Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · ŐRJÁRAT

Nagy Lajos: SZENT-GYÖRGYI ALBERT

Szent-Györgyi Albertnek a Nobel-díjjal való kitüntetése nyomán a fásult újságolvasó igen örvendetes jelenségeket is tapasztalhatott. Egy tudós elismerésben részesült. Egy tudósnak pénz jutott. Egy tudósról riportok, cikke, sőt vezércikkek jelentek meg a lapokban, közölték a fotográfiáját, meginterjúvolták, foglalkozott vele az egész magyar társadalom. Tudósunk, néha már-már kimondottan, a legnagyobb magyar férfiú immár hetek óta. A tudós ezúttal, úgylátszik, győzött a politikussal szemben. Bár nem akarom kisebbíteni a politikust, hiszen éppen az derült ki, hogy a tudós politikus is. Közéleti, a közért dolgozó, sőt «harcoló» ember. Csak éppen hogy nem bajkeverő. Nem börtön és fegyver az eszköze s az életért, a boldogságért, a békéért «harcol». És ha talán a világ kezdete óta mindig úgy volt, hogy annál nagyobb ember valaki, minél több szenvedést tud okozni embertársainak, valami változás mintha mégis csak elkövetkezett volna az idők folyamán s az emberi nagyságról való vélekedésünk legalább is módosult. A másféle nagyokkal szemben néha és itt-ott élénkebben hódolunk már a tudósnak is.

Most, a magunk szűkebb nemzeti életén belül, közvetlenül érezzük a Nobel-alapítvány humanitárius jelentőségét. És az alapítványnak, a propagatív ereje szempontjából, mindenképpen szerencséje van a kitüntetett tudóssal. Mert hát micsoda remek ember! Egészséges, jókülsejű, vidám, kedves modorú s már-már oly jóindulatú, hogy szinte úgy kell mondanom, hogy általános jóindulatosságban szenved. Tehát nem száraz ezúttal a tudós, nem mártírja a hivatásának, nem mogorva, nem félszeg, nem dadogó, azaz nem olyan, aki minduntalan azzal kezdi, hogy «nem vagyok a szó mestere» csakugyan nem is tud egy épkézláb mondatot kimondani, nem emberkerülő, hanem - ha létezik ilyen - így határoznám meg őt: egy demokratikus világfi. Nekem az emberi egyszerűsége, a közvetlensége, a viselkedésében megnyilvánuló, hogy úgy mondjam, tempói tetszenek legjobban. Egy Nobel-díjas tudós bemegy a kávéházba, partnert kér a pincértől s leül egy idegennel sakkozni, még hozzá - ha csakugyan így történt - veszít. Nem büszke, nem törődik a presztizzsel, mert neki már van presztizse. Hadd nyerjen a partner, az egyszerű kávéházi vendég, ő veszíthet, mert az ő számára van más, amiben nyer.

Egyszerű, jól meggondolt nyilatkozatai szinte jótékony hatásúak. «Az emberiség intellektuális közösségének vagyok a híve. Azt remélem, hogy a tudomány egyszer az összes ellentéteket meg fogja szüntetni»... Egy nyilatkozatával azonban nem értek egyiket. «Az emberek alapjában véve jók: senki sem akarja a másikat igazán megölni.» Túlságosan kegyes hozzánk a tudós. Mert az emberek nemcsak hogy igazán megölik egymást, hanem nyilván más több ártalom is buzog bennük, mint amennyi eredményesen működhetik. Az ember megnyilatkozásait jókra és rosszakra egybizonyos erkölcsi igény alapján önkényesen osztályozzuk, valószínű tehát, hogy az ember sem nem jó, sem nem rossz, de az viszont bizonyos, hogy: az ember gyötri, üldözi, rémíti és öli az embert. Ha azt akarjuk, hogy ez ne legyen így örökké, akkor az első lépés: nem kegyes elnézéssel jónak állítani az embert - mert ettől nem javul meg -, hanem felismerni, hogy valójában milyen s milyenségét a szemébe mondani.

Ha szabad okvetetlenkednem, akkor azt mondom, hogy az ember erkölcsi minőségéről vallott nézetében téved a tudós, bár - kétségtelen, hogy ily tévedésbe csak az önmagából következtető jóember eshet.