Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám · / · Külföld

Nagypál István: Szumátrai őrjárat
Adelon Lulofs regénye - Pantheon

Madelon Lulofs könyvei - az ellentét erejénél fogva - a gyermekkor fantáziavilágának egyik legszínesebb darabját idézik föl bennem: a gyarmatok, a tropikus őserdők mesebirodalmát. Minekünk, akik Vernen, Karl Mayn, majd Stanleyn, Kiplingen, Jack Londonon keresztül ismertük meg ezt a mindig-izgató felét a Földnek, kétszeresen meseszerű és rejtelmes ez a témakör, hiszen nem-tengerjáró népeknek csak a könyv adhatja meg az exotikus élmény csábító ízét. A gyermeki romantika egyik legszebb forrása volt a titokzatos ősrengeteg, a messzi szigetek, paradicsomi vademberek élete, a soha-el-nem-érhető vágyálmok dédelgetett képe. Most, felnőtt olvasóknak, annál érdekesebb és lenyűgözőbb az a kép, amit Lulofs regényei nyújtanak, bemutatva a gyarmati világ igazi arcát, amely - mint minden romantikában - éles és prózai ellentéte mindannak, amit hittünk, elképzeltünk róla.

Holland gyarmatokról, Indonézia tropikus sziget-birodalmáról szólnak ezek a történetek, s a legenda, melyet tápláltunk felőle, könyörtelenül foszlik széjjel az írónő realisztikus alakításában. Nem paradicsomi boldogság és béke a gyarmat-világ, hanem kegyetlen, az európainál sokkal meztelenebb kizsákmányolás, harc az ember ellen, vadállatok, moszkítók, betegségek s a nagy őserdő ellen, amely nem rejtélyes meseország, hanem halálos, gyilkos csönd és temető. Azok a gyarmati problémák, amelyek Lulofs regényeiben fölvetődnek, még élesebben tükrözik a maguk életének megoldatlan kérdéseit. Mert a trópusok alatt két kiegyenlíthetetlenül és mégis elválaszthatatlanul idegen életkör áll egymással szemben: a bennszülöttek és a fehérek zárt és ellenálló kasztja. S mind a kettőn belül megismétlődnek az újabb elválasztó rétegeződések, a társadalmi ellentétek; tisztek és altisztek, hivatalnokok és ültetvényesek épp olyan kínosan tartják értelmetlennek tűnő különbségeiket, mint a békés jávai földmívesek a harcos fejvadászok utódaival szemben. Eltorzult világ ez, s egyéni hősiesség, szeretet és megértés elsikkad benne, mint a magános fék az őserdő fojtogató liánjai alatt. Nincs lehetőség a megértésre - hiszen a bennszülöttek fogcsikorgatva, vagy értéktelen, csillogó célokért robotolnak, olyan munkában, amelyre nincs szükségük; a fehére pedig, akik azért vállalják a gyarmati élet testet-lelket ölő sivárságát, hogy pénzt, vagyont szerezzenek, bármi áron is, megrokkantan, s legtöbbször a trópusok illuzió-varázsától szabadulni nem tudva jutnak ki ebből az életből.

A Szumátrai őrjárat történése egyszerű epizód a gyarmatosítások hősies és sokszor szégyenletes hadjárataiból: három európai és hetvenegynéhány bennszülött katona elindul egy lázadó banda fölkutatására, térkép nélkül, úttalanul; eltévednek a rengetegben, az őserdő befonja őket, az éhhalál martalékai lesznek, s csak hosszú hetek gyötrelmei után menti meg maradékukat a felkutatásukra küldött expedíció. De ebben a látszólag színtelen esemény-sorozatban a primitív emberi hősiességnek, az akaratnak, a felelősség drámájának olyan feszültsége lobog, mint kevés más írásműben, ahol ember emberrel, s nem a természet ellenséges hatalmával kerül szembe.

Egyetlen főszereplője van ennek a regénynek: az Őserdő, a térképezetlen, ösvénytelen, irdatlan vadon, süket csendjével, úttalan hegyhátaival, némán lapuló orv ragadozóival; beengedi a parányi csapatot, de öleléséből nem lehet büntetlenül szabadulni.

Az egyes ember, a szenvedésekben összekovácsolt kis csapat szimpla, ösztönös heroizmusa tükröződik ebben a könyvben, s velük szemben a természet leigázhatatlan, bosszuló erői. Ezt a mondai hatású ellentétet ugyanolyan egyszerű - néha a szárazságig lefokozottan realista - eszközökkel éri el az írónő. Nem színezi ki a borzalmakat, csak a maga leplezetlen valóságában mutatja meg a küzdelmet az emberi akarat és a sors vak játéka között. A legősibb drámai mag, az ember ellen törő irigy istenek szimbóluma ismétlődik meg az egyszerű gyarmati katonák történetében, csupán az Ananké szerepét itt az őstermészet játssza, az exotikus erdő birodalma, ezer csapdával telt rejteke. A háttér, az erdőszéli tisztás drótkerítéses katonai tábora, a fehér katonák sivár élete, a valóság alatt szétfoszló európai romantika, s a kiismerhetetlen bennszülöttek idegen szférája, vázlatosan, pár apró, de éles világítású képben mutatja meg ennek a "másik világnak" kietlen távlatát. Az írónő puritánul realisztikus stílusán átérzik a gyarmatokon felnőtt ember furcsa nosztalgiája a fojtó, de mégis varázslatos ölelésű trópusok iránt. Ez a világ nekünk talán idegen és ijesztő, levetvén a romantikus fátyolt, de éppen az írás megközelítő ábrázolásán keresztül érezzük, hogy mégis része a teljes életnek, ahol a mindennap szürke hősei harcolnak, anélkül, hogy tudnák, mit is jelent hősiesség, önfeláldozás, akaraterő - anélkül, hogy tudnák, miért harcolnak, kiért; talán saját magukért, a helytállás ösztönszerű érzéséért, amely mindenütt szembeállítja az embert a vágyak csábító világával.