ellentételezésben való élése nemcsak stílusa a székelységnek, hanem veleszületett életformája is.

A dialektikus stílus és életforma mögött századoktól megpróbált, körülesztergályozott, hisztérikusan érzékeny néplélek húzóik meg. Önmagával és a világgal állandóan harcban álló, szélsőségek közt hányódó élet az, melynek ruháját a formai ellentétérzés adja. Kifelé mindebből rendesen csak az a különleges sokoldalúság látszik, melyet büszkén emlegetnek a székelyek és csodálattal az idegenek. Gyakorlatiasság és ragyogó művészi érzék párosulnak a székely elitben: ezermesterek népe. De a kritikus szemek meglátják a kép másik oldalát: sehol annyi elzüllött tehetség, önnön határai közé zárt, kalitkája rácsain magát véresre törő vadzseni nincs, mint a székelyek közt. S az állítólagos nagy gyakorlati érzék megvalósulásaiban a legbizarrabb eredményekre vezet: csűröket elfoglaló, komplikált, de soha meg nem mozduló perpetuum mobilék, nagyigényű, de használhatatlan találmányok hemzsegnek a székely ezermesterek agyában és portáin. A szándék és a megvalósulás közt a székelység életében mély szakadék tátong.

A betegség, amelynek ez az aránytalanság a tünete — a becsvágy, amelyik mindig a legnagyobbat akarja. A székelység egész történeti élete szenvedélyes és legtöbbször hiábavaló kutatás az eszközök után, hogy a tüzelő, hajtó, furdaló ambiciónak ordító farkaséhségét kielégítse. Ez a becsvágy egy szerkezetében romantikus lélek különböző irányokból egyesülő indulataiból táplálkozik, melyek közül a legmélyebb és legerősebb hatású a székely misztika, a gyakorlatiasságnak homlokegyenest szembenálló ellentéte. Tamási Ábelje abban az amerikai gyárban, melyben nagyvégre álláshoz jutott, csillagokat vág ki az eléje tett anyagból, ahelyett, hogy készítené a hasznos holmikat, amint illik. Persze, rögtön kidobják. A külvilág nem érti, nem értheti meg a székely lélek megfoghatatlan, megdöbbentő misztikumát, amelyik a való életért aszkétikusan elhajítja egy gondolatért, vagy annak egy tűnő részletszépségéért. A magyarság törzsei közül, mondhatni, egyetlen a székely, melynek tömegében van érzéke a misztérium iránt. Gazdag, ismeretlen lelki életét, gondolatvilágát igyekszik kibontani, de életkörülményei megakadályozzák benne, nem telik belőle legtöbbször csak szánalmas, tragikomikus kísérletekre, homályos szimbólumokra.

A székelység mindig, minden hatalom alatt mostohagyermeke volt a tágabb közösségnek, amelyhez tartozott. Kivettetve a magyarság és Európa határára, mellőzötten, sanyarú sorban élt; fokozottabban, mint a magyarságnak, kellett félkezében kardot tartania, míg önmagát csak másik kezével építhette. Azt a sürgető önmegvalósítási, érvényesülési szenvedélyt, mely differenciált, érzékeny lelkivilágából csapódik le, csak növeli a kicsinynek, az elnyomottnak mindenkor élő vágya, hogy egyszer naggyá, a legnagyobbá lehessen. Az elhagyatottságnak döbbentő élménye s a szabadulás kívánása talán soha népet még tömegében olyan hisztérikus erővel hatalmába nem kerített, mint a székelységet.

A székely lélek tökéletes elvontságokban él és a dolgokba jelképeket lát bele; becsvágyát is legjobban egy elvontsággal lehet jellemezni: szintézisre akarja juttatni önértékét az emberiséggel, önmaga károsodása nélkül akar kultúrjavakat adni és kapni. De ez az, amin a legtöbbször felbukik. A székely falu egén ott sötétlik a hétfejű sárkány réme: a város, amelyik elnyeli s megemészti vagy megemésztetlenül visszaadja a székely legényeket és leányokat. Kultúránk városi és polgári jellegű; saját erényeit és hibáit rákényszeríti arra, aki falai közé kerül. A székelység pedig homályosan, tapogatózva mást akar s elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül vele már külsőségeiben is. Bódikát beviszik az iskolába s mindjárt az első szavakban két világ csap össze, a fiú mókás feleletét az igazgató illetlenségnek találja. Ilyen lemérhetetlenül kicsi, de mindig fájdalmasba vágó eseteken keresztül jut el a gyerek odáig, hogy lelke végleg bezáródjék az idegen szellemű város előtt, mely soha a faluval ki nem békülhet.

Azok sem járnak jobban, akik hasonulnak a városhoz. A székely érték önmagában van letéve és vele összenőtt formáit nem nélkülözheti, más külsőben eltorzul. A székely városok olyanok, mint az élet végállomásai. Az értelmiség nagy része céltalan, vidékies, romlott. Dühöngve tör ki rajta a nagy népi betegség, a virtuskodás és amit otthon a faluban a legények kacorral intéznek el egymás közt, arra a városi székely hatékonyabb és aljasabb bosszuló eszközöket talál. Vannak, akik teljesen felszívódnak a polgári közösségbe és "a társadalom hasznos, munkás tagjaivá" válnak, de a székelység számára elvesznek. Mások azonban az étel és a bor özönébe fojtják ki nem elégíthető becsvágyukat, ismét mások minden hatalmat kiszolgáló, minden sekélyes, nagyhangú mozgalom mellé odaálló hivatalnonok és kalandorok lesznek. A legjobbak nem egyszer esztelen rajongásba, hóbortos különcködésbe tévelyednek, mint Tamási vagy Nyírő egyes alakjai. A faluba visszatérőt pedig várja az elátkozott királyfi sorsa: kemény munka, nehéz élet, kilátástalanság, melyből összesűrűsödnek az ingerlékenység viharfelhői s a fel nem használt erő önmaga ellen fordul; nem egyszer bicskázódásba, vérfürdőbe robban ki az elfojtott szenvedély.

Egészen kézenfekvő, hogy az éhes ambició sebeire nincs más ír az adott esetben, mint a — fantázia. Képzeletben éli ki mindazt a székely, amit a valóság megtagadott tőle, látszatsikerekkel elégíti ki magát, hízeleg tehetségeinek, döngeti a mellét és legkülönbnek érzi magát. Ez a forrása a virtuskodásnak és a legendának, ennek a két legszékelyebb műfajnak. Ebből származik az Attilát emlegető faji gőg, a lázadó újpogányság, a székely misztériumkeresés, az egyéniségnek és népi sajátosságnak egészen a giccsig fajuló túlhangsúlyozása. Végül bekövetkezik a hazugság természetes ellenhatása, feltámad a mardosó önismeret s az önámításba belefáradt és beleundorodott lélek összeroppan: jön a bor és a bicska, mogorva félrehúzódás, halál.

Az a felbecsülhetetlen kincs, melyet a székely fantázia, önbizalom, munkakedv és sokoldalú érdeklődés jelentenének, így megy kárba azáltal, hogy az évszázados székely kultúrközösség már túlságosan kialakult ahhoz, hogy büntetlenül ki lehessen belőle szökni, új életet kezdeni; viszont önmagában képtelen megvalósítani kitűzött céljait, mert szűkek a korlátai; a szabadulás útja, a város pedig nem fogadja el őt, csak önértékének feladása árán. Különösen szerencsés csillagzat alatt születtek azok a nagy székelyek, akik valamit meg tudtak mutatni az ősi kincsből, de ezek is csak töredékeket menthettek át azon a tűzön, melyben a polgári kultúrával ötvöződtek. A tehetség kihajtott bennük, de a székely formák, melyek az egésznek ízt és igazi értéket adhattak volna, nagyobbára lekoptak éleművükről.

A romantikus székely lélek számára nagy pillanat volt az európai újromantika, mely kisérőjelensége lett a polgári társadalom bomlásának. Megszűnt a szigorú fegyelem, mellyel a polgári kultúra a maga képére formálta egész környezetét, megjelentek és elhatalmasodtak az outsiderek, az irodalom fellázadt és a rend ellen fordult. A magyar újromantika archimedesi pontját az újjáértékelt, új szemszögből, mélyebbre ható érdeklődéssel szemlélt faluban és népben találta meg. Az európai hullámnak egészen sajátos alakulása az erdélyi irodalom romantikája. Az érzékeny történeti tudat, a nagy nemzeti megrendüléssel beállott lelkiállapot, a magárahagyatottság érzése biztosították az időszerű áramlat győzelmét. A hatalom nélkül maradt erdélyi magyarság lélekben és kultúrában próbált magának impériumot állítani és az alap erre csak az erdélyi falu s mindenek előtt a székelység önereje lehetett. A nemzetélet kultúrális beállítottsága az írók kezébe adta a vezetést, akik — milyen igazán romantikus gondolat! — missziót akartak teljesíteni azzal, hogy a magasabb szellemiség jegyében szellemi eszközökkel kozmoszt formálnak az erdélyi chaosból. Ott, ahol a legélesebbek az ellentétek, ahol parányi földön a népek és hitek csodálatos tarkasága hemzseg, egy atomban kibékíteni a világ nagy ellentéteit, a mindenség szívét tükrözni a legparányibb kristályban is és békességet hirdetni a saját példa által a magáról megfeledkezett, gyűlölködő emberiségnek: ez a transzilvanizmus missziós hitvallása. Ugyanaz az élmény és becsvágy rejlik ennek is a mélyén, mint a székely sorsnak: az elnyomottnak, kicsinynek romantikus vágya az egyetemesség után.

Ez az a szellemtörténeti háttér, amelyik Tamási Áron műve mögé felrajzolható. Ő is beleszületett a székely ember elvarázsolt királyfisorsába, érezte azt a nyomást az életén, melyet az eke és a juhok mellé rendelt ember érez, mikor halványan sejti, hogy a magasabb igényű szellemi élet boldog mezőin lenne a helye. Látta az eszes, nagyrahivatott apát, amint életének korlátai lassan beletörődést, egykedvűséget kényszerítenek reá s akinek rejtett keserűségéből az egész családra ótestamentomi szigor áradt ki. Hordta a falu életének tehát, a korai testi munka kínjait, melyek a szellemét az apró gondok és a fáradtság jármába törik. De látta népének másik arcát, az élet igazi nagy lehetőségeit, a vidám, mindeneket békítő, nagyszívű és nagyképzeletű anyában. Az apai élet folytatására szánt Tamási Áront csak a véletlen mentette meg és lendítette át a másik pályára, az anya alakja által világított útra. Egy gyermekkori baleset, a virtuskodásból ellőtt hüvelykujj szolgáltatta az alkalmat, hogy a munkára alkalmatlan fiút iskolába adják s szabadon repülhessen ki hegyei és eddigi gondjai körül a nagyvilágba.

A szabadságnak, felszabadulásnak ujjongó érzése adja meg Tamási művéhez az alapélményt. Örök, napos, paradicsomi ifjúság ragyogja be tájait és embereit: a haláltalan, önmagában gyönyörködő fiatalság mutogatja izmait Bódika, Ábel, Bimbó Lőrinc, Móka alakjaiban. Ezekben a jókedvtől, szerelemtől, csapongó frissességtől zsendülő tavaszi lelkekben nagy vágyálmát, a gondtalan ifjúságot éli ki a korai megvénülésre, megkeseredésre ítélt székely ember.

Az öregség számára nem szelíd őszbehajlás, hanem megrokkantság, nyomorúság, elhagyatottság, egyet jelent a halállal. A megvénülés az élet legnagyobb ellensége s maga a vén, mivel emlékeztet a nagy rémes, kellemetlen árnyék az ifjúság hófehéren ragyogó falain. Ezért gonosz az öregség az Énekes madárban, Tamási érdekes színpadi kísérletében, ezért látják a vénekben megrontóikat a fiatalok s ezt jelképesíti a vénasszonyok csodás varjúvá változása is. Lezárt fogalom, jelkép, változatlan, múlt és jövő nélküli riasztó intelem a vénség: "volt egyszer egy öreg ember", mintha sohasem lett volna fiatal. Akárcsak a mesében.

Akárcsak a mesében. Igen, itt van Tamási másik nagy székely öröksége, a mese. A székely népmesében olyan egyszervoltak, időtlenek az alakok, mint nála. A múlt századbeli európai regény nagy vívmánya, a fejlődéses lélekábrázolás érintetlenül hagyta az ősibb hagyományokból merítő Tamásit, hősei zárt világok, kialakult jelképek: "volt egyszer egy legény, egy leány, egy öreg ember, egy király...", elég ennyit tudni róluk, aztán jöhet a mese. A mesétől, de a regénytől is mindenki ugyanazt várja: életének igazolását, vágyálmainak megfestését, idegen sorsokba való lelkes belehelyezkedés lehetőségét és mindenek felett a szokatlant, az újat, a — csodát. Tamási a csodát épp oly komolyan, szószerint veszi, mint a népmese, igazi csodát ír meg s a csoda természete nála is ugyanaz, mint a népnél. Nem díszítő elem, de nem is a dolgokat beláthatatlan távolba emelő szárny, hanem a megérthető eszköz. Fonák igazságnak látszik, bár közismert valóság, hogy a primitív okoskodás. Mert ő nem megérti, hanem átéli a dolgokat és a csoda szimbolikája aláhúzza a dolgok jelentőségét, míg a magyarázat mindennapossá teszi, elmossa. Tamásinál a csoda egyszerűen a dolgokra vetett hangsúly, a jelentőség fokozása, mindig jelkép: amit csoda idéz elő, az megvan; igazabban, megdöbbentőbben él bennünk, mint a hétköznapok gyorsan elsikló, jelentéktelen történései.

Színes képzeletvilág, századok gondos munkájával cizellált, kivirágozott stílus, a székely mese rengetegének zúgása s a mindenen áttörni akaró becsvágy: ez az a romantikus örökség, amit Tamási magával hozott. De stílus, álomvilág, élmények és vágyak még nem állnak össze költészetté, ha azt, amit közönségesen tehetségnek nevezünk, fel nem ébreszti valami, az életet legmélyén megrázó érzelem s ennek tüzében nem ötvöződik költészetté a sok színes lim-lom, ami a gyermekkori emlékekből és élményekből a lélek zugaiban felhalmozódik. Ezt az élményt jelentette Tamásinak az a bizonytalan, bizsergő fájdalomérzés, ami egyszer minden elgyökértelenedett, eredeti közösségétől távolbaszakadt embert, többé vagy kevésbé tudatosan, elfog. Tamásit a polgári kultúra sem el nem nyelte, sem vissza nem lökte, a művészegyéniség leginkább meg tudja őrizni lelki függetlenségét változott körülmények között is. Akárcsak Mikesben, bennük is továbbélt a székely népi kultúra egy kis szigete, melyre át tudott menteni mindent, ami annak sava-borsát megadta.

De ez a csillag, mely Mikesnek mindig Zágon felé mutatott, Tamásinak is felkelt egyszer. Az ilyen kis kiszakadt lélekszigetnek a sebei sohasem gyógyulnak be egészen s ott, ahol letépték a közösség testéről, minden kis emlékezésre visszasajog a fájdalom. Tamásit Amerikából hajtotta haza az az ellenálhatatlan hívás és ha már vissza nem olvadhatott teljesen népében, írója és prófétája akar lenni. A mai fiatal magyar írónemzedék legjobbjainak műve mögött a déracinénak ugyanez az élménye húzódik meg. Márainak hol keserűen támadó, hol féltékeny védelmező érzelemkomplexuma a polgári világgal szemben, Illyés Gyulának Kasszandra-sírása "a puszták népének" pusztulása felett ugyanazt a nyugtalanságot tükrözik, mint Tamási székely lelkisége: az elszakadt, régi életét kritikával néző, de megmagyarázhatatlanul mégis visszakívánó, ellentétes érzések közt hányódó költő kétségbeesetten keresi az a helyzetet, azt a viszonyt, melyet magának gyermekkorával, régi kultúrkörével szemben megteremthet.

A romantikus korszellemnek megfelelően ez a viszony — a küldetés. Az új világszellem hivatástudatot követel a kollektív egyéneknek felfogott népektől s ezt a korigényt legelőször a költők érezték meg. Az erdélyi irodalom egészében missziót, az önmegvalósítás és megnemesedés példaadó küldetését vállalta s ez a koreszme érte Tamásit is, mikor művének célját a félreismert, megnyomorított székely értékeknek a világ elé állításában látja. "addig szaggatom a szívemet, amíg az Úristen megparancsolja minden embernek, hogy csodálja és szeresse a székelyt" — így hangzik bátor naivitásában is megható és szárnyaló mottója a Tizenegyek című antológiában megjelent első novelláihoz. Hallgatásra, lassú elsenyvedésre ítélt kultúrának akarja kinyitni bepántolt ablakait, hogy világosságot kapjon az is, de saját világosságát is kiáraszthassa az emberiségre. "Megnyitom a földnek száját" — ez a szimbolikus novellacím jut eszébe annak, aki Tamásinak ezt a székely nagyigényűséghez mért munkatervét látja.

Tamási igazi küldetése azonban nem a külvilágnak, hanem elsősorban a székelységnek szól. A székelység pusztító betegségeinek kell orvos, őt kell kiszabadítani abból a kátyúból, amelybe saját természete és a mostoha világ közötti kibékíthetetlen ellentétek juttatták. Feloldani, elsimítani ezeket az ellentéteket, utat mutatni abban a rengetegben, melynek minden zugából az idegen világ elnyeléssel fenyegető sárkányai vagy a székely vak szenvedély, oktalan virtuskodás önpusztító fenevadjai acsarkodnak: ez a székely író és próféta küldetése. Csorja Bódit, a Szűzmáriás királyfit, aki megfestette a székelyeket feltámasztó Mária csodálatos képét, elpusztítják a falu vad, nyesetlen, öngyilkos erői. De Ábel már levonta ennek az önmagát tépő tusának a tanulságait. Amíg fenn erdőpásztorkodik a rengetegben, megtanulja, hogy a mindenség hatalma előtt olyan kicsiny és nyomorult embert ne értékelje többre a kelleténél. Azután megjárja a világot, önmagát keresi a jelensége mélyén és amit tanul, beleolvasztja otthonról hozott székely bölcsességébe. A világ törvényházainak és palotáinak homlokzatára a gyűlölség van felírva s az ember az emeletek hazájában, Amerikában sem magasabb lelkileg egy emelettel sem székelynél. A világ csábítása megszűnik, a naggyálevésnek erre az aljasságokkal szegett útjára Ábel nem akar rálépni, hazajön a Hargitára s önerőből, otthon, látszólagos kicsinységben akar igazi emberré, naggyá lenni. "Terem ez a föld is búzát és gondolatot" — vigasztalja magát Ábel s a sziklás kicsi földet túrva a sovány termésért, annál bővebben vet és arat a szegények határtalan földjén, a lélekben. Itt akar naggyá lenni, fölébe kerülni a szűken mért anyagnak s így lesz a székely a szellemibb, lelkibb élet felé vezető úton "a szegények vezére".

Élet, lélek, fiatalság, — ez Mária, aki feltámasztja a székelyeket, aki céltalan becsvágyuk elé a lelki emelkedés célját tűzi ki. Ilyennek festi őt Csorja Bódi s ilyennek Tamási, a székelység Szűzmáriás királyfija. Sokan — akárcsak a regényben — illetlennek találják, hogy ez a Mária vidám, fiatal és csupaszak a virágokkal telt karjai, de a sohasem élt fiatalságot nyújtja egy koravén, megpróbált népnek s ebben találja meg Tamási Áron nemcsak felmentését, hanem legigazibb dicsőségét is.