Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · FIGYELŐ

SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Témák, motívumok rendszerint előbb feldolgozásra kerülnek a regényben, novellában, társadalmi megbeszélésben s csak mikor kellően elő vannak készítve, jutnak el a színpadra. A színház óvatos intézmény, ritkán mert egészen újjal kísérletezni, szívesebben vesz át végső feldolgozásra félgyártmányokat vagy átalakítja a maga céljára a készárut.

Íme, a székely téma is most érett meg a színpadra, miután az erdélyi regény- és novellaírók már évek óta kialakították. Tamási Áron volt a megpendítője. Novelláiban, majd az Ábel első részében a gyökerénél ragadta meg a székely élet-típust és sikerült neki egyetlen alakban koncentrálni egész belső akaratát. Nyomában, vagy talán vele egyidejűleg Nyírő József kívülről, anekdotikus oldaláról közelítette meg, a szimbolikus síkról az irodalom síkjára vitte át, a nagyközönség számára könnyebben élvezhetővé népszerűsítette. Tamási tömény oldata ezzel közhasználatra alkalmasabbá hígult. Érthető, hogy a színház ehhez a színvonalhoz fordult, mert ez nagyobb tömegeket tud vonzani s idealizáló és stilizáló módjával jobban kielégítheti a közhangulatot, amely bizonyos a politikai atmoszférából önként fakadó előre-diszponáltsággal fordul a székelység felé.

Ilyen irodalmi előzmények után került a Nemzeti Színház színpadára A Jézusfaragó ember, Nyírő József székely népi drámája, amely a közönség részéről nagy tetszéssel találkozott, a kritikában pedig némi vitát keltett. A közönséget megértjük, akik tisztán látjuk a mai magyar középosztály lelki állapotát, a kritikai vitát az íróval és színházzal mi is átvesszük.

Nyírő darabjának három felvonása van és minden felvonásnak más a témája.

Az első felvonás előterében Ajnádinak, a csalódottságában szülőfalujába visszavonult, nyomorgó szobrásznak a sorsa áll. Ajnádi minden reményét egy nagy Jézus-szoborba veti, ha ezt el tudja adni a templomnak, családjával együtt jó időre el van látva. Minden keserűségét, csalódását, bánatát ebbe a szoborba dolgozta bele s ettől ez olyan riasztó lett, hogy a pap nem veheti meg, mert nem alkalmas áhítat keltésére, megborzadnának tőle a hívek. Ajnádi erre elkeseredve elfogadja egy székely szomszédja ajánlatát és elmegy az erdőre fát vágni.

Nyilvánvaló, hogy itt a téma a független művészlélek megbénulása az emberek értetlensége miatt. Ahogy ez a téma exponálva van, egy kis aggodalommal nézünk a történendők elébe. Túlsok sablont érzünk, kevés élethangot. S megzavar az a rendezői ügyetlenség is, hogy a Krisztus-szobrot kihozzák a színpadra. Olyan ijesztő expresszionista faragvány, hogy meg lehet ijedni tőle. Kénytelenek vagyunk a papnak adni igazgat, a szobor nem templomba való s ezzel ellenvéleménybe kerülünk az író szándékával. A székely alakok itt még inkább csak mint tanuk szerepelnek, alig egy mutat közülük valamiféle arcélt.

A második felvonásban az író elejti a témát és az első felvonással csak lazán kapcsolódó székely nép-életképet ad. Ajnádi az erdőn van a favágókkal, tanulja a favágást, de szerepe alig van, csak éppen, hogy az ő ügyetlenségéből rádől a szálfa arra az emberre, aki az erdei keresethez juttatta. Valóban, szerencsétlen flótás! Az író fődolga itt bemutatni, hogy élnek, dolgoznak, beszélgetnek, vitáznak és békülnek a székely erdei favágók, milyen a vallásuk, életfelfogásuk, egymáshoz és a világhoz való viszonyuk. A színház itt sikerrel támogatja az írót: olyan szép, hatásos hegyi díszletet állít a színpadra, amely az első pillanattól fogva befogadó-késszé teszi a nézőteret a történendők számára. S az író is otthon érzi magát. Ezer apró vonással, szólásmóddal, mozdulattal teszi jellemzetessé népéleti rajzát. Ahogy a székelyek munka közben sürögnek-forognak, tréfálnak és okoskodnak, ahogy a szerencsétlenség hat rájuk, - abban van sok megjelenítő képesség. Az egész epikusan kiterebélyesedik, de érdeklődésünk nem csappan, mert van mégis vonala s ez a vonal egy irányba halad, a szerencsételenül járt favágó halála felé. A haldoklási jelenet a darab csúcspontja s valóban nem lehet hatásának ellenállni. A székely ember önmegadó nyugalommal, félelem és panasz nélkül hal meg. A természetben van otthon, nem ismeretlen és nem félelmes előtte a halál. A nép komoly megrendüléssel áll előtte, beszédéből, magatartásából naiv, félig pogány, félig keresztény hit sugárzik, az írástudatlan emberek papi tanításokból és ősi babonákból összeállott vallása. A társak sorban a haldokló elé járulnak és üzeneteket bíznak rá kedves halottaiknak, az imát, amit gyerekkorukban tanultak, már mind elfelejtették, a szótlanságukkal imádkoznak. Milyen szép ez! Az író egy jelenet erejéig rátapintott valamire, amiben népe lelki magvát sejtjük. Hol marad ettől Ajnádi ügye!

A közönséget, amely az eddigieket is tetszéssel és érdeklődéssel figyelte, magával ragadja ez a haldoklási jelenet. A színészt is magával ragadja a szerep, Lehotay Árpád eddigi pályája legerőteljesebb alakításával lep meg, - jó szerepben megnő a színész. A siker inkább az anyagból fakad ki, mint az íróból, jó része van benne az irodalmon és színpadon kívüli tényezőknek, elsősorban a székelység iránti szeretetnek, amely azóta olyan általános a magyar emberekben, mióta elszakították őket tőlünk. Ha a darab nem székely, hanem dunántúli vagy alföldi népről szólna, bizonyára nem volna feleannyi sikere sem. Mégis az író sikere ez, aki az anyagot úgy dolgozta fel, hogy fel tudta vele ébreszteni azokat a képzet-kapcsolásokat, amelyekből a nézőben az együttérzés kialakul.

A harmadik felvonás ismét Ajnádi felé fordul: a művész megalkuszik a világgal, ezután majd csak tetszetős kis Jézuskákat fog faragni. Ennek nincs semmi kapcsolata az előzményekkel, csak arra való, hogy a darab befejezése kibékítő lehessen. A halott székely sírja körüli népéleti jelenetek sem olyan érdekesek, mint a második felvonásban. Az író nem tudta, hogy fejezze be darabját s a színház sem tudott neki jó tanácsot adni.

Drámaírói képességeket Nyírő csak a dialógusban árul el. Párbeszédeinek többnyire van íze, a székely tájnyelv diszkrét alkalmazása is jól hangzik. Az előadás színészi részében az a legjobb, hogy a színészek feltűnőbb hibák nélkül mondják a dialektust. De hogy a színpadról a főpróbán fenyőillatot szórtak a nézőtérre, olyan túlzás, amit szóvá kell tenni, mint a külsőséges hatáseszközökben való túlbuzgalom jelét. Reméljük a rendes előadásokon már nem csinálják. Rosszul szellőzött külvárosi mozikba való az ilyen.

*

Makay Margit nagy sikere az Amerikai Elektrában, amely a művésznőből eddig ki nem használt drámai hangot fakasztott ki, bizonyára szerepet játszott abban, hogy az Andrássy Színház néven Magyar Színház kamaraszínházává átalakított Paulay Ede-utcai színházban Steve Passeur Különös szerelem című drámáját választották megnyitódarabnak. A művésznő itt is kemény, elszánt, szenvedélyes és kegyetlen nőalakot játszik. Egy öregedő leány, aki pénzével megszerzi azt a fiatal férfit, akibe beleszeretett s a végsőkig harcol a megvásárolt férfi megtartásáért. A férfi kényszeredett kelletlenül megy bele a házasságba, szabadulni igyekszik belőle, régi szeretőjéhez húz, de a nő kemény marokkal fogja, alkalmazza az összes kényszereszközöket, még azzal is megfenyegeti, hogy ha szökni akarna, agyonlöveti bulldogkutya hűségű inasával, a kiérdemesült gyilkossal. A helyzetet végül is a régi szerető oldja meg, visszafizeti a pénzt, felszabadítja a férfit, mire az asszony revolverhez nyúl.

Francia dialektikára alapított dráma ez, két akaratnak feszült szembenállása. A nő szellemi fölényben van, ő a cselekvő és az erős szenvedély, a férfi a passzív ellenállás helyzetében van, az ő szerepe a nehezebb, mert nehéz elhitetni, hogy egy férfi ennyire ellent tud állni egy szép és eszes nő kívánságának. Az ilyen helyzet mélyén mindig van valami eredendő komikum, amit a színészi játéknak el kell leplezni. A mesét könnyen el lehet képzelni vígjátéknak is. Úgy érzem, ebben van a darab izgalmának magyarázata: a dolog mindig borotvaélen jár, egy fél lépés hibával komikussá válna, a nagy feszültség humorba oldódna. Van néhány veszély-pont a cselekményben, néhány olyan mozdulat, amelyet megszoktunk a színpadon komikusnak látni - ezek azok, amelyeken a főpróbán a közönség egy kisebb része elmosolyodott, míg a nagyobb rész teljes feszültséggel figyelte. A hiba azonban aligha a darabban és játékban van, sokkal inkább a mosolygókban. A francia író dialektikájának bravúrja, hogy a hatás drámai marad, a darab hatalmában tartja a nézőket. A színészek és Bródy Pál rendező bravúrja pedig az, hogy a tolmácsolás azonosítani tudja magát az író szándékával. Ilyen nehéz feladatot ritkán biz az író színházra.

Darab és előadás körül élénk vita kerekedett a közönségben és a sajtókritikában, maga a Budapesten járt író is beleszólt, a színház pártján. Elfogadható-e az egész helyzet? Van-e értelme a férfi ellenállásának? Elképzelhető-e, hogy egy férfi ilyen makacsul elhárítja egy szép nő szerelmét? Nem kellett volna-e a művésznőnek inkább elcsúfítani magát? Vagy kevésbé szép színésznővel játszatni a szerepet?

Tény, hogy Makay Margit szerepeltetésével a színház nagy nehézséget támasztott magának, de képzeljük el, hogy csúnya színésznő játssza a szerepet. Mennyivel közönségesebbé vált volna a szerep és az egész darab! Mennyivel érdektelenebb volna, ha ily módon a nő szerelmi igénye jogosulatlan! Merészség volt a közönség megértő képességét ilyen erős próbára tenni, az igaz. Ha van a szereposztásban hiba, akkor abban van, hogy Hajmássy Miklósban nincsenek meg azok a gigolói elemek, melyek a férj szerepében benne kell, hogy legyenek. Az a férfi; aki eladja magát, de az áru szállítását megtagadja, nem lehet olyan jóhiszemű, mint ahogy a különben tehetséges színész játssza. Lehet, a színház merészsége némelyeket meghökkent - a mai színházak nem szoktattak merészséghez - de nekem ez tetszik. Végre egy darab és előadás, melyen vitatkozni lehet és vitatkoznak is! Színház és drámaírás annyira keresni szokta a közhangulattal való egyetértést, - szinte üdülés, hogy egyszer megoszlik a közhangulat és felvonásközben vitáznak ez emberek.

*

A Kék róka, Herczeg Ferenc vígjátéka mint a Nemzeti Színház Andrássy-uti új kamaraszínházának megnyitó darabja került felújításra. A Molnár Ferenc stílusára emlékeztető darab mondaine témája ma is kissé kigondoltnak hat: a házibarát, aki éveken át tiszteletteljes szerelemmel kísérgeti az asszonyt, féltékeny a férj helyett s nem veszi magától észre, hogy a nő is szereti, - színpadi alak, az élethez nem sok köze van. Rajnay Gábor mindent megtesz, amit lehet, hogy elevenné tegye. Bajor Gizi hullámzó, nyugtalan lénye tölti el az előadást élettel, Kiss Ferenc a férj szerepében realisztikus humoros alakot formál, Jávor Pál kelleténél konvencionálisabb vonásokból építi fel a nőcsábító báró szerepét.

*

Láz, - Lakatos László drámája lélektani dráma, bűnügyi keretben. A mai divatnak megfelelően orvosok körül játszik. A még fiatal szanatóriumi főorvos gyanúba kerül hogy megmérgezte idős, beteg és kínzóan féltékeny feleségét. Gyötrelmes rendőri tanúkihallgatást szenved végig, meghalt feleségének ápolónője vall ellene legsúlyosabban. Mikor ártatlansága kiderül, az ápolónő bevallja neki, hogy ő mérgezte meg az asszonyt, szerelemből s azért akarta a rendőrtanácsos előtt bemártani, mert szenvedélyes féltékenység lobogott fel benne. Az orvos ugyanis öreg felesége halála után hamar elvett egy fiatal nőt, akivel forró csókot váltott a rendőrségen, az ápolónő szemeláttára. A végén a főorvos visszatér, a hivatást szimbolizáló fehér kabáthoz, azzal a melankolikus érzéssel, hogy megint elhibázta a házasságot, az ápolónőt kellett volna elvennie, akiben ilyen végzetes szenvedélyt tudott kelteni.

Így dióhéjban elmondva a mese kelleténél kanyargósabbnak tűnhetik fel. A darab dialektikus természete és lélektani indokoltsága ugyanis nem tűnik ki belőle, holott ezek adják bele a feszültséget. A bűnügyi rész csak keret, arra való, hogy össze lehessen benne sűríteni a szembenálló álláspontokat. A fordulópont az ápolónő szerepe. Ő benne van meg a nagy szenvedély, amely előidézi a bonyodalmat, szerelemből öl és féltékenységből vádol. Az orvos mindvégig védekezésre van szorítva, tehát szerepe inkább passzív. Az író legmerészebb ott, ahol az ápolónő a rendőrtanácsos elé lép és bevádolja a főorvos. A nézőtér már tisztában van vele, hogy ő a gyilkos. Talán azért lép be, hogy bevádolja magát, de meglátja a főorvos és felesége csókját, elkapja a féltékeny düh és a főorvost vádolja be. Kényes jelenet ez, könnyen felborulhatna benne a darab, - Lakatos László biztos kézzel vezeti át a kényes ponton s itt juttatja csúcsra a feszültséget. A harmadik felvonásban is van egy nagy jelenet, a drámai kimagyarázkodás a főorvos és az ápolónő között, - itt a párbeszéd dinamikája adja a hatást. Kisebb egyenetlenségeket leszámítva a darab felépítése öntudatos író műve, a lélektani indoklások helytállók, az anyag-elosztás olyan, hogy minden szerep megkapja a maga súlyát s üres pillanatok nem maradnak a cselekvésben.

A Művész Színház előadása színésznőt avat. Szende Máriával Bárdos Artúrnak ismét sikerült olyan új színésznőt megszólaltatni, akiről még sok szó fog esni a kritikában és a közönség között. Először lép fel Budapesten s már biztosan áll a színpadon, a megjelenésében is benne van a szuggesztió, hogy színésznőt látunk. A hangja egyénien kellemes, beszéde, mozgása kifejező. Sugárzik belőle a drámai tehetség. Nagy várakozásokat ébreszt, kiváncsiak vagyunk, hogy fog ezeknek megfelelni. Nagy György kissé merev egyénisége helyén van a főorvos szerepében, ellágyulásaiban is férfias, a hivatásában felolvadó ember rideg tartása alatt érezteti az emberi melegséget. Tarnóczay Anna egyetlen jelenetben lép csak fel, de nagyon jó jellemképet ad. Góth Sándor talán kissé túlozza a raisonneur egyetemi tanár kedélyességét, Vizváry Mariska az anyós aljasságát. Simonyi Mária vonzó jelenség a színpadon, kis szerepében egy világos szint ad az együttesnek. Az előadás általában nagyon jó, Bárdos rendezése.

A kritikusnak nem lehet panasza. Egy hónap alatt három olyan darabot látott, amelyre érdemes visszaemlékezni. Mintha kezdene a gondolkozó és érző író visszatérni a színpadra.

 

Schöpflin Aladár: A MAGYAR DRÁMA TÖRTÉNETE 1867-TŐL 1896-IG

Schöpflin Aladár: ELAVULT A DRAMATURGIA