Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMÜVÉSZETI SZEMLE

Farkas Zoltán: A KOMPOZICIÓ SORSA AZ ÚJABB FESTÉSZETBEN

Bernáth Aurél kiváló festőnk azok közé a művészeink közé tartozik, akik intuitív alkotó tevékenységüket mélyenjáró gondolkodással kísérik. Ennek az gondolkodásnak eredménye volt ez év telén egy felolvasása, melyben a kompozíció kérdésével foglalkozott. Felolvasása nagy érdeklődést keltett, úgy hogy azt egy művészeti folyóiratban is megjelentette, sőt különlenyomatban is kiadta.

Képzőművészek olyan írásai, amelyekben művészetükkel foglakoznak, a művészeti irodalomnak nemcsak legérdekesebb, hanem egyúttal legértékesebb írásai szoktak lenni. Érdekesek, mert egy-egy kiemelkedő egyéniség gondolkodásmódjába világítanak, értékesek, mert írójuk mint alkotó közvetlen kapcsolatban áll a tárgyával és így sokszor olyan titkait is fel tudja fedni, melyek a csak gondolkozó műélvező előtt talán rejtve maradnak. De Bernáth Aurél esetében még egy különös érdekessége is van a dolognak. Az hogy a magyar naturalizmusra és impresszionizmusra következő festészeti kifejlődésnek egyik legkiválóbb képviselője szólal meg, aki tisztázni akarja a maga helyzetét az előző korszak művészetével szemben. Mert hiszen alapjában nem is más ez az írás, mint leszámolás az európai művészetnek egy hatalmas áramlatával, mely az idők tanúsága szerint egyelőre kiélte magát.

Bernát írása az elmúlt évek képzőművészeti irodalmának egyik legjelentősebb, gondolatokban, finom megfigyelésekben leggazdagabb terméke. Találóan mutat rá a látomásszerű festészet és a látványt nyujtó naturalizmus között mutatkozó nagy különbségre. És bár élesen nem is hangsúlyozza ki a végső következtetést, meg kell éreznünk, hogy a naturalizmust a művészet alacsonyabbrendű megnyilvánulásának tartja az eszmei tartalmat nyújtó, komponáló, átalakító, mondjuk röviden: víziós festészettel szemben. Eddig teljesen rendben volna a dolog, nem hiszem, hogy bárki is akadna, aki a nagy eszményi átalakítók felsőbbségét a természetet híven utánozni vagy másolni akarókkal szemben elvitatná.

De a naturalizmus értékének megállapításánál nagyon könnyen igazságtalanok leszünk, ha szembeállítva azt az eszményítő művészettel pusztán ezzel a szembeállítással megelégszünk. Ez a naturalizmus értékének erős leszállítására vezet, holott a naturalizmusnak a művészet körül el nem vitatható érdemei vannak. A művészet története arról győz meg, hogy minden nagy eszményi kifejlődését és átalakulását egy többé-kevésbé naturalista kor előzte meg, ez szolgáltatott új megfigyeléseket, ez adott új vért a művészetnek.

Minden nagy stilizáló korszak a végén üres formalizmussá süllyedt, amit ma akademizmusnak szoktak nevezni. A XIX. század festészeti naturalizmusa sem volt más, mint reakció, új felfedező út a természet világába, ahonnét új anyagot hozott és ebből teremtett alapot egy későbbi eszményítő művészet számára. Bizonyos mértékig már az impresszionizmus ilyen átalakító művészet volt a naturalizmussal szemben, mert igen gyakran nagyon is egyoldalú elvonásban mutatta be a naturalizmusból kiindult fény- és mozgásmegfigyelést. Amidőn pedig a naturalizmus az akadémiák élettelenné és élménytelenné vált fáradt levegőjéből a természet elé állítja a festőt és új vérkeringést visz a művészet kifáradt testébe, kisvártatva megindul a szellem munkája is és magasabbrendű művészetté nemesiti az újonnan szerzett, kezdetben naívul és talán nem eléggé összefoglalóan felhalmozott kincseket. A mai viziós festészet ezért el sem volna képzelhető a naturalizmus hozta szakítás és megujhódás nélkül.

De azt sem szabad elfelejteni, hogy a naturalizmusban is van bizonyos mértékig átalakítás és összefoglalás, abban is megvannak a komponálásnak elemei. Tévedés volna azt hinni, hogy a naturalista festő egyáltalában nem komponál, vagy hogy a naturalista festőnek nem volna képzelete. Aminthogy a szó fotografikus értelmében véve a dolgot, egészen kizárólagos naturalizmus a művészetben, vagy legalábbis a naturalizmus nagy megnyilvánulásaiban nem is volt soha, amit az eddigi naturalista korok kiváló művészeti termékeiből könnyen meg lehet állapítani. Ami pedig a naturalizmus képzelethiányát illeti, ezt a vádat is meg kell kissé fontolni. A naturalizmus is lehet mélyrelátó, ha egy nagy művész kifejezési módja, ez is meg tudja éreztetni az emberi lélek mélyebb hajlandóságait. S amidőn érzék- és érzésvilágunkat hozzábilincseli valami természeti tüneményhez és alázattal hajlik meg előtte, hogy művészi igazságot csak általa keressen, igen gyakran átalakító túlzásokba esik: komponál. Temperamentumával (Courbet!) magával tudja ragadni az emberi lelket és ennek gazdagságát - ha nem is annyira, mint az a művészet, mely szabad játékot enged a képzelet játékának - egy bizonyos, néha tán nem is csekély határig, szintén ki tudja előttünk bontani.