Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG

HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG
Fin de siécle: Justh Zsigmond.

Mindebben azonban rengeteg a szín és a vibráló inger, ha tudatosítják. Ahogy a rothadás gombái a mikroszkóp alatt, nőnek, sokasodnak és változnak csodálatos kavargásban az élmények az elemzés fényében. Századvég és analízis feltételezik egymást; minél többet érezni és minél többet elemezni a kifinomodott intellektus vágya. (A barréssi: Sentir le plus possible et analyser le plus possible). Kéjes borzongással hagyja magára zuhogni a legellentétesebb érzéseket, a hajlékonyság és érzékenység külön büszkesége, ugyanakkor fölényesen számontartja hangulatait, egyszerre élvezi az önfeledtség és a tettenérés kettősségét, az elmélyített sejtelmeket és a gondolatok félhomályos hátterét. Önmagának szerez meglepetéseket, a kiadatlant keresi lelkivilágában, a váratlan érzelmi reakciókat, a pillanatnyi kigyúlásokat. Nem annyira a benyomások érdeklik, mint a saját válasza reájuk, amelyeket, akármennyire vizsgál, nem tud előre kiszámítani: a spontánság idegeinek ajándéka, nem csökkenti, sőt fokozza az értelmi munka. Szívvel-lélekkel modern, hiszen az új hatás új megrázkódtatást jelent, friss izgatószert és tárgyat a boncolásra, de a hagyományoknak is értője, történeti gourmet, távoli színjátékok, letűnt életérzések, paradox értékek méltánylója; a technikának nincs nála nagyobb ellensége. Ritkaságok múzeuma az emlékezete, különös élmények és különös könyvemlékek gyűjteménye; szellemi bric-á-brac zsúfolja be, mint a színes haszontalanságok a korabeli szalónokat. Fáradt ember és izgékony esztéta, életélvező és halálra kész, néha valóban beteg, sokszor csak szimuláns. Mindenek felett azonban művész, minden porcikájában az.

Justh Zsigmond jól ismeri a szerepkörét. Már a megjelenése tiszta századvégi eszmény. Vékony csontú, halványbőrű, törékeny jelenség, szakállas, szőke Krisztus-fejjel, megbabonázottan vonja maga után a tekinteteket, különösen a nőkét. Hozzá a szemeiből kiragyogó betegség, a testét fűtő láz, amely rejtélyes módon kigyújtja és vonzza az embereket. Csodálatos ragaszkodással veszik körül férfibarátai is, fejet hajtva szellemi fölénye előtt. Egyéniségével rögtön vezér és középpont, nem kell ellenállásokat, versengést leküzdeni, meghódolni előtte titkos kielégülést okoz, jóleső rabszolgaság. Szeretetreméltó zsarnok, példaadással fegyelmez, utánzásra csábít, bár reménytelenül érzik, hogy utánozhatatlan. Mindenütt otthon van és mindenütt kissé idegenszerű; ez hatásának egy titka. A párisi szalónokban meghordozza pusztai exotikumát, itthon a sűrűvérű dzsentrikörnyezetben a párisi emlékeket és mágnástársasága igézetét, a mágnások között művészi igényeit. Nem szorul egyikükre sem és nem fut utánuk, tartózkodó függetlensége biztosítja fölényét. Fiatal arisztokratákból egész testőrsége van, akikben ő, a roturier tudatosítja származásuk áhítatát, a kitenyésztettség érzését, a késői dekadens virágzást és ébresztgeti az ambíciót. Angolos vitakörbe egyesíti őket, műpártolást vár tőlük, asszonyaiktól szalónéletet; de a művészi hajlamot is kilobbantja bennük, a viták során gúnyos támadókedvével, érzelemváltozásával, csodálatos érzékenységével az intellektüel életformát kívántatja meg velük, a modernséget. «Minden nagyvilági embernek dilettánsnak kell lennie. Hogy egy igaz élete is legyen» - mondatja alteregójával, Elekkel a Pénz legendájában. Milyen boldogság, ha elnyerik tetszését, ha kedvében járhatnak! Ambiciózus és fogékony fiatalok, a kitárulás és barátság jótékony ösztönével, maguk is színesek, törékenyek és betegségre, melankóliára hajlók; a legjobb és legtöbbet ígérő barát, gróf Batthyány Géza fiatalon öngyilkos lesz.

Saját osztályában az ősi erőt élvezi; a patriarkális szokásokat, az úriság természetes gesztusait, de ugyanakkor a kiszakadást, a bohém-hajlandóságot, a művészvér átütését, a kettőt együtt, finoman elemezve a fajtába beágyazottságból és az egyéni anarchiából keletkező színképét, a Czóbelek művészi nyugtalanságát, Mednyánszky László különcségét, saját szeszélyeit. Lehet-e szebb, mint a megbomlott ősi nyugalom, a lidérctűz, amely kicsap a rejtett kincsből, a nemes nyersanyag kifinomodása? «A passzív század passzív gyermeke ő, - írja Czóbel Minkáról - ez benne a modern, nőies vonás. De ugyanakkor fajtájának világszemlélete is: minden úgy van jól, ahogy van. A magyar paraszt öntudatlan filozófiája második hatványon; szubtilissé, árnyalttá, idegessé kiképezve». De mennyi az örökölt gyengeség, lefelé húzó nehézkedés, ábrándokban élés és eredménytelenség abban is, akiben nyoma sincs a művészetnek. Justh agya, kedélye érzékeny viaszként rögzíti a látottakat, a büszkeséget és a sajnálatraméltóságot, a becsvágyat és a fatalizmust; a Fuimusban emléket állít a meglesett barátoknak, a dzsentri rokonoknak. Akárcsak Proust, személyes ismerőseiből épít fel jellegzetes és feledhetetlen társadalmat.

A parasztismeret sem hiányzik élményeiből, szenttornyai birtokán olyan otthonos, mint a párisi társaságban, parasztjai úgy rajonganak érte, mint a mágnások. Ő, messze Proust előtt, rokonnak érzi a kettőt, még a velük bánásban is hasonló módszert követ. Óvja, ápolja tudatosítja lényegüket és kicsalja belőlük a tehetséget, felkelti lappangó művészösztönüket. Színházat játszat a parasztfiúkkal és leányokkal, Shakespeare Makrancos hölgyét, Moliére Képzelt betegét, Plautus Kincsét adják elő lelkesen és ösztönös megértéssel, beleéléssel. «Úgy érzem magamat - írja Justh az előadásokról beszámolójában (Magyar Szalón, 1893.) - midőn ezzel a néppel vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék, mert hisz itt élet és játék, valóság és művészet összesimul. Van valami a népem világnézetében a régi görögök szelleméből, amely élni szeretett, mert szerette a napfényt s amely stoikus volt az elmúlással szemben, mert természetesnek találta mindazt, ami létezik s a lét jelensége, így a halált is.» A földbirtokos gyermekeként kell hogy tekintse a parasztot, akkor az is úgy néz fel reá, mint az apjára - mondotta. Justh csakugyan az a ritka birtokos volt és az a ritka író is, aki hamis túlzásoktól mentesen, a legigazabb valóságában tudta ábrázolni a parasztot. Czóbel Minkában a magához hasonló népismerőt dícsérte, aki a nép lelkében nem a mulatságosat, az anekdotikusat, hanem a lényeget látja meg. Mindenesetre egyikük sem volt népies; a kifinomult idegzet vonzódott bennük az egyszerűhöz és egészségeshez, a ziláltság a nyugalomhoz, a modernizmus az antik jelképhez. A Livre de la Pousta párisi sikere is a raffináltak primitívéhségén alapult. De a Gányó Julcsa írójában, a nyírségi táj költőnőjében más is több is volt: a patriarkális földközelség, amely olyan jól megérti és megérteti a földhöz kötöttekkel, az egyént megbecsülnitudás ott, ahol mások csak a paraszttípust látják, a lélektani érzék, amely a darabos külsőségek mögött megérzi a bonyolultat, a mindennapos életben a belül feszülő izgalmakat, a társasélet rájuk is érvényes törvényeit. A parasztról csak az tud jól írni, aki ismeri a társadalom minden rétegét.

Egyszerűség és raffinement keveréke az alapja Justh művészi ízlésének. Cikkeiben erre figyel fel a legszívesebben, Sarah Bernhardtban az ideges félszinek és a kitörő elemi ösztönök találkozását ünnepli, hatásában a modern izgalmakat, kíváncsiság, idegesség, felkorbácsolt nyugtalan fájdalom, nemegyszer a borzalom élményeit. A legnagyobb modern festőnek Puvis de Chavannes-t tartja, akiben szintén tudatos formai primitivizmus egyesül páratlan érzelmi gazdagsággal. A legmodernebb írónak persze Bourget-t, a Baudelaire, Leconte de Lisle, Flaubert, Concourt, Turgenyev leszármazottját, akinél tudatosabb művészt még nem ismert. «Kritikai tehetsége teremtő erejének magaslatán áll, mint ma minden kiváló írónak.» Pesszimista ő is, hiszen a túlzásba vitt elemzéssel nem is lehet más, de nem csüggedt és erőket sorvasztó. «Tudatossága által megtanított arra, hogy a szenvedésnek nem hogy el kell ölnie az élet iránt nyilatkozott akaratot, hanem, hogy ellenkezőleg, ebből kell merítettünk erőt az életre és a tettre.» (Magyar Szalón, 1886.) Az orosz és német pesszimizmusnak francia változata tehát nem bénítja meg az életkedvet, nem súlyos és végeredményben barbár lemondás, csupán az értelem könnyű szomorúsága. Justh melankóliája a halál árnyékában is franciás, élet- és szépségélvező, utolsó percig alkotó és éber. Még a betegség szomorú kényszere, a hajsza a gyógyító nap után is az élet ingerét szolgálja: az utazás élményével. A telek és a rossz idő elől menekül délre, Egyiptom, Tunisz, Algír, Marokkó feltárják exotikus szépségeiket, Spanyolország, Riviéra fogadják mondain fürdőhelyeikkel; a nemzetközi társaság a betegségekkel és a kordivattal vándorol, a gyomorbajos, komoly Karlsbad, a köszvényes, már vidámabb, de még mindig kicsit ünnepélyes Baden-Baden, a tüdőbajosok felszabadult, léha Cannes-ja váltják egymást az időleges népszerűségben. De Justhot még messzebb ragadja a remény és az újságvágy: indiai utat tesz, mint egy spleenes lord. Az utazást mindig szerette, írja tárcáiban, gyors hangulatváltozásaival, érzéki benyomásaival. Mégsem a változó táj volt a döntő: «Egyben változatlanul ugyanaz maradt: hogy az, ami az utazásban mindig a legjobban vonzott, érdekelt, az az ember volt. Akár más, akár a magam személyében.» Ime a századvégi lélekbúvár utazó, akit legalább annyira érdekel, maga hogy viselkedik, hogyan felel a látottakra, mint mások élete és a föld, amit megismer. «Öntudatra ébredve, önmagához hasonlítva keresi az ismeretlent.» Valóságos bourgeti programm vasútra és hajóra.

És persze rendületlen szerelemmel tér vissza-vissza Párisba, a kozmopolisba, amely számára egyszerre társasági és intellektuális középpont. Ki látta azóta, magyar író, olyan tisztán «Páris elemeit», mint ő, és ki volt olyan otthonos zárkózott világában? A Faubourg Sant-Germain vallásos, elvonuló, jótékonykodáson kívül közéletileg nem szereplő társaságát finoman különíti el a bonapartisták vivőr, üres társasági életétől, önkéntelen megőrzött katonás szellemétől; de az elsőkhöz tartozó kenetes, kevés eszméjű irodalmat is az utóbbiak szenzibilis, ideges, tehetséges íróitól; a naturalizmus a bonapartista szalónokból indult. A túlfinomult Páris vonzza a szellemiekben is, Baudelaire, Verlaine, Bourget, Bastien-Lepage, Sarah Bernhardt, az irodalmi események, képkiállítások, színházi premierek izgalmai, a napi élet vitái, az a bennfentes tájékozottság, amelyet a Nyugat-nemzedék Párisban is ábrándokra cserél majd és csak a háború utáni fiatalság próbál nosztalgikusan visszahódítani. Justh a magyar sznobok rokonszenves őse, akinél nem divat kérdése az érdeklődés, hanem belső kényszer és kielégítetlenség, folytonos láz és önművelés, élvezet és kötelesség egyszerre.

A sznob Justh és az esztéta Péterfy mélységes különbségeik mellett - az egyik a tiszta társasági, a másik a tiszta könyvlény - ennek a szinte szemérmetlen kíváncsiságnak a hősei. Az egyiknek Olaszország, a másiknak Páris a bűntanyája, ahol kiélik az ismeret tobzódását, az érzékek részeg örömét. Mindkettő a csapongó utazás szerelmese, ahol a látszólagos tervtelenség mögött élesen feszül a fegyelem és résen áll az emlékezet, mindegyik az asszociációit sétáltatja, a hangulatait kényezteti, nászúton van a tudással. És munkájukba is a zsúfoltat és a pontosat, az imént átéltet és visszaidézettet, a napsugár csillogó játékát és a kemény világosságot szeretnék bevinni és letörten érzik a lehetetlent; egyszerre boldogok az élményeikben és boldogtalanok az írásban, keresik a lírát és rettegnek a dilettantizmustól, érzik, hogy művészek és szeretnének tudósok lenni. Beteges felelősségérzettel írnak. Justh Zsigmond nemcsak a mintái kedvéért ad regényeinek tudományos alapvetést, (regényeit tanulmányoknak nevezi); a maga szenvedélye a fegyelem, mint a megfigyelés és az értekező hajlam is, a megfogalmazott tézis és az önmagukért, pusztán leleplező gyönyörűségből feltárt kis realista részletek. Szenvedélye az arcképgyűjtés, a beszámoló a típusokról; a Fuimus-ban nagyvilági holt lelkek között, kastélyról kastélyra hajtat és gazdagon sorakozik a sokféle illusztráció az egyetlen tételhez: a hanyatláshoz. Az esztétában megmutatkozik a moralista. A kor betegségét, az akaratgyengeséget is érti variálni és epikussá avatni, akár a Pénz legendája férfiak között habozó grófnőjét, akár a kallódó dzsentri tespedt urait, házsártosságba veszett vénkisasszonyait, tehetetlen fiataljait mutatja be, vagy a művészvér tettet bénító beütését, a folytonos öntudatos gondolkodás és öntudatlan érzés szélcsendjét. Hiába minden erőfeszítés; az évszázados formákon, átöröklött kategóriákon, az egyszerre nemes és szánnivaló gyengeségen nem lehet változtatni. A családból kiszakadhat a generális egyén, a család puhán és tehetetlenül ágyazódik az ősi osztályba, osztva annak elkerülhetetlen végzetét. Justh először talál rá a magyar irodalomban a családra; az osztály drámája benne tükröződik, átlagtagját teljesen meghatározza és még a kivételest is megjegyzi bélyegével. «Furcsa világ ez nagyon... - mondja Lipót, a nagy festő, rokonairól - az érzékenykedés világa és azt hiszed, mi, te és én többet érünk, mint amazok? Szó sincs róla... ismerlek titeket, mint magamat. A különbség csak abból áll, hogy «fajtánk» tulajdonai nálunk valamivel finomabbak, velenczei üveg finomságúak lettek. Az érzékenykedésből szenzitivizmus lett, a szőrszálhasogatás nálunk töprengéssé evolválódott, azért, édesem, te is, én is, életképtelenek vagyunk, csakúgy, mint ők és éppen olyan szánalomraméltók vagyunk, mint ők. A pusztulás kezdete... erjedés nálunk, náluk, mindenikünknél...»

Justh Zsigmond rövid élete alatt a század haláltáncát próbálta körképbe fogni. A századét, amely, mint minden korváltásnál, egyúttal az uralkodó rétegé is, túlérett, jómódban elernyedt, uralmat megszokott, parancsolást elfelejtett, révedésre hajló uraké, tökéletes emberpéldányoké, tökéletlen társadalomé. Nincs orvoslás a bomlásra, csak a behelyettesítés, az elpusztult szövetek pótlása friss, elhasználatlan anyaggal, a nép regeneráló munkája. Mint jó barátja, Czóbel, ő is reális tulajdonságokért bízik a népben, és nem elképzelt mitoszért, nem a népiség fantomjáért. Ugyanakkor mégsem csupán lélektani, még kevésbé nyersen materiális a népfogalma: a magyar parasztban szívének eleve kedves világnézet öltött testet és a világnézet sorsa biztosítja jövőjét. Forma dat esse rei. A gazda a paraszt-racionalista, a magyar nép filozófiája a józan idealizmus, Justh és Czóbelek szemében az eljövendő világkép alapja és az eljövendő világé, egyszerre erkölcsi és természeti törvény, egyszerre vágy és életlehetőség. Gányó Julcsa emelkedik, mert erős, mert a józanság erő - így érzi ezt a gyengeségből és a századvégi szédületekből kikívánkozó. Korhangulat kínálta a biztos gyógyszert, mint annyiszor a válságokban annyi más csalhatatlant. De a lényeg mindig ugyanaz volt: hinni a közvetlen megújulásban, mert a válságból nincs más kiút, mint a legközelebbi tennivalóban látni a megváltást. A tennivalók azután a veszély elmúltával úgyis sokasodnak, az ígéret földje bizonytalan távolságba szökken és a körforgás sikereivel és zavaraival megismétlődik. A polgár mindig újból meghal, a paraszt mindig újból életet ad az idők folyamán, hogy aztán az emelkedés, polgárosodás, «evolválás» során néki is beteljen végzete és új, erős karok megkondítsák a halálharangot a feje fölött.