Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · FIGYELŐ

Képzőművészet

Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK

A Szinyei Merse Pál társaság kiállítása

Az Ernst-Múzeum fennállásának huszonötödik évfordulóján és egyúttal néhai Ernst Lajos emlékezetére a Szinyei társaság az újra meginduló Ernst-múzeumban Petrovics Elek kitűnő rendezésével kiállítást mutatott be, amelyen nemcsak a társulat élő tagjainak műveit vonultatta fel, hanem az egyik termet Szinyei és az elhalt művésztagok műveinek szentelte.

A Szinyei-társaságot a mester halála után barátai és tisztelői, írók és művészek egyrészt Szinyei emlékezetének ápolására, másrészt képzőművészetpolitikai célokból alapították. Szükség volt egy olyan művészeti egyesülésre, mely minden elfogultságtól mentesen támogatta azokat a magyar művészeket, akik az akkori, sok tényező pártfogolta epigonkodással szemben művészetünk megújhodását képviselték és ezért sem az addigi művészeti egyesüléseknél, sem a közönségnél nem találták meg a megértésnek és méltánylásnak azt a fokát, melyet az azóta elmúlt idő tanúsága szerint ugyancsak megérdemeltek. De a társaság nem maradt zárt, a fejlődés követelményét meg nem érző testület. Évről-évre kiegészítette tagjainak sorát, nagy halottainak helyét a következő nemzedékek kiváló művészeinek beválasztásával töltötte be. Még pedig a legteljesebb pártatlansággal. Lyka Károly méltán hivatkozhat erre a kiállítás tárgymutatójának előszavában, amidőn ezeket mondja: «A Szinyei-társaság sohasem képviselt egyetlen irányt, tagjainak beválasztásakor csak a tehetséget nézte. Ebben érezte létjogosultságának másik alapját: a meggyőződést, őszinte hitet és magasrendűségre való törekvést tekintette művészetünk legtermékenyítőbb elemének. Ízlés és stílus változhatik a kultúra különféle fordulatainak sodrában: ezek az értékek azonban nem változnak».

Ennek a politikának megfelelően egymást mellett foglalnak a társaságban helyet az egykori nagybányaiak és társaik, a posztimpresszionizmus, sőt a mai neoklasszicizmus képviselői, akik a tehetség kölcsönös tiszteletében együttesen munkálkodnak képzőművészetünk gazdagításán. De viszont a társaság el tudja érni azt, hogy kebelében hovatovább művészetünknek legkiválóbb képviselőit majdnem teljes számmal egyesítse. Ezzel mindenesetre üdvösebb és körültekintőbb képzőművészetpolitikai érzékről tett tanúságot, mint ama művésztársaságaink, amelyek egyrészt elzárkóztak minden újabb művészeti megmozdulás elől, epigonkultuszt űztek, másrészt kiszorítottak maguk közül sok nagytehetségű művészt, sőt kontraszelekciót űztek, mert ugyanekkor boldog-boldogtalant felvettek tagjaik közé, csakhogy a szavazók számát szaporítsák.

A retrospektív részben Szinyei, Rippl-Rónai, Magyar-Mannheimer, Csáktornyai, Mattyasovzsky-Zsolnay, Tornyai, Strobentz, Perlmutter műveiben gyönyörködhettek a látogatók.

Az élő tagok kiállítása hét helyiséget töltött be. Felvonultak, Csók, Vaszary, Glatz, Iványi-Grünwald, Réti, Rudnay, Fényes, Koszta, Mikola, Zádor, Szmrecsányi, Pólya, Hatvany, Hermann, Vidovszky, Basch, Kernstok, Szőnyi, Bernáth, Egry, Aba-Novák, Szüle, Molnár C. Pál festők, Beck Ö. Fülöp, Medgyessy, Sidló, Szentgyörgyi, Kisfaludy-Strobl, Lux, Pátzay szobrászok. Felsoroltuk az összes kiállítókat, hogy az olvasó tisztában legyen azzal, kik foglalnak ma a társaságban helyet és ebből is megítélhesse jelentőségét. S a képzőművészeti viszonyainknak alapos ismerője, azt is megállapíthatja, hogy a társaság kiegészülése szempontjából néhány valóban kiváló, régen elismert művészünk mellett ismét a fiatalok közül kereshet utánpótlást.

A kiállítással egyénről-egyénre, vagy műről-műre haladva nem foglalkozhatunk. Különben is túlnyomó részben olyan művészekkel találkoztunk itt, akik kialakult egyéniségek s akikről e hasábokon sokszor írtunk ismertetést. De meg kell jegyeznünk: mindnyájan mai képességeik legjavát adták, hogy a kiállítást magas színvonalra emeljék és elhunyt barátjuknak emlékéhez való ragaszkodásuknak méltó tanújelét szolgáltassák.

Ferenczy Noémi kiállítása

Fölötte érdekes és tanulságos volt az a kiállítás, melyet a Fraenkelszalon Ferenczy Noémi műveiből rendezett. Húsz gobelinjét, huszonhárom vízfestményét és rajzait láthattuk, közöttük olyanokat is, amelyek külföldi tulajdonba kerültek. Részletes és minden vonatkozásra kiterjedő képet alkothattunk arról, hogy Ferenczy Noémi művészete a legmagasabb színvonalú lelki megnyilvánulások közé tartozik. Nem csupán dekoratív alkotásokat hoz létre, hanem a világnak, az életnek egy-egy részét olyan jelképes ábrázolásokban tükrözteti, amelyekből sajátos világfelfogás sugárzik, tehát messzire túlemelkedik azon a tevékenységen, amelyet általában iparművészetnek szoktak nevezni, mert tiszta, művészi képalkotás.

Ferenczy Noémi ábrázolásmódja teljesen egyéni és különálló. Alig van művészünk, aki annyira távolesnék a festői naturalizmustól, mint ő. Látásmódja víziós jellegű és jelképesen leegyszerűsített. Visszatér a régi gobelinek dekoratív törekvéseihez, egyúttal a gobelinszövés anyagszerű keretei között marad, nem utánozza a festést és a végletekig kihasználja a fonállal szövés minden sajátosságát.

Emlékeiből vízió alakul ki, amely a jelenségek legfontosabb és kevés tényezőre korlátozott jellegzetességét emeli ki, ezért nagyvonalú és nagyfelületű összefoglalásokra jóval inkább hajlamos, mint aprólékos részletezésre. De távol áll tőle minden kalligrafia is. Erőteljességében inkább darabos és brutálisan kifejező, semmint a vonal hétköznapi szépségével játszó. Ábrázolása legtöbbnyire egysíkú elképzeléssé egyszerűsödik. A tér, a három kiterjedésben való elhelyezkedés, majdnem semmi szerepet nem játszik nála. Az egysíkúság pedig akkora dekoratív erőt önt a képbe, amilyent a térszerű és a festést utánzó gobelinszövés sohasem érhet el.

Ez az ábrázolásmód egyik tényezője annak, hogy Ferenczy Noémi kompozíciói szinte jelképes erővel hatnak. Nem egy különleges embert, virágot, vagy tájat mutatnak, hanem az embert, a virágot, a tájképet. Belőlük egy különleges érdekes és mélyen átérzett világ bontakozik ki, amely magasan fölötte áll a hétköznap sokféleségének és felszínességének: megsejteti a végtelenséget. Áhítatos világ, telve rajongással és alázatos elmélyedéssel. Benne az alkotó rabja lesz művének, mely ellentmondást és pihenést nem tűrve ragadja magával a legteljesebb kifejezés felé. Nem könnyű és nem rövid az út, mely Ferneczy Noémit ehhez a végső kifejezéshez vezeti. Kezdődik az ötletet felvázoló egyszerű, összefoglaló, kevésvonalú rajzokkal, folytatódik vízfestéssel készülő tervek hosszú sorozatával. Ezekben érlelődik ki a megoldás, mely minden esetben akkor ér tetőpontjára, ha Ferenczy Noémi szövőszékhez ül és hónapok munkájával megszövi a falkárpitot: ez világítóbb, ragyogóbb, összefoglalóbb, erőteljesebb minden megelőző tervnél: az alkotás láza a befejező megvalósításban érte el tetőpontját.

Az egykori Ferenczy Noémi szerette összeszőni és egymásbaömleszteni az ábrázolás változatosságát, mozgalmasan kitölteni és szinte burjánzó egybekapcsolással teleszőni a kárpitot, a mai jóval szűkszavúbb és egyszerűbb, megelégszik egyszerű egymásmellé-állítással és a jelképek stereotyp ismertetésével.

Ennek az ismétlődésnek hatása nem csekély és nem jelentéktelen. Egyrészt visszavezeti a falkárpitot dekoratív céljához, anyagának tulajdonságaihoz, ismétlődő mintájú szövetet nyújt, ornamentumképen hat, de ennél van mélyebb jelentősége is. A természeti valóság egymásbaszövődése helyett, amelyet a naturalista művész utánozni szeret, az eszmei átalakítás erejével hat, az azonos motívum egymás mellé állított és mereven megismétlődő képével emeli ki a jelkép erejét.

Ferneczy Noémi ama kivételes művészek közé tartozik, akik egy második világot tudnak teremteni. Nyugalom és csend van ebben a világban, alázatosság, ünnep hangulata. A mesék világa elevenedik meg előttünk, ahol minden halk és egyszerű, az emberek, állatok, növények paradicsomi egyetértésben élnek egymásért, önmagukért, túl minden küzdelemnek, minden vágynak és szenvedésnek, túl minden jónak és rossznak határán.

Szőnyi István kiállítása

Azt hiszem, hogy igazságtalan azok álláspontja, akik Szőnyi István művészetét némi elismerő lelkesedés mellett azzal a megállapítással intézik el, hogy az keletre ütő örökség: lírizmus, mely stílusának vegetatív és passzív szelleme révén jellegzetesen, keletiesen, sőt vidékiesen magyar helyi színezetű, mert a tudat és akarat napnyugati feszültségének nyoma sincsen benne.

Ebben a megállapításban, mely a képzőművészeti lírizmuson üt egyet, de mintha a képzőművészet érzelmi tartalmát általában is nem kevéssé kifogásolná, az elmúlt két évtized túlnyomóan intellektuális fejtörésből táplálkozó ama művészeti gondolkodása nyilvánul meg, mely sehogysem akar belényugodni abba, hogy egykori művészeti forradalmárainak, Szőnyi, Bernáth és Berény férfikoruk teljében nem kalandoznak a képzőművészeti kifejezés lehetőségein túl, hanem nyugodt biztossággal öntik elénk lelkük lehiggadt, gazdagodott és önnönmagával harmóniába jutott tartalmát.

Elismerjük, hogy a századfordulót követő német képzőművészeti Sturm és Drang nagyhangú művelőiben igen sok tudat és akarás volt, de sajnos ez a nagy tudatosság, és ez a nagy akarati feszültség gyakran nem párosult ugyanannyi tudattalan, mélyről feltörő, intuitív alkotóerővel, formáik nem a világ új érzékeléséből születtek, hanem legtöbbnyire a franciák ízléstelen és túlzó majmolásából. Ami ezeknél finom ötlet volt, a német forradalmi művészeknél közönségesen ordító erőlködéssé lett, íróinál kegyetlenül merev és korlátolt dogmává, amely együgyű egyoldalúságában is jellegzetes tünete e kor szellemtörténetének.

Azt hiszem - anélkül, hogy az akadémizmus epigonkultuszának vádját vonnók magunkra - ma megállapíthatjuk, hogy a tudat és akaratfeszítette képzőművészeti termékek és a hozzájuk fűződő szófecsérlések, az izmusok rengetege mellett elhaladt az idő: nagyon kevés maradt meg belőlük: azok művei, akiket nemcsak tudat és akarat, hanem ösztönös teremtő erő is vezetett. A művészetet ennek mértékével is lehet és szabad mérni s ha ezt tesszük, nem kifogásolhatjuk azt, hogy egy művész alkotása mögött érzelmi vonatkozások is rejlenek. Utóvégre is némi méltányosságot kérünk amaz ízléstelenekkel szemben, akik Michel Angelo, Rembradt, Rubens, Giorgione, Goya művészetében gyönyörködnek, hogy csak néhányat soroljak fel a szerencsételenek közül, akiknek művészetében líra is megnyilvánult.

Persze más az érzelgősség és más az érzelem. De azt hiszem, hogy Szőnyit érzelgőséggel aligha lehet vádolni. Férfias, komoly és mélyről felizzó gyönyörködése az életben és százezernyi változatosságában távol áll attól, amit szentimentalizmusnak neveznek. Hogy elgyönyörködik abban, ami körülveszi, utóvégre is nem alacsonyrendű dolog, számosan voltak ilyen bűnnel terheltek eddig is a képzőművészetben, sőt éppen a legnagyobb művészek között. Hogy ez az érzése átmegy műveibe és azokat hallatlan melegséggel fűti át, felfokozza bennük a látottakat és átalakított vízióvá tömöríti össze, csak érdem és éppenséggel nem fogyatkozás. Hogy pedig a mi magyar életünkben is gyökeredzik, ez sokkal jobb, mintha idegen talajból fakadt és csak ott jogos formák utánzása volna, az elfogulatlan ítélkező különben is észreveheti, hogy az európai naturalizmusra és impresszionizmusra bekövetkezett mély visszahatásnak értékes eredményeit Szőnyi művészete egyáltalában nem nélkülözi.

De vajjon szükség van-e erre az apológiára? Hiszen Szőnyi művészete nem szorul védelemre, beszél önmagáért. De egyszer talán nem ártott rámutatni azok tévedésére, akik minden képzőművészeti jelenséggel szemben az eszmei magasabbrendűség büszke lovára szeretnek ráülni és nem látják, hogy az levitézlett vesszőparipa.

Elégedjünk meg azzal a mély érzelmiséggel és azzal a nagyarányú teremtő és átalakító erővel, amely Szőnyi művészetében megnyilvánul. Bízvást elgyönyörködhetünk elképzeléseinek frissességében, színeinek nagyszerű változatosságában, összhangjában, a festői vízió ritka erejében, mely olyan gazdagsággal tolul elénk, mint nem sok mai művész alkotásaiban.

 

Farkas Zoltán: HIERONYMUS BOSCH