Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG

HALÁSZ GÁBOR: MAGYAR SZÁZADVÉG
Korszerű akadémiák.

A Duna partján, ahová a polgári városrész nyújtotta ki kicsit ünnepélyes, kicsit feszes, de mindenesetre tekintélyes magánházait, nagy, visszhangos lépcsőházakkal, teremszerű szobákkal, palotákat utánozva, mégis a lakóház önérzetével, az első épületredingótok a díszmagyarok és az igénytelen utcasorok közt, a hatvanas évek közepére felépült az Akadémia masszív, komoly hajléka, a polgári jólét mellé a polgári tudás jelképe. Korszerű volt kívül, a renaissancere emlékezve, amely a pepecselő biedermeier után, új, friss stílusizgalmat jelentett, a kezdődő historizmus hódítókedvét, a pompa ábrándját a szürkeségben, de korszerű belülről is, európai látókörű és modern érdeklődésű tudósaival, a lázas külföldet ismertető munkával, amely falai között folyt. Elég végignézni kiadványai lajstromát, hogy meggyőződjünk, milyen rögtönösen és gazdagon vezette át a nyugaton uralkodó szellemi áramlatokat magyar földre, ajándékozott meg a történeti, közgazdasági, irodalmi standardművek fordításaival, amelyek, mondhatnók, máig megalapítói középosztályunk műveltségének, erős kötéseikben, komoly betűikkel hűséges őrzői a tizenkilencedik századnak. Macaulay, Carlyle és Ruskin, Taine, Burckhardt és John Stuart Mill, pozitivizmus, renaissanceizmus, esztéticizmus jelentkezett diadalmas művekben és velük a kisebbek és átmeneti izgalmak; az európaiság minden ideges fodrozódása nyomban tükröződött nálunk. A másik fórum, a kisfaludisták tábora pedig valósággal parcellázta egymásközt az egész világirodalmat, hódítására indult újnak és réginek, naturalista regénynek és hőseposznak, francia parnasszieneknek és angol romantikusoknak. A Budapesti Szemlében nem maradt koreszme megtárgyalatlan, agrárkérdés és szociális reformok, osztályproblémák és a liberalizmus sorsváltozásai ugyanúgy helyet találtak, mint az irodalmi forradalmak ismétlődő hírei; a költő Arany László az angliai földosztó pártról is lelkiismeretesen írt, a politikus Wertheimer Ede a 18. századi francia szalónokról csevegett. A Fővárosi Lapok verset hozott a vezércikk helyén, valamennyi lap egész kis értekezéseket a tárcarovatban; az akadémizmus és irodalmi kultúra lehatolt a nagyközönséghez. Mint nagyapáink képei a szakállas arcokból kivillogó fiatal szemekkel, egyszerre öreges és fiatalos volt a szellemi élet, megfontoltabb, hogysem felületes lehessen és élénkebb, hogysem elapadhasson.

A doktrinairek vetése most ért be. «Talán soha sem becsülték annyira a komoly embereket, mint korunkban» - írta Bodnár Zsigmond 1873-ban, Csengery Antal összegyűjtött műveit ismertetve. Eötvös, Trefort kulturális vezérszerepben, Csengery a közgazdaságban érvényesítik a kiművelt emberfő elgondolásait, Szalay története bűvöletében tartja az országot, Lukács Móric a Kisfaludy-Társaság elnöke; megannyi «karrier»-siker és kiteljesedett öregség, aminthogy a kor általában a jó pozícióban levő és tevékeny öregeké, az Ipolyiak, Pulszkyak, Rómert Flórisok, Salamon Ferencek, Szilády Áronok, Szilágyi Sándorok, Ybl Miklósok fáradhatatlan munkájáé. Elsőrangú szervezők és gyűjtők, adatszerző buzgalmuk a tizennyolcadik század szerzetesíróira emlékeztet, de méltánylói és értő munkásai az angolos esszének is, ahogy a német kultúra befolyásolását ők még egyensúlyozni tudják az átérzett francia és angol hatással. Csodálatosan munkabíró nemzedék az övék. A negyvenes évek fiatalsága szörnyű bukás és gyötrő bizonytalanság évei után most mohón, kielégítetlenül élvezi a csendes öregséget, a kényszerű politizálás és munkától elvonatkozás után kétszeres erővel dobja magát a munkába és politikáról egyelőre hallani sem akar. Innen a gondatlanság, amellyel eltolják maguktól a kényesebb kérdéseket, teljesen az óvatos Deákra, majd a gondoskodó Tisza Kálmánra bízva magukat és az országot. Nem gondolkodásbeli kényelemből, hiszen a legragyogóbb elmék vannak közöttük és a szociális válságokról nálunk is bármikor kész az elméleti vita, csak éppen a rengés után megnyugodottak ragaszkodnak a veszélytelenség érzéséhez, makacsul őrzik a megtalált békét. A negyvenes években a legelméletibb ember is a gyakorlati politikába bonyolódott, most visszahúzódnak és a hivatásos politikusnak engedik át a teret; a teremtő amatőröket, akiknek a liberalizmus első fellendülését köszönhette, felváltják a szürke professzionisták. Az értelmiség pedig visszatér első szerelméhez; a forradalmi követekből, miniszterekből és emigránsokból, archeológusok, történészek, legjobb esetben társadalomtudósok lesznek. Sikeres életpálya, a felelősségből kikapcsolódás, a közélet dekóruma a közéleti tusák nélkül, a tiszta tudomány a zavaros tettek helyett - ezt a meghiggadást nem vehetjük zokon azoktól, akiknek némelyike még a fenyegető ítéletet érezte idegeiben. Humanisták, akiknek az életében megvolt a nagy kaland is, szobatudósok, akiknek rövid időre megadatott a cselekvés szédülete. Többet nem kértek belőle nincsen józanabb a bukott forradalmárnál.

Akadémikusok hát és mégis korszerűek, nemcsak a tudomány mértékével mérve, ahol lépést tartottak nyugattal. Korszerűek a polgári kultúrában és városiasságban, amelyet ők képviseltek először teljes tudatossággal a patriarkális irodalom és a még mindig birtokhoz kötött nemesi életforma mellett. A társasági életet az ő magánéletük jelenti a századvégi Pesten és nem az arisztokratáké; a Wohl-nővérek szalónja, vagy Pulszkyé, a De Gerando családé Párisba is odaillene tudós vendégseregével. Hátterük mindenképpen a főváros; elsorvadnának vidéken. Emberek, akiknek újságokra, ismert kávéházakra, mindennapos találkozásokra, a Belvárosra és a gombamódra szaporodó utcasorokra, lármára, változatosságra és egyes épületekhez fonódó emlékekre van szükségük, hivatalra, színházra, könyvtárra és műemlékre; urbánus polgárok. Korszerűek öltözetükkel, Karlsbadjárásukkal, szakállukkal és banktőkéikkel a viruló kapitalizmus és a tetőpontra jutott ferencjózsefi kor (a hetvenes-nyolcvanas évek a legferencjózsefibbek) méltó képviselői a szellem területén. Korszerűek a világnézetükkel, amelyben a rendíthetetlen liberalizmus jól megfér az ösztönszerű antiszemitizmussal, a kicsit nehézkes összehasonlító vallástörténetre támaszkodó felvilágosodás a vallásos érzéssel, az európaszerte uralkodó erkölcsi komolyság az elbukottak, megalázottak, társadalmon kívüliek induló kultuszával. Az angol gentleman az eszményük és orosz regényeken kezdenek elérzékenyülni, Renan szellemességét élvezik, de csak, mert tudományát is csodálhatják. Az újságban méltóságot is látnak, nem csupán érdekességet és lelkesen helyeselnek Neményi Ambrus szavainak: «A journalizmus többet használt a politikai szabadságnak, mint a parlamentarizmus.» Igaz, hogy lapjaink megannyi kis Timesek komoly rovatokkal, egy kicsit unalmasan, a tárcákban a tudóssal, aki még nem szégyell újságba írni, az élükön egy-egy nagy újságírónévvel, akinek még irodalmi rangot ad a munkája, sűrűn szereplő írókkal, akik először jönnek rá, hogy az újság ürügy lehet az elkényelmesedésre és az igények leszállítására. Mert nincs hajlamosabb a kényelemre az írónál.